A belgrádi madeleine-k után illene már Budapestről írni, legalább egy képeslapot. Itt vagyok tehát és esik most az eső. A Frankel Leó utcában kíváncsi esőcseppektól fodrozódik az aszfalt. A Telefon Bisztróban gyűlnek a vendégek. A nagy képernyőn hölgyek futnak majd mindjárt 1.500 métert Dohában. Előfutam. Az angol MacDonald, az amerikai Hiltz. A képernyőn a világ távoli sarkai legömbölyödnek. Képeslap helyett inkább gyors jegyzetek.

Szóval, Budapest. „Milyennek találod a várost. Hogy ilyen régen nem volt itthon?” - kérdezte tegnap valaki tőlem. A Bartók Boulevard mellett, a Bercsényi utcában ültünk, egy pincében, a Ponyvaregényben, amely akár Belgrádból is ideeshetett volna, csak ott a bor mindig kellemesen hűtött lenne, inkább, mint ez az Irsai Olivér, amely viszont meleg volt, sajnos. Nem tudtam válaszolni erre a kedves és őszintén érdeklődő kérdésre, beszélgetésre készült beszélgetőtársam, nem egy semmitmondó válaszra, rövid csettelésre, nem kisbeszélgetésre, igazira. Vettem egy mély lélegzetet.

Nem tudok egyszerűen válaszolni erre a fontos kérdésre, mert ez a Városom. Elköltöztem innen igaz, de mégis ez a Város az otthonom. Nem vagyok mindig jelen a hétköznapjaiban, de mindig jelen vagyok benne, ha gondolok rá, még inkább akkor, ha megérkezem. Itt tanultam én társas-életet és Életet, mindent, ami azzal jár, lépéseket kátyús utakon. „Attól függ, hogy hol lépsz kapcsolatba a várossal.” - mondtam végül, talán inkább kínomban, elhúzva a valódi válasz előtt a függönyt, mert mit is lehetne erre mondani. Beszéljünk a városi szolgáltatásokról, a város működéséről, pincérek és ügyintézők udvariasságáról vagy bunkóságáról? Taxisofőrökről, akik ilyenek is, olyanok is, bár az én érkezéseim szempontjából a hivatalos taxisofőrök modora és stílusa sokat javult, bár tudok arról, a rabló-taxisok változatlanul szemtelenek. Mondjunk valamit a repülőtérről, amelynek a szolgáltatásai, alapműködések szintjén is romlanak, züllenek, hiába ez az új terminál, ha az utasok jó részét szolgáltatások, kényelmi funkciók nélküli karámokba terelik és az útlevél-ellenőrzés megoldása is csappnivaló egy olyan országban, ahol a politikusok büszkén hirdetik, hogy védik az országukat az illegális bevándorlók ellen. A legálisan ide érkezőkkel illene akkor jobban is bánni. Legalább a megérkezésükkor. Ezek persze csak felszínes megjegyzések, egy város lelkét nem érintik, és járom a budapesti utcákat és keresem a Városom lelkét, ha úgy tetszik szellemét, szellemességét és jellemének kellemét, életének mozgatórugóit.

Budapest. Az egyik legfiatalabb európai főváros, alig 146 éves, mi ez a kor Párizs, London, Prága vagy Lisszabon életkorához képest! Ne kérjünk tehát számon Budapesten olyasmit, amit csak az idősebbektől illenék számon kérni. Bár mi, budapestiek szeretjük, ha másokhoz hasonlíttatunk. Budapest, amely egy Béccsel folytatott versenyben született és ahol a Parlament épülete azért ilyen hatalmas és azért ilyen díszes, mert Béccsel mérték ki Alpár Ignáczék a méreteit, de csak azért, mert Únióban voltunk velünk, ugye dacosan. Az 1950-es Nagy-Budapest átrajzolta a kognitív térképeket, itt hagyott egy városivá vált hagyományt, Budapestet, ahogyan ismerjük, az így keletkezett várostájaknak azonban nincsen valódi identitás-képző ereje. A városlakók jelentős számban nem az identitás-erejű József- vagy Erzsébetvárosban laknak, hanem Békásmegyeren, Csepelen, Újpesti lakótelepeken, szocialista panelekben. Budapestnek, mint minden nagyvárosnak sok arca van és a városról alkotott vélemény nagyon is függ attól, hogy melyik arcát és mikor, az arc mely vonásait hogyan és melyik napszakban szemléljük.

A budapesti turista-várost az egész világ ismeri, a Lánchíd, a budai panoráma a Duna tükrével a közepén és a Prinz Eugen lovasszobrától elkattintott fotó Pest körvonalairól. Ezeken a fotókon ott van a Parlament, ott van a Margit-híd, ott van a Vigadó és ott vannak a többnyire fehérre festett hajók és a fehérnek mutatkozó felhők a város felett. Ezt a panorámát vette birtokába az ország miniszterelnöke és gyarapítja is erről a most már saját erkélyéről elkattintott fotók számát. Arról az erkélyről nem igazán látható, hogy a Vár a Tóth Árpád sétányról a budai hegyekre néz és van ezeknek a hegyeknek egy hullámzása, ritmusa, éneke, amely áthallatszik a pesti háztető felett és oda kell onnan nézni, azok a délutáni és alkonyi fények, a hegyek mögött van Nyugat, a János-hegy mögött nyugszik le a Nap. Nem látható persze ez lágy hullámvonal mindenhonnan Pestről, Csikágó szűkös utcáin be kell érnünk a szebb múltat látott szecessziós házak hiányos vakolatai által kirajzolt ábrákkal, kis szatócsboltok nehéz szagú tereivel, amelyeket azonban zárás után súlyos vasrácsokkal zárnak.

Budapest. Színek és szagok vannak itt, fények és árnyékok, lüktető forgalom és csendes, elhagyatott utcácskák találhatóak, amott egy intim parkocska, emitt egy üres várostelekre beszuszakolt parkolónak nevezett köves telek, ahol kint van a tábla, hogy „megtelt”, miközben a rozsdás kerítés mögött három autó unatkozik. Budapest. Ellentétek. Belvárosi kocsmák puccos környezetben, bádogpultjaik, a Hét Törpéről elnevezett kocsma, amely, ha nyitva van, ott tartja a hatvanas éveket csak tíz lépésnyire a Kossuth-téri szoborparktól. Vagy a Mádi Borozó Hollán Ernő utcában, vagy a Fő utcában fellelhető ivóhelyek, amelyek ellenállnak a globalizációs-civilizációs nyomásnak. Egy kattogó-ringatozó villamosút a fonódó villamosjárattal először Óbuda feléaz óbudai Lajos utca felé, majd a Bartók Béla úton át a Móricz Zsigmond körtéren is túl. Micsoda várostájak vonulnak el a szemünk előtt és micsoda várospolitikák! Itt, ami turista-szem csalogató, az megújított és felújított állapotban, ott, ami élőhely, a repedezett járdákkal, kátyúikkal, mélyszürke panelekkel. Ide bejön és egy kicsit bent is marad a pénz és kuncog forint, a fillér. Oda nem érkezik be, nem is marad ott a pénz és lehet, hogy csak arra telik a lakóktól, hogy kifizessék az állítólag csökkentett rezsijüket. Teli vannak az újságok azokkal a hírekkel, amelyek arról szólnak, hogy a lakhatás drágul Budapesten és nem-minőségi élhetőségért is elkérnek itt meglehetős díjakat bérleményenként. Önkormányzat Budapesten bérlakásokat nem épít, meglévő bérlakásokkal meg seftel, így írják az újságok. Budapest főváros, ha az ízlést diktáló, így szellemet építő és tápláló, trendet igazító élőhelynek kellene lennie. Erős entitásnak, amelynek kisugárzása van. A város kisugárzása az nem a politika központi intézményeiből, hanem egy főváros életéből, annak a ritmusából, az élet megszervezésének a leleményeiből indul ki és arcokból, gesztusokból, fórumokból, közösségekből, közösségi terekből.

Ami Budapesten vonzó és ami olyan csalogató turista-célponttá tette a várost az elmúlt években az mind a magán-erőfeszítéseknek köszönhető. A Sziget-fesztivál, az ellentmondásos sorsú Bulinegyedként intézményesült romkocsmák, a vendéglátás ékkövei, a Michelin csillagos éttermek, a könnyed és kellemes Városi Séták. A Főváros, mint entitás villamosokkal és buszokkal, metrókkal van elfoglalva leginkább, egyre kevesebbet beszél a budapesti polgárokról, ha szól hozzájuk, akkor ő hozzájuk szól, de nem beszélget velük. Ennek a legjobb példája ez az önkormányzati választási kampány, amelynek az egyik fő üzenete az, hogy „Tarlós István. Jó kezekben a város.” Egy város akkor van jó kezekben, ha azt az ott lakók jó kezekben tartják. Egy város politikai vezetésének ezt kellene támogatnia, segítenie. Nem nagyon látom a kampány plakátjain azt, hogy lenne a városnak üzenete a számukra is, most, hogy választásra kérik őket. Az is kiderül ezekből a plakátokból, hogy ahány budapesti kerület, legyen Angyalföld, Zugló, Kispest, Rákoskeresztúr, Budafok, Csepel vagy Ferencváros akár, mind azt mondja, hogy „Budapest non coronat”. Ha Karácsony van, a Ferencvárosban zöld karácsonyfán csakis zöld díszeket lehet elhelyezni, mert „mink zöld város vagyunk”, mondják ugye, a Fradi miatt, ahol a klubelnök pártalelnök, bár a budapesti Karácsonyi Vásár domináns színe a piros és tegyük hozzá halkan azt is, hogy a klubelnök nem is tagja a kerületi közgyűlésnek. „Mi így vagyunk bekötve, jó lesz, ha mások is megjegyzik maguknak.” - teszik hozzá egymás között. Vitam et sanguinem, életünket és vérünket a Pártért, de azért a kerületet már pedig nem adjuk! Hitbizományunk az, mint egy nagy falu – viselkednek így az urak, kisszámú hölgy társaságában. Újpest sem koronáz fővárost, ott 10 kiló krumpli jár a nyugdíjasoknak éppen most, meg talán valami más is, nem is emlékszem jól, mert Újpesten ez a kapcsolattartás rendszeres és fontos módja a lakossággal, ez az önkormányzati ajándékozás. A múltkor energiatakarékos izzókat is osztogattak – mondja egy újpesti választópolgár, bezzeg most talán egy-két kiló cukrot is kapunk majd a krumpli mellé. Ebben a kerületben így ölti fel a Főváros kisugárzó jellegét.

Budapest egy városszövet, rongyszőnyeg, gobelinje az itt élők akaratainak, vágyainak, álmainak és elképzeléseinek, és sokféleképpen megélt múltjának, de fölötte most egy Kormány uralkodik, a Várhegyről, és egy erkélyről vigyázza, hogy nem terjeszkedjenek túl a városi álmok a kormányzati lehetőségeken. Budapest elveszíteni látszik önkormányzati jellegét. Az itt élőket egy kormányzati és nem egy önkormányzati politika alá rendeltettek, pedig normális esetekben ez nem lenne megengedhető, mert Budapest „az ország szíve”. Szíve dobbanására kormányzati lélegeztetőgépek vigyáznak, pulzusát kormányzati szintre központosított beruházási ügynökségből tapintják. Egy Főváros szívének a dobbanásaira pedig egy országnak is vigyáznia kellene.

Budapest Főváros és a Nemzeti Sírkertben, a Kerepesi úton és Budapesten szépen megőrizzük a magyar történelem útvesztőinek történetét. Batthyányi mauzóleuma mellett ott van Kossuth, nem túl messze Görgei, József Attila mellett ott van Jókai és Ady Endre, Antal József mellett ott van Deák Ferenc, a fejetlen Kádár János mellett ott vannak az ötvenhatos sírok. Mindez ott van, minden temető a történelmi múlt lenyomata, és erre a múltra minden körülmények között büszkék vagyunk, de nem felejthetjük el azt, hogy ez az a város is, ahonnan az utcaelnevezésekből dühödten és meggondolatlanul kigyomlálták a városnak és az „őt” körülvevő történelemnek a név-lenyomatait. A Frankel Leóról elnevezett utca megúszta ezt, mert néhány itt élő polgár felemelte a szavát az elképzelés ellen, hogy ennek az utcának egy király nevét kellene viselnie. Nos, a Telefon Bisztrónak nevezett hely itt van ebben az utcában, a szomszéd asztalnál az urak páleszt fogyasztanak sörrel, „én is fiatal voltam, kellett a pénz”, történet kanyarodik az egyik úr a monológjában. A másik asztalnál a hipszter fiúk már letárgyalták irodájuk IT dolgait és fizetnek most. Budapesti élet van itt, de lehetne mindez akár Pécsett vagy Szegeden is. Az önkormányzati választások tétje szerintem az, hogy megőrizheti-e vajon Budapest önkormányzati jellegét, fura magyar történet, a kinti esővel, a benti sörökkel, pálinkákkal.