Régen nem írtam ide a blogomra és most elmondom azt is, hogy miért nem. Még valamikor szeptemberben vettem egy Lenovo laptopot, mert a korábbi gépem billentyűzetére ráömlött a kávé Budapesten, először csak a 0-tól 5-ig terjedő számsor és a qwert majd az asd betűk tűntek el, amputált szavakkal nem lehet kommunikálni. Modern háztartási baleset, kellett egy új gép, amíg a régi gyógyulóban van, mert a budapesti szervízben kiderült, hogy itt mindent cserélni kell. A Teréz körúton vettem is egy új eszközt, ez a reklám helye, mindig ott vásárolok, mert kedves és kellemes urakkal jól megbeszélhető, hogy mire van az embernek szüksége és az ajánlataik eddig mindig bejöttek nekem. Az új géppel gyorsan megbarátkoztunk, utaztunk együtt, kényelmes volt, megkedveltem. Egy Lenovo Ideapadról van szó, abból a fajtából, amely jól bírja az utazásokkal együtt járó gyűrődéseket, gyorsan összeszoktunk. A világ körülöttünk a megszokott életét élte, a bejáratott rutinokkal. A villamos átsuhant a Beatus Rhenanus hídon Strasbourgból Kehl-be, megfáradt levelek utaztak a végzetük felé a Rajnán, megérkezett valami kellemetlen, nyúlós-nyálas ősz, esett az eső. November végén már építették a karácsonyi vásár pavilonjait a Place Broglie-n, a 448. karácsonyi vásári készülődés mindig egy új és várt fejezet a városban, ahol élek. A vásárra három millió turistát vártak Strasbourgban, ez mindig egy csúcsidőszak, a vendéglők, winstube-ok tele vannak, a szállodákban már jó előre telt házasak a foglalások. A kellemetlen idő kicsit áthúzta az előzetes kalkulációk számait. Didergett a város, úgy emlékszem, napokig hideg eső esett és kellemetlen, erős szelekkel üzent valahonnan a Tél, de havat már nem küldött az üzenettel, feketéllett a város, antracit-színben csillogott az úttest. Lenovom végezte a dolgát, a segítségével nézegettem a bosszantó hazai híreket, üzeneteket váltottam barátokkal, ismerősökkel, blog-posztokat fabrikáltam, néha közzé tettem őket, néha csak félretettem a befejezetlen szöveget azzal, hogy visszaülök majd hozzájuk. Vendégeket fogadtunk és vendégségbe mentünk, átruccantunk Baden-Badenba egy koncertre, a Caracalla Fürdőben megmártóztunk és az ottani Paulanerben megettünk valami bratwurstot. Feleségemet néha útra szólította kötelesség, megjárta Kijevet, elugrott Podgoricába, volt Bonnban, együtt megnéztük Berlint és míg ő dolgozott addig én a Museum Inseln-t jártam, egy teljes napot eltöltöttem a múzeumokban, majd a Kulturkaufhausban, a Friedrichstrassén. Két budapesti utazás, az egyik a mindig kényelmes Baselből, a másik a mindig hektikusabb Frankfurtból. A második utazásról január közepén érkeztem vissza, talán másnap vettem meg a jegyemet március 18-ára, talán jeleztem is ismerősöknek, hogy számíthatnak rám, ott leszek a Bambiban valamelyik nap biztosan. A laptop pedig mindig ott volt velem. Az utazások miatt kihagytam néhány órát az Universitaire Populaire francia irodalmi kurzusán, ahol a csoportban most én vagyok a legfiatalabb, Raymond Radiguet-vel foglalkoztunk és Colette-el, no meg egy kicsit a pályakezdő Cocteau-val, vettem is egy Colette életrajzot a Librairie Kléber-ben, miután körbejártam a szerdai könyvpiacot, mert Strasbourg Gutenberg és Mentelin városa is, könyvváros és minden szerdán könyvpiac van a Place Kléber-en és a Place Gutenberg sarkán. Éltük ezt a nyugodt és saját tempójában haladó európai életet, abban az Európában, amelyet annyira szeretünk. Abban, ahol a határok ilyen természetes könnyedséggel járhatóak át, ahol átmegy a határon a városi villamos, ahol a ICE büfékocsijában csapolt sört iszik az ember talpas pohárból és ahol a kehli Tamtam kocsmában francia alkoholisták zajára hallgatunk rá blogolás közben. Valamikor ez idő tájt rosszalkodni kezdett a Lenovo. A rendszer összeomlott, különböző újraindításokkal próbálkoztam, rejtélyes hibaüzenetek után nyomoztam az telefonom segítségével az interneten. A laptop feladta, semmilyen beavatkozásra sem reagált. Elvittem egy szervízbe, de amikor elmondtam, hogy a készülék garanciális, felvilágosítottak, hogy a Lenovo csakis pick-up szervízeléssel javít garanciális készülékeket. A telefonos szolgáltatás kellemes meglepetésemre gyorsan és udvariasan működött. A hibaüzenetek bemondásával és a gyári szám ellenőrzésével el is készült a diagnózis, szervízbe kell küldeni. A francia hölgy megkérdezte, hogy honnan hívom őket és amikor elmondtam neki, hogy Strasbourgból, akkor megígérte, hogy megnézi, hol van a legközelebbi Lenovo szerviz. E-mailben elküldte a szervíz címét a csomagra ragasztandó címkével együtt, megírva azt is, hogy a csomagküldés ingyenes. Strasbourghoz legközelebb egy német szerviz foglalkozik garanciális Lenovok javításával, így aztán oda küldtem el őkelmét. Gondoltam is hálásan, hogy ez egy igazán európai megoldás, hiába no, az alapértékeink! Személyek, árúk, szolgáltatások szabad áramlása! Mivel a csomag útja on-line követhető, két nap múlva már tudtam, hogy a készülék megérkezett a szervízbe. Néhány nap, csak kibírom valahogyan gép nélkül. Ott az okostelefon, lehet azon is böngészni, láthatom a leveleimet is, csak nem mulasztok a világ rám vonatkozó dolgaiból. Telt-múlt az idő, a gép gyógyult valahol Baden-Würtenbergben, én meg itt a telefonommal, az interneten itt-ott baljós hírek bukkantak fel valami vuhani vírusról, de semmi különös, csak megérkezik majd az a gép. Nos, tíz nap múlva vissza is érkezett. Gyógyíthatatlan, állt a verdikt a papíron, franciául Németországból. Már február volt és egyre hosszabbra nyúlt ez a számítógép nélküli idő. Idegesített, hogy nem tudok leveleket írni, mert bosszant a telefon billentyűzete, amelyet nem prózák vagy versek megírásához alkottak. Az elvesztett ékezeteket pedig különösen sajnáltam. Nem tehetek róla, nem szeretek ékezeteink nélkül írni anyanyelvemen. Az élet azonban lódult csak tovább. A gép hiányával és vele együtt fontos bejelentkezési jelszavak hiányával együtt is. Február 28-án meccsre mentem, feleségem kedvenc unokaöccsével. Csapatunk az FC Nürnberg, Der Klub!, Karlsruhéban játszottunk az átépítés alatt is üzemelő stadionban és az FC Karlsruhe ősi ellenségünk nekünk, a legutóbb éppen ellenük véreztük el a relegációt, most a Bundesliga 2 jut mindkettőknek, a régi harag az még megmaradt. Én Strasbourgból mentem a német vonattal, ő Stuttgartból érkezett, a pályaudvaron vártuk be egymást, ahol zajlott az élet a derűs napsütésben. A karlsruhei pályaudvaron egy pompás könyvesbolt is található, én ott nézelődtem, míg befutott a vonata, aztán csak úgy a klub színeivel nyakunk körül megnéztük a Schlossmúzeumban a Kaiser und Sultan kiállítást, „harcoljunk az előítéletek ellen”, mondta az unokaöccsi, „mutassuk meg, hogy a nürnbergi szurkolók nem bunkók”, mondjuk csendes demonstráció volt a kultúrszomjas ultrákért, mert a kiállításon csak mi ketten viseltük klubunk fekete-vörös sálját. Amúgy a kiállítás telistele volt magyar utalásokkal és Thököly portrékkal. Aztán a stadionnál bevártuk a buszokkal érkező szurkolótársainkat és végigordítoztuk a meccset velük „Wir sind schwarz, wir sind rot, wir sind Nürnberg”, meg, hogy „unsere heimat ist die Kurve” és, és győztünk egy nullra! Idegenben, elmozdultunk egy kicsit a Bundesliga 2 kieső zónájából, Behrens (fussballgott) jól játszott aznap is és új kedvencünk Robin Hack, no meg Dovedan. A meccs után a hazaút egy kicsit kalandosra sikeredett, Appenweier-ig el tudtam menni vonattal, onnan Kehlbe pedig busszal, Kehlből pedig az utolsó előtti villamossal haza is tudok jutni, gondoltam. Végül a feleségem értem jött kocsival, a buszról Kehl Bahnhofnál szálltam le, este 11 óra volt, átgurultunk a hídon, mint már oly sokszor, alig volt aznap este forgalom. Közben gyorsuló tempóban áradtak a hírek már a koronavírusról, február végén március elején már gyűltek a felhők Európa egén, mi még barátainkkal találkoztunk, moziba mentünk és megnéztük De Gaulle tábornokot, hogy mennyire szerette Down-kóros kisleányát, aztán „moule frites” (kagylót) ettünk a mozi mellett lévő Leon de Bruxelles étteremben és csapolt belga söröket ittunk hozzájuk, még belefért valamelyik következő napon egy éttermi látogatás L'Hedoniste-ban egy nemzetközi konferenciára ide érkezett máltai és szlovák ismerőseinkkel, már akkor pedzegették a „távolságtartás” fontosságát, benne volt a levegőben, hogy valami történik velünk. Az étterem sem volt tele, mint máskor. Két nap múlva derült ki az, hogy valószínűleg az utolsó vendégek voltunk. Aztán március 16-án Emanuel Macron elmondta a beszédét, „nous sommes en guerre” (háborúban állunk). Addigra már több európai országot bezártak, az európaiak gyorsan hazaszaladtak és becsapták maguk mögött és kulcsra zárták az ajtót. Az az Európa, amelyben éltünk és amelyet szerettünk ott enyészett el a szemünk előtt és nélkülünk. Másnap már a határok is keményen zárva voltak, aznap intettem érzékeny búcsút március 18-ára, Budapestre szóló repjegyemnek is. Innen már egy másik történet kezdődik.
