Délidőben
2020. április 29. írta: wootsch

Délidőben

A barátokkal, társakkal együttes idővel feltöltött tér az az élet. Az ember-környezet, amelyben élünk és amelyet úgy ismerünk, mégis újra fel tudjuk fedezni újdonságait. „Senki sem különálló sziget”, óceánunk a befoglaló társadalom. Nekünk ez a társadalom társak, barátok, közeli és távolabbi ismerősök, a szívélyes eladó, a kelletlen hivatalnok, a munkahelyi kollégák, az udvarias buszvezető, aki bevár a megállóban, ha látja, hogy éppen oda futunk. Hajónk ezen a tengeren a kommunikáció, vitorlánk szavainkból varrott és de sokszor, hogy mások nekünk mondott mondatainak szele feszíti őket. Lobogónk a gesztus, a metakommunikáció, érzelmeink sortüzei ölelésben, csókban, egy férfias kézfogásban, egy elküldött, őszinte mosolyban.

Karantén-világban ez a tenger vész el, a hegyeken túli és távoli élmény már csak most, amelyről tudunk, de amelyet nem tudunk elérni. Legyőzhetetlen akadályok vannak köztünk, távolságot kell tartanunk, nem váll váll mellett ringatózunk a zsúfolt buszon, mert a busz nyári, üres vasárnapok ritmusában jár, nem is lenne értelme felszállni rá, hiszen amúgy sem mehetek egy kilométernél messzebb a lakásomtól. Az arcomat eltakaró maszk eltakarja mosolyomat is, szemöldököm felhúzásával mégsem tudom kifejezni egy gyermek láttán érzett örömömet. No meg amúgy is, nem is láthatom a gyermeket, a játszóterek zárva vannak, a parkot körbevevő kordonon hivatalos cédulán közlik velem, hogy a park tiltott zóna. A sok gyermeki kéz fogásaitól kifényesedett csúszdára vezető létrácska most bizony csak egy ottfelejtett, haszontalan tárgy.

Máskor, emlékszem, reggel, amikor friss kenyérért mentem a pékhez, elkezdődtek a napi rítusok. Érdeklődve figyeltem, hogy mennek a gyermekek az iskolába. A városban, ahol lakom, sokan bicikliznek, mindig megmosolyogtató, ahogyan egy sokgyermekes család megy óvodába, iskolába. Elől a mama vagy a papa, utána, mint a vadkacsrajocska, a nagyobb aztán a kisebb gyermekek, a sor végén az óvodás is már egyedül teker, alig három éves, segédkerék nélkül, egyedül, sisakosan hajt a nagyobbak nyomában, akiknek a vállát még méretes táskák súlya is nyomja, mégis gyorsabbak nála. A papa vagy a mama hátra-hátranéz, együtt a falkácska. Most azonban nem teker a család az utcán. Az utca jobbára üres. A pékhez menés rítusa is megváltozott. Korábban bent álltunk sorba és ebben az volt a jó, hogy tanulmányozható volt, egy kenyér megvásárlása nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. No meg ez is egy szociális aktus, Madame M-nek, aki itt lakik a szomszédos házban, aki biztosan elmúlt nyolcvan éves, ez a nap fénypontja, kibeszélgetheti magát. Régóta özvegy, egy szociális gondozó látogatja hetente egyszer, ő vásárol be neki, ránéz, intézi aprócska dolgait, mert Madame M-nek nehezére esik már a mozgás, az első emeletről lejönni az utcára, már az sem egyszerű, a kenyér megvásárlására rámegy az egész délelőtt, hiszen a pékség háromszáz méterre van a háztól. Most a pékség előtt az utcán állunk, szigorúan tartva az előírt két méteres távolságot, a hat emberből álló sor ezért a sarokig is elér, lassan haladunk, be kell várnunk, míg valaki végez odabent, kijön, kikerüli a sort, a sorban elől álló hátrább lép, ettől mindenki hátrább lép egy kicsit, a sor vége így diszkréten bekanyarodik a sarkon, aztán a szerencsés első helyezett bemegy a boltban, A sor lép egyet előre, a távolság azonban megmarad, a sor kiegyenesedik. Valahogy minden lelassult ettől, van idő nézelődni, látom, a második hét óta, hogy majd mindenki mobiljával érkezik, várakozás közben olvassuk a híreket. Ki maszkban van, ki anélkül, a maszkosokat méregetik a maszk nélküliek, annyi mindent hallani manapság, ki tudja azt, hogy fertőz-e az illető. Jobb a békesség alapon, kikerüljük egymást.

Ahogyan telik-múlik ez a távolságtartó idő, úgy válik ez a kikerülés rutinná. Így játszom én is Délidőt az üres utcán. A múltkor a rue d'Observatoire-on mentem, a távolabbi Dreher felé kenyérért. A Dreher egyébként a tiltott zónában van, ezernyolcszáz méterre a lakásunktól, mert lemértem, édes-keserű gondolat az előírások megszegéséről. Zsebemben igazolvánnyal, gondosan kitöltött attestation-al, a mellékutcákban nem nagyon ellenőriznek, de azért biztos, ami a biztos, annyi minden hall az ember manapság. Szóval megyek az utcában, az utca egyenes, egyik oldalán az Egyetemi Botanikus Kert hosszú kerítése, a másik oldalán ezek a pompás wilhelminus házak a német időkből, amikor az utca túlfelén befordul valaki és jön szembe velem. „Ez csak Lee lehet”, gondoltam és így is volt. Ez itt a Délidő. Most Gary Cooper vagyok a magára hagyott seriff, aki Lee van Cleef-re les. Ha párbaj, legyen, meglátjuk, ki a gyorsabb. Az illető közeledik, én is megyek, közeledünk egymással felé, szemtől szembe, a feszültség nő, két méter átmérőjű a kritikus kör körülöttem, „nem fogok kitérni, nem fogok kitérni”, ismételgetem, egy verejtékcsepp indul el a homlokom közepén, már az orrnyergemig csúszik lefelé, az illető közeledik, én is megyek, egyenesen, komótosan, egyre feszültebben, nem váltok lépést, ritmust, lássuk, ki bírja tovább, ki a gyorsabb. Már majd négy méterre megközelítettük egymást, kezem mozdul is lefelé, a képzeletbeli colt gyöngyházberakásos agyáig majdnem, amikor … amikor Lee van Cleef feladja, és kitér, lelép a járdáról az üres úttestre. Győztem, Azt a napot egyébként kettő-egyre hoztam, kétszer én nyertem, egyszer a másik. Délidőben voltunk. A széles, máskor forgalmas Boulevard de Victoire-on egyedül voltam, átkeltem a túloldalra, már a következő sarkon, a közlekedési lámpánál jártam, amikor megjelent egy autó és mivel a lámpa neki pirosat mutatott, megállt. Szürreális pillanat volt – és ez Belgrádban nem fordulna elő, vagy Azerbajdzsánban és még sok egyéb helyén szerintem. Egy régi, a vezetőbe belenevelt reflex győzött. A tök üres, széles boulevard közepén álldogált lámpaváltásra várva egy magányos autó, a nap sütött akkor és a levegőben tavaszi illatok szitáltak szelíden.

A karantén-világnak most a pszichológia a tudománya. Holnap talán a szociológia és a közgazdaságtan. Reménykedjünk abban, hogy a kriminológiának nem kell a porondra lépnie. Majd kilenc-tíz hónap múlva a születési rátából, a válási statisztikákból, a rendőrségi jelentésekből, a nemzeti jövedelem és a tőzsdeindexek alakulásából kiokoskodhatják, ki és hogyan bírta ki ezt a nagy társadalmi távolság-tartást. Hogyan bírhatta ki az, aki egy 60 négyzetméteres panel-lakásban él három gyermeket egyedül nevelő munkanélküli anyaként, akinek a gyermekei legalább az iskolában naponta egyszer meleg ételhez juthattak. Hogyan bírhatta ki az, aki társával egy 160 négyzetméteres nagypolgári lakásban töltötte az időt, ahol a wifi is mindig működött és a négy mobiltelefon mellett három laptop és egy asztali számítógép nyomtatóval állt a rendelkezésére, viszont ezek az eszközök folyamatos munkában vannak. Hogyan bírhatja ki az, aki társas magányban, egy megromlott szerelemnek már csak a megutált társban tárgyiasult emlékével él együtt egy fedél alatt most egybezártan és hogyan az, akinek már csak az unokák szeme tükrében való gyönyörködés jelenti az élet értelmét és most már hetek óta nem láthatja azt a csillogást, nem hallgathatja azt a csacsogást, mert a skype-n az azért nem ugyanaz. Hogyan bírhatja ki az, akinek az élete a gyár, az olajos szagú csarnok, a haverok, a cigaretta-szünet, a napi rutin és most otthon kell, hogy lődörögjön, a csatornaváltó gombot nyomogatja a tévé előtt, soha sem sportolt, miért is kezdene most neki a futásnak. Hogyan bírhatja ki a Michelin-csillagos étterem chef-je, akit az alkalmazottak sorsa is nyomaszt, hiszen most nincs szükség sous-chefre, pincérre, de még mosogatóra sem. Min sóhajtozhat vajon bezárva sötét gondolataiba most egy kis szálloda tulajdonosa, akinek állandó vendégkört jelentett az Európai Parlament működése. Hogyan éli meg egy elvált apa ezt az időt, a gyermekét szerető hétvégi apuka, aki nem a gyermektől vált el, hanem a kibírhatatlanná vált feleségétől és most már hetek óta szenved attól, hogy nem láthatja megmaradt szeretetének értelmét, mert a volt feleség bosszúból? érzéketlenségből? még a telefonját sem veszi fel, ha hívja őket. A híres-hirdetett attentation-on nincsenek rovatok unokák, barátok meglátogatása, elvált apák szeretet-szükségletei számára. A megszokott terekbe betöltött közös idő ez előtt folyékony volt, vagy pergett, mint a gyors homok, esetleg hullámzott, mint a szelíd óceán. Most ez az idő kocsonyássá vált, megalvadt, mint a Nap alkonyatban az égre kifolyó vére. Most úgy látogatjuk barátaink minden másnap, hogy állunk az utcán, az erkélyük alatt, ők a másodikról letelefonálnak nekünk és egy kicsit integetünk egymásnak.

Tegnap Éduard Philippe miniszterelnök a Nemzetgyűlésben (Assemblée National) bejelentette a karantén „részleges, progresszív és regionálisan eltérő” feloldásának programját. Ez azonban már egy másik történet.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr2315648054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása