Egy pohár Pouilly-Fuisé van mellettem, előttem a képernyő és, ha felnézek róla, látom, hogy az ablakon túl esik az eső. Végre. Az ablak előtt ott a fa, az egyik ágon egy szarka-pár incselkedik egymással, tavasz van, az év legravaszabb időszaka, április utolsó napja volt ráadásul, amikor ezt a mondatot leírtam. Furcsa, belső utazásokat hozott el ez a hónap is. Elrohant az élményekkel, még a március sem ülepedett le teljesen, mint egy sebes hegyi patakból a kövek, úgy állnak ki ebből a rohanásból a már megkövesedett élmények, benyomások.

Szabadság vagy biztonság. Valaki így tette fel a kérdést, amikor arról folyt valami stúdió-beszélgetés valamelyik német tévé-csatornán, hogy vajon arányosak-e ezek az intézkedések a fenyegetéssel. „Minden évben 150 ezer ember hal meg Franciaországban rákbetegségben”, mondja egy másik csatornán egy francia orvos, „ehhez képest ez a járvány banális” (23 ezer vírus-halott volt akkor Franciaországban). Átkapcsolok a France3-ra, ott meg egy temetkezési vállalkozó arról beszél, hogy igen, gondot okoz az elhunytak méltó eltemettetése, de azért azt tudni kell, hogy ez azt jelenti itt Elszászban, hogy az elmúlt év hasonló időszakával összevetve 57%-al többen haltak meg, vagyis azért a probléma nem megoldhatatlan. Az lenne a probléma, ha ez a ráta meghaladná a 100%-ot. Az sokkal inkább probléma, hogy a korlátozások miatt a szeretteik nem tudnak méltó búcsút venni az eltávozottaktól. Hideg-szakmai és meleg-emberi szavak, mondatok keveredése.

Tegnap pedig Markus Lanz beszélgetős műsorában arról társalogtak a stúdió-vendégek és a skype-on otthonról bejelentkezők, hogy mit is mondott Herr Schäuble, a Bundestag elnöke és, hogy ezt hogyan is kell érteni. Herr Schäuble ugyanis valami olyasmit mondott a Tagesspiegelnek adott interjújában, hogy a koronavírus fenyegetésére adott reakciók teljesen átrendezik az Állam és a gazdaság alapvető kapcsolatait. „Alapvető strukturális változások tanúja leszünk a gazdaságban, a társadalomban, a politikában”, mondta az egykori pénzügyminiszter. „Most nagy várakozás, hogy állami mentőcsomagok segítségével visszatéríthetjük a gazdaságot a pályájára, hosszabb távon azonban ez nem fog működni.” Ahogy a krízis folytatódik, az állam egyre kevésbé lesz képes arra, hogy megfeleljen a várakozásoknak. „Semmiképpen nem akarom az sugallni, hogy szakítanunk kell a piacgazdasággal, hanem arról beszélek, hogy a szociális piacgazdaság értékeinek megvédése miatt beszélnünk kell arról, hogy hogyan tudunk egyensúlyokat és fékeket beépíteni a (piaci) mechanizmusokba.”

Schäuble még megjegyezte, hogy az ember okozta klíma-változás változatlanul nagyobb kihívást jelent az emberek számára, mint a koronavírus-járvány. Markus Lanz beszélgetős műsorának szereplői, egy aneszteziológus orvos a „frontvonalból”, Tübingen polgármestere, aki tizenegy évvel ezelőtt zöld politikusként nyerte meg először a választásokat, a szocdemek egy politikusa, stb. egyszer csak arról kezdtek el beszélni, hogy vajon azok az erőfeszítések, hogy különböző költséges készülékek segítségével életben tartsuk a kórházakban azokat, akiknek más betegségeik is lévén igen csak kicsi a túlélési esélyük és nem lenne-e jobb, hogy hagynánk őket békésebben és a szeretteik körében távozni, mert Schäuble a fent említett interjúban arról is beszélt, hogy a német alkotmányban az emberi méltóság védelme megelőzi még az élet védelmét is, és akkor nem lenne-e jobb, ha megpróbálnánk visszaadni valamit ebből az emberi méltóságból, mert ez egy kulcsa annak, hogy hogyan élnek a társadalom tagjai egymás társaságában. Már-már arról beszéltek a műsorban, hogy vajon arányosak-e a korlátozó intézkedések azzal a kárral, amit bevezetésükkel és fenntartásukkal okozunk. Szabadság vagy biztonság, Méltóság vagy Élet. Nemcsak ez a műsor adott hangot efféle szkeptikusabb véleményeknek. A francia és a német adásokban megszólal a társadalom. A közszolgálat éppen ez, a társadalom visszatükrözése. A társadalom pedig emberi gyülekezet, vélemények sokasága. A demokrácia pedig a meggyőzés művészete, nem vélemény-terror. Ha van módom megismerni a másik véleményét és van bennem kellő türelem a hallottak megfontolására, előbbre is juthatunk.

Este egy francia tévé-csatornán egy kis dokumentum-film az országos karantén eddigi történetéről. Felemelő, szomorú, torokszorító és vidámításra szánt kis történetek sorjázása. Arcok felvonulása, emberi helyzetek előszámlálása, sorsváltozások bemutatása. Egy kétemeletes ház, amely előtt megáll a mentő és hazahozza a kórházból elbocsátott beteget, akit a felesége, családja már négy hete nem láthatott. Még gyengén és esetlenül mozgó idősödő úr maszkban, ahogyan lekászálódik a hordágyról és megöleli a feleségét. Majd felinteget a szomszédoknak, akik az ablakokban állnak és tapsolnak. Egy kórházi folyosó, ahol a folyosó két oldalán ott állnak az orvosi team tagjai, ápolók és orvosok, mind maszkosan, kesztyűsen, védő öltözetben és tapsolnak, ujjonganak, kiabálnak boldogan, mint egy győztes focimeccs közönsége, mert az ajtón kijön egy beteg, egyébként egy harminchat éves rendőr, aki három hetet harcolt végig abban az intenzív kórteremben és tapsolnak és hurráznak az orvosi team tagjai, mert a hősünk azon az ajtón jön ki, ahol bevitték. Van egy másik ajtó is, azon csak kivinni szokták a pácienseket. Nem, hősünk még nem gyógyult, de már nincsen szüksége gépekre, csövekre, huszonnégy órás feszített törődésre és a beteg sír, ott a tévékamera előtt, csak sír és int bágyadtan a kezével, hogy köszöni. Egy vendéglő tulajdonosa, ahogyan kicsit tanácstalanul téblábol az üres étteremében és azt méricskéli, hogy hogyan is tudná átrendezni úgy a termét, hogy az előírt távolság a vendégek között megtartható legyen. A hely kicsiny, a bérleti díj magas, adott asztal- és vendégszám szükségeltetik a költségek kitermeléséhez, minden centiméter euróra is lefordítható. A feladat úgy tűnik, megoldhatatlan. Mondja a vendéglős. Hatalmas hajógyár Le Havre-ban. A munkások lassan visszatérhetnek. Viszont az öltözőszekrényeket át kell rendezni, az átöltözés és a közös fürdő rendjét meg kell változtatni. „Koszosan mégsem mehetek haza”, morog az egyikük. „A koszos munkaruhámat mégsem tarthatom egy zsákban”, zsörtölődik a másik.

Ha a magyar közszolgálati csatornákra és közszolgálati műsorokra gondolunk azonnal feltűnik majd, hogy mennyire hiányzik belőlük a magyar társadalom. Ez egy régi trend sajnos, egy ilyen krízis-helyzetben ennek a kommunikációs módnak, stílusnak a fenntartása a társadalom elleni súlyos vétek. Az eltorzult közszolgálati kommunikáció pedig magával rántja a mélybe az egész média-világot, így aztán az okozat már okká is válik. Most meg kellene kezdeni a beszélgetéseket arról, hogy hogyan akarunk élni és együtt élni szabadságban, de biztonságban és emberi méltósággal és az emberi élet feltétlen tiszteletével. Ehhez azonban felfogásában, attitűdjében, kultúrájában közszolgálati médiára van szükség. A XXI. században társadalmi vitákat nem lehet a dolgát tevő közszolgálati média nélkül lefolytatni. A magyar közszolgálati média elfojtja a társadalmi vitákat, a francia, a német, az angol vagy spanyol viszont gőzerővel folytatja.

Ez azonban csak ideszúrt bekezdés, nem erről akarok most beszélni. Engem kétségbe ejt, elkeserít és elszomorít az, ami most a járvány kapcsán Magyarországon történik. De ez is másik történet, vissza akarok térni erre is egy következő posztban.

Ha most nézek fel a képernyőről, látom a lassan oszladozó esőfelhőket, gyors felhővándorlás van most az égen Strasbourg felett, egy aprócska foltban megvillan az ég kékje. Mindjárt nyolc óra lesz, mennem kell majd tapsolni. Néhány hete már, hogy minden este kiállunk az ablakba és tapsolunk azokért, akik dolgoznak most, a kórházakban dolgozóknak, a szemeteseknek, a rendőröknek, a tűzoltóknak, a városi karbantartóknak, a postásoknak, a kevés nyitva tartó bolt eladóinak – nekik, akik fenntartják most egy normális és működő világba vetett hitünket. Ha úgy tetszik, a méltóságunkat. Mert nem koszosodott el a város, mert be tudunk vásárolni, mert az utcákon csend van és nyugodt rend van, mert ég a villany és működik az internet, mert leveleket hoz ki a postás és a csomagok is megérkeznek, mint ez a laptop Magyarországról. A minap véletlen belebotlottam Dr. Perecz Lászlóba a féjszbúkon, aki valamely filozófiai körkérdésre, mintegy beszélgetés-indítás gyanánt azt mondta, hogy ez a „szorongás korszaka”, ha pedig szorongunk az az ismeretlentől való félelem, másrészt azt mondta ez a drága filozófus úr, hogy globalizáció, „valaki megevett valami denevérpörköltet Kínában és most mi itt ennek isszuk meg a levét”. Szép mondatok.

Mindjárt megyek tapsolni, kiállni az ablakba, átinteni a szomszédoknak, akikkel még soha sem beszéltünk. Valaki majd megint kiteszi a hangszórót az ablakba, valami zene szól majd. Tegnap előtt Abba volt a műsor, három napja mi Paolo Conte-val járultunk hozzá a hangulathoz, meg a „Je ne veux pas travailler”-el, Pink Martinitól, színesítjük a tapsolást. A rue Herder páros számú házaiban már chat-csoportot szerveztek három-négy héttel ezelőtt. Szomszédok, aki még csak köszönni sem szoktak egymásnak, most bőszen leveleznek egymással és már újságjuk is van, és majd kiállunk az ablakba mindjárt, tapsolunk. Tegnap, május 1-jén, a szakszervezetek felhívására délben is volt ablakba kiállás és az „Avanti popolo” eléneklése, amelyet a szakszervezetek kértek. Mi nem énekeltünk, hanem Yves Montand-ot kértük meg arra, hogy énekelje el helyettünk. (Ez a nagyszerű a Spotify-ban, hogy bárkit bármikor megkérhetek arra, hogy nekem énekeljen, tér és idő nem számít.) Mondjuk, csak mi ketten álltunk az ablakban. Polgári környék ez, május 1-je nekik nem sokat jelent, vagy az is lehet, hogy nem olvasták a felhívást. Az, hogy egy társadalom különböző csoportjaira hogyan is hat ez az élethelyzet, az nagyon is más, nagyon is sokféleképpen elmesélhető történet.