A gondolkodó magyarok dolga napról-napra nehezebb. Eddig sem volt egyszerű eligazodni ebben a bonyolult világban, de valahogyan elboldogultunk. Mindig jött egy hétvége, amikor kifújhattuk magunkat és erőt gyűjthettünk egy következő hét megpróbáltatásainak elviseléséhez. A múlt hét óta azonban túlcsordult a teli pohár. Kezdődött Magyarország miniszterelnökének nagyívű barlangrajzával, amelyben egy még az eddigieknél is nagyobb és színesebb Soros-bölényt festett a magyar paranoiák barlangjának az ő falára és azt döfködte buzgón és egy kicsit sértetten, mert remekművét csak a facebook oldalán oszthatta meg a nagyérdemű közönséggel. Gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ez az mű volt az ihletője Demeter Szilárd múlt hét szombatján, az origo.hu portálon megjelentetett írásának. Ha Orbán nem írta volna azt amit, D. Sz. sem publikálta volna a magáét. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, miniszteri megbízott, basszusgitáros, erdélyi író stb. címeket halmozó ember pamfletje fertelmes egy mű úgy, ahogyan van. Kellő kritikát kapott, dühöket váltott ki, tiltakozásokat aratott. Máris lejárt szavatosságú ügy, nem is kellene erről most írni, ha nem lenne benne a jelenlegi magyar politikai rendszernek minden sajátossága és embertelen következménye. Ráadásul, mielőtt valamiféle higgadtabb és inkább értelmesebb, mintsem érzelmektől vezérelt vita kezdődhetett volna arról, hogy hogyan vezeti el az Orbán-rendszer a híveit az önfeladásig és az embertelenségig – hiszen D.Sz. írása erről tanúskodik -, máris ellopta a show-t, a teret és az időt Szájer József ügye, amelyet mintha Guy Ritchie rendezett volna. Ez a könnyes-könnyed hangulatokkal, de alpári és gusztustalan történetként elénk vetődött valami bejárta Európát, mint a képmutatás kísértete. Én mégis a gondolkodó magyarokhoz szeretnék visszatérni és Demeter Szilárdhoz, hiszen mindjárt egy hete lesz annak, hogy így próbára bocsátott és lóvá tett minket. Egyébként is az az érzésem, hogy a magyar történelem során még soha ilyen kevesen nem próbáltak ilyen sokakat lóvá tenni, nyersebben szólva becsapni, mint most, a Fidesz-kormányzás tizedik esztendejében. Tíz év, és mire jutottunk!? Egy nagyméretű barlangrajz döfködéséig. „Könnyű ám más dárdájával a csalánban matatni”, mondja a dakota közmondás és ez a meggondolt és nyugodt kormányzás helyetti hisztérikus sorosozás lényegében a mi dárdánkkal a csalánban való matatás. „Minden politikus hazudik, mondja Orbán Viktor, aki maga is politikus.” Axiómák. Orbán Viktor vádolja hazugsággal az EU vezetőit, ez olyan, mintha Donald Trump dicsérné az amerikai választási rendszerben fáradozó köztisztviselőket.  Demeter Szilárd hányingert kapott a multikulturális társadalomtól és ezért kiokádta nekünk ezt az írást. Egy erdélyi ember, aki egy multikulturális társadalom terméke. Ha nem abban az erdélyi, romániai multikulturális társadalomban nőtt volna fel, már a családneve se Demeter, hanem Dumitriu lenne és egy sort sem írt volna magyarul. Miért is tette volna, Romániában születettként? Szerzőnknek fáj tehát a multikulturális társadalom, amelyhez, csak mondom, ennek a Soros György nevű bölénynek semmi köze sincsen, ha beszél is erről, azt csak másoktól készen kapott dologként emlegeti, no meg amerikai állampolgár az illető bölény, egy amerikai számára a multikulturális társadalom nem szitokszó, hanem mindennapi realitás, mint egy erdélyi ember számára is, már évszázadok óta. Spongyát rá, Demeter Szilárd nem olvas, hanem ír és ha már erre jár még ütni próbál valakiken, akiket liberárjáknak (?) nevez, akiknek szerinte „Führere” ez a bölény. Itt aztán végképpen elveszünk a szerző az előretolt baromságainak, habókos gondolatainak sehova sem vezető útvesztőjében és nem igazán értjük, hogy kikről beszél, hiszen ha ezek az en bloc leárjázott (!) valakik a liberálisok lennének, akiket Orbán-hívőként gyűlölni kell, akkor azokról tudható, hogy azoknak vezére nincsen, legfeljebb vezetője van. Sok minden mellett valaki attól liberális, hogy utálja a Führereket, a vezéreket és nem szereti a saját maguk fényezésére müködtetett rendszerüket. Én például ebben semmi kivetnivalót sem találok, mert látom ebben a megközelítésben az európai történelmi tapasztalat munkáját. Az illiberális vezér-eszme nagyszerűségéről meggyőzve még mindig nem vagyok, mert ebben meg éppen nem látom a történelmi tanulságok levonásának eredményeit. Demeter Szilárdnak viszont nagyon is tetszik a mi kis hazai illiberális katymazunk, amelyet olyan orbániádákkal kormányoznak, hogy a „Soros fizetési listáján szereplő európai politikusok” haragszanak Magyarországra, így aztán az őt is kitartó rendszer védelme érdekében arra vetemedik, hogy pamfleteket írogasson. Azt gondolom, hogy kötelességének érezte, hogy megszólaljon ebben a Vezérének kedves ügyben. Elvállalta azt is, hogy az írásban bemutassa, egy politikai szolgálatába szegődött író arra is képes, hogy a cél érdekében saját sorsát is felszámolja. Az írásban ugyanis bevallja, hogy semmit sem értett meg Európából és az európai intézmények működéséből, pedig életrajza szerint néhány esztendeig Tőkés európai parlamenti képviselő úr aktatáska-hordozója volt. Bevallja azt is, ő egy olyan író, aki nem olvas. Nemhogy Sorost nem olvas (mondjuk, tényleg nem az a magas irodalom), de talán mást sem. A szövegben előkerülő jelzőket viszont a Der Stürmerből plagizálta, a szöveg elég világosan meghúzza a szerző olvasottsága határait és szövegértése korlátait. Ezért idézzük ide ezt: „A Petőfi Irodalmi Múzeum célja a magyar irodalmi örökség minél teljesebb körű gyűjtése, feltárása, a klasszikus és kortárs magyar irodalom sokoldalú bemutatása és közvetítése a világ sokféleségét elfogadó, anyanyelvi és kulturális identitás támogatásának jegyében.” Gondolom, ez a munkaköri leírásában is szerepel, nemcsak az általa vezetett intézmény küldetési nyilatkozatában. Ezt vajon olvasta ez a főigazgató pamflet-író? Még csak azt sem mondom, amit oly sokan követelnek, hogy zavarják el ezt az embert a vezetői székéből, éppen ellenkezőleg, én csak azt kívánom, hogy menjen a munkahelyére, ahol a munkatársak már másnap nagy nyilvánoság előtt elhatárolódtak munkahelyi vezetőjük írásától (egy irodalmi múzeumról beszélünk …), nézzen a szemünkbe, köszönjön nekik jó hangosan és előre a folyosón reggelenként és írja alá a szabadságos papírjaikat, amikor kérik, mert nekik van szabadságuk. Miután ennek a fertelmes írásnak a szerzője érzékelte, hogy nem mindenkinek tetszik a mű, gyorsan visszavonta azt, aztán, hogy ne kelljen mentegetőznie, magyarázni próbált, miközben az origo.hu stábja hallgatott. Magyarázkodás is sok lett volna, a magyarázat még gyalázatosabbá teszi ügyét. Mert ez megint egy ügy, befejezetlen, feldolgozatlan, büntetlen ügy az Orbán-rendszerben. Néhány nap múlva Szájer József lemászott egy brüsszeli esőcsatornán és máris egy másik ügy kellős közepébe csöppentünk és a miniszterelnök egyre hangosabban és egyre durvábban szidja az Európai Uniót, az európai eszmét, az európai politikai mechanizmusokat. Az ember csak csodálkozik és nem érti, hogy miért kell hadat üzenni a legközelebbi szövetségeseknek és miért ilyen durván. A trogloditák pedig éneklik a rendszer harci dalát, verik a harci dobokat, ugrálnak a ritmusra és rázzák a dárdáikat. Azt hittük, béke van, Magyarország miniszterelnöke azonban háborúban áll és erre hergeli-rendeli a híveit. Szerencsére a népét nem képes háborúba szólítani, a gondolkodó magyarok nem háborúznak, na pláne egy olyan ügyért nem, amelyben nem hadat üzentek nekünk, hanem a béke fenntartásának a lehetőségét kínálták fel mindannyiunk számára. Orbán nem kér ebből a békéből, Demeter és a hozzá hasonló trogloditák háborúra hívnak, a háború mellett érvelnek. Nem az én nevemben. Egyre hangosabban és egyre többször el kell mondanunk, hogy nem a mi nevünkben.

Az Orbán-rendszerben szívesen hivatkoznak a meggyőző választási győzelmekre és úgy értelmezik ezt, mintha az mindenre, amit csinálnak felhatalmazást adott volna. Háborúra senki sem adott felhatalmazást. Egyetemek privatizációjára senki sem adott felhatalmazást. Senki sem adott felhatalmazást arra, hogy embereket megbélyegezzenek, kirekesszenek, megszégyenítsenek, lejárassanak és még rossz vicceket is elkövessenek velük, mint ahogyan a minap Gulyás miniszter talált viccelődni Demeter Szilárd kapcsán, hiszen azt találta mondani, hogy „ha a politikusok nem maradnak higgadtak, ne csodálkozzunk, ha a kultúrszereplők sem” (sic!).

Az idő szárnyal, röpül, emelkedik. Minden év, mint egy léggömb rugaszkodik el a földtől, hogy milyen magasra jut, azon múlik, hogy hajítjuk ki a lehúzó ballasztokat a kosárból. A 2020-as esztendő egy olyan léggömb Európában, amelyet egy vírus súlya nem enged szárnyalni, bár még így is vannak országok, ahol képes volt elemelkedni. Magyarországon ezt a léggömböt maga az emelkedésért felelős rendszer pakolta tele olyan túlsúlyokkal, hogy még a sárból sem tud kikecmeregni. Már látszik, ezzel lesz ennek az évnek is vége odahaza.