Hetek óta gondolkodom azon, hogy mit is lehetne mondani erről a magunk mögött hagyott esztendőről? Sok minden eszembe jutott, vázlatokat is írtam, üresen kopogó mondatokat, amelyekből kiszökött az élet, mint egy rosszul viselt maszk alól a levegő. Közben felkelt és lenyugodott a Nap, lecsorgott az idő, mint az alkony vére a szomszédos ház faláról és úgy is éreztem magam, mint egy műkedvelő böllér, aki csak tehetetlenül áll és hagyja, hogy elcsorogjon annak a kiszolgált bikának a vére, aki az elmúlt hét, talán az elmúlt hónap volt és most már kiterítve itt fekszik előttem. Mert bikaviadal volt ez az év, változó sikerrel és szigorúan közönség nélkül megvívott viadal a monotóniák és a könnyen rutinná unalmasodó rossz szokások ellen. Arénánk lett a megszokott környezet, a korlátozásokkal beszűkített tér, a kijárási tilalom koordináta-rendszerébe kényszerített térképen a napi séta ismétlődő útvonala. Talán éppen ezzel a térképpel lehetne megragadni ennek az évnek az egyik tanulságát? Azt, hogy még az unalomig ismerősnek tűnő várostájban is fel lehet fedezni a Szépet és az Érdekest, akik tulajdonképpen életünk végéig kísérnek, de mégis gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtkezzünk róluk, mert a Kötelesség elszólít tőlük, vagy a Muszáj sürget másfelé. A tavaly március 17-én délben elkezdődött karantén-időszak alatt egy kilométer sugarú körben mozoghattunk a lakásunk körül, így az a döntés, hogy most a kapun kilépve jobbra, vagy balra indulunk el, az a napi játék részévé vált. Azt játszottuk, hogy a választott irányt meg kell indokolnunk. Egy komor kariatida, egy vidám festésű art nouveau homlokzat, az a szecessziós rács annak a háznak a második emeletén, egy hajómodell (egy szép vitorlázatú kecses sóner) az egyébként végig üzemelő fogorvosi rendelő magasföldszinti ablakában, ilyesmik mind irányt kijelölő indokká váltak. Simogató vizű tóként terült el körülöttünk a városunk, helyesebben a városrészünk és mi lubickoltunk benne. Jó játéknak bizonyult az is, hogy aztán utánajártunk a bejárt utcák történetének is, így közelebbről megismerkedtünk Glöckner úr épületeivel (aki azt a házat is tervezte, ahol mi lakunk), kedvencünk lett Aloys Walter vagy Auguste Brion. Ezt a környéket a városi népnyelv Quartier Allemand-nak, Német Negyednek vagy Quartiers Wilhelminiens hívja, hiszen a német annektálás után, az 1890-es évektől kezdve építették, amikor még Vilmos, a porosz császár uralkodott errefelé. Itt azelőtt csak szántóföldek voltak és lecsapolásra váró mocsaras területek, a városfalon kívül. Az UNESCO 2017-ben a Világörökség részének nyilvánította e negyed egy részét (Neustadt néven), a mi egy kilométer sugarú körünk ezen kívül esik, de így is kellőképpen érdekes. Ennek a korszellemnek megfelelően eklektikus és historizáló épületek homlokzatával szegélyezett utcáknak megvan a maguk hangulata és amikor turisták járják a várost, látható, hogy meg is érinti a látogatókat a látvány, mert felfelé csavargatják a fejüket és a kameráik objektivjeit is. Azt azonban a turisták nem tudhatják, hogy a zárt kapuk mögött micsoda titkokat rejtegetnek a kertek. A vonalzóval megrajzolt egyenes utcák háztömböket foglalnak keretbe, a házak hátsó homlokzata mögött pedig zárt belső udvarok vannak, sok esetben már eleve úgy tervezték őket, hogy valami kert legyen ott és sok helyen nem is változtattak az eredeti térkihasználáson, a kertek a mi háztömbünkben is megmaradtak. Ezeknek a házaknak az is a titka, hogy erkélyeik nemcsak az utcára, hanem ezekre a hátsó kertekre is nyílnak. A mi háztömbünk egy trapéz alakú teret vesz körül, amelynek azonban nincsenek párhuzamos vonalai (tudom, hogy akkor nem lehet trapéz …, de fogalmam sincsen arról, hogy akkor miféle síkidomként írhatnám le…), ez tehát egy jobb híján trapéznak nevezhető forma, amelyet csak mi láthatunk, hiszen az utcákat járók szeme előtt ez rejtve van. Ha jól számolom, akkor ezt a belső teret 16 ház veszi körül, ez tizenhat különböző kertészeti megoldást is jelent. A lakók gyakran cserélődnek itt – errefelé kevés lakástulajdonos kezében van sok lakás és az emberek többsége inkább bérleményekben lakik -, ezért a kertek is sok kertész kezenyomát viselik. Valaki egy cseresznyefát ültetett velünk átellenben valamikor és már évek óta figyeljük, hogy milyen szépen terem; mellettünk egy gesztenyefa virágzik most és pompás gyertya-virágaival beinteget a mi erkélyünkre. Amott most egy majdnem fa magasságú orgonabokor virágzott el a minap, mellette pedig bodzabokor teljesedik ki teljes mennyasszonyi pompájában. Aztán ott van a szembe szomszéd pálmafája, bizony és egyéb bokrok, fák és fácskák és magakellető virágok hintázása a gyengéd szélben. A belső erkélyeken kinek mihez van kedve, itt olyan változatos a növényzet, amilyen változatos ez az emberi tájék: l’art pour l’art, de azért még hasznonnövény is akad, például ott, a sarokban valaki most paradicsomot termeszt a kertecskéje sarkában. Látszik az is, hogy hol lakik valaki tartósan és, hogy hol cserélődnek gyakrabban a lakók. Közvetlenül előttünk egy kertrészlet Versailles-ből, mintha André La Notre járt volna itt, szabályos vonalak, átgondolt tervezés miniatűr változatban. Ide felfogadott kertész jár évszakok tennivalóinak a ritmusában. A kert nem látogatható, de felülről ránézhetünk, mert az nem tilos és rejtély, hogy miért éri meg az a tulajnak, aki nem is itt lakik, hogy így törődik vele. Ahol ilyen változatos a növényzet és ennyi a madárcsemege (no és, hogy egyesek még külön etetik is őket), ott természetesen megnő a madárpopuláció. Itt élő egyedek és visszajárók is vannak, például gyakran sikoltoznak sirályok a háztetőn és a vissza-visszatérő gerlék itt burrogják el szerelmetes dalaikat választottjaiknak. Viszont e kertek uralkodója az a szarkapár, amely minden reggel ott ül a szemközti ház kéményén és felméri birodalmuk állapotát, hogy aztán megkezdjék a napi látogatásukat. Ilyenkor körbe szállnak, megállnak egyes erkélyeken, minálunk az erkélyen lévő asztal tetején időznek egy kicsit, csipegetnek a cserepeink virágföldjéből, aztán felszállnak a cseresznyefára és ott évődnek egymással. Annyira szabályos, ismétlődő ritmusú ez a szertartás, hogy még az időjárás változásai sem zökkentik ki őket ebből. Tél, nyár, tavasz vagy ősz, a szarkák látogatása nem marad el. Feltéve, ha a mókus nem látogat el a kertbe. Ezeknek a látogatásoknak nincsen ritmusa és érdekessé az teszi, hogy a belváros az mégsem mókusnak való vidék, Hol élhet ez a mókus itt a város közepén? Az biztos, hogy nem nálunk lakik, hozzánk csak benéz, ha kedve tartja. Ilyenkor a „mi” szarkapárunk a birodalmukba való betolakodásnak tekinti ezt az akciót és fékeveszett, de nem eszetlen, hanem nagyon is végig gondoltnak látszó koreográfia szerint zajló kergetőzés kezdődik a fák ágain. A mókus láthatóan élvezi azt, hogy a madarak nem követhetik őt mindenhová, a szarkákat meg láthatóan bosszantja az, hogy a mókus szórakozik velük. Viszont ők ketten vannak, ezért meg tudják osztani a mókus figyelmét. Egyikük a bátran üldöző, a másikuk a lesből támadó akcióhős szerepét játssza el. A mókus pedig magát a fürgét alakítja. Kifáradásig tart a játék, de nem kifárasztásig, mert egyszer csak, ahogyan jött, azzal a sebességgel és bejelentés nélkül távozik a mókus valahová (hogy kijusson ebből a belső udvarból, ahhoz át kell kelnie valamelyik házon, hogy csinálja?). A szarkák visszatelepednek a cseresznyefa ágára és rendezgetik összekócolódott tollaikat. A karantén-időszak megajándékozott ezzel a kerttel és bemutatta a kert bájos és gazdag életét, azt amely itt zajlott eddig is előttünk, csak nem figyeltük rá eléggé.

Hetek óta gondolkodom azon, hogy nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy elmúlt egy esztendő, amely különös tapasztalatokat hozott. Sok minden eszembe jutott és mint egy fortyogó iszaptó felszínén szétpattanó fekete buborék, úgy jöttek fel képek a mélyből. Vázlatokat is fabrikáltam róluk, de végül semmit sem őriztem meg ezekből, talán azért sem, mert nem írhattam azt, hogy vége lett ennek a rendkívüli évnek, másrészt pedig már jócskán túljutottunk az évfordulón (amit mi itt 2020. március 12-étől datálunk). Délután van most, fekete felhők hasasodnak a kert felett, de zeng a madárének.