Egy lángra kapott ólból menekülnek így a birkák, mint ahogyan most áradnak a hírek: egymást letaposva, tolakodva-tülekedve, bőgve. Vizuális ez a kor, nem kell a képzelet előfestő munkáját elvégeznünk, készen kapjuk a képeket. A frontról érkező képek színesek, de mégis, a fekete-fehér filmek tónusait idézik. A háború az mindig sötétszürke és fekete, bármilyen zászlók is lobogjanak a hadak élén. Csak a csatafestők képein színesek az egyenruhák, akik a képeiket a csatatértől távoli békés, fütött szobáikban festették. A most elénk vetődő képeken az egyenruhák mocskosak, sárosak, szakadtak. A karokon piszkossárga a szalag. A csata arca soha sem rózsaszín. A kilőtt páncélosoknak nincsen esztétikája, pontosabban szólva kívül rekednek az esztétikai kategóriákon. Füstös, büdösödő roncs, fémhalmaz, amelyről leégett a festés. Itt is, ott is már felismerhetetlenné szenesedett valami csomók. Ebben a páncélosban is ember ült eredetileg. Ember nélkül ugyanis nincsenek háborúk, emberek vívják emberek ellen, aztán emberek leírják, lefényképezik, elmondják nekünk, hogy megtudjuk mi is, milyen kegyetlen, szomorú, emberi dolog ez. Áradnak a hírek felénk, most már nincsen hová bújni előlük. Mindenki olyan lövészárokban védekezik, amilyet ásni képes. Biztos akad olyan valaki is, aki egyszerűen kikapcsolja a képeket hazaszállító eszközeit. Attól ugyan béke nem lesz, de egy személyes komfortzónát meg ideig-óráig meg lehet így is védeni. Ennek ellenére is azt kell mondanom, hogy még itt, ezerhatszáz kilométerre Kijevtől is érezzük a háború rögvalóságát. A mi hátországi életünk persze még tele van színekkel, köztük azokkal, amelyeket évek óta megszoktunk.
Egyik élettény: a tavasz itt ólálkodik a város körül. Ezért a gólyák már visszatértek, az idén még több is, mint ahánynak tavalyról fészke itt maradt. Komoly lakhatási problémák megoldásán szorgoskodnak a gólya-legények, mert majd mennyasszony kell a fészekbe mindjárt, viszont a gólya-hölgyek válogatósak, csak mutatós fészkekbe lesznek hajlandóak beleszállni. Strasbourg városa felett köröznek a gólya-urak és csőrükben ott az építőanyag, csinosítsák a fészküket. Az Orangerie parkban zajosan kelepelnek a gólyák és ez a kattogó-csattogó zaj messzire elhallatszik. Ez a zaj az Élet. A gólyák sürgése-forgása a Béke szimbóluma.
A park túloldalán ott van az Palais de l’Europe, az Európa Tanács székhelye – egy szervezeté, amelyet a második nagy világégés friss tapasztalatainak a birtokában hoztak létre 1949-ben azért, hogy elkerülhessük az újabb háborúkat. Negyvenhét európai ország zászlója leng az épület előtt és köztük ott van még az orosz zászló is, nem messze az ukrán lobogótól. Az oroszok tagságát a hadműveletek megkezdésének hírére felfüggesztette az ET-t irányító Miniszterek Tanácsa (csak az oroszok szavaztak a döntés ellen, Azerbajdzsán képviselője tartózkodott, a szerb nagykövetnek a szavazás előtt sürgős dolga akadt és elhagyta a termet …), nem zárták ki őket a szervezetből egyelőre, talán mindenki arra vár, hogy majd maguktól jutnak erre a következtetésre. Ahogyan a szél fúj, úgy lobognak a zászlók, máskor csak úgy pettyhüdten-löttyedten csüngenek a maguk oszlopán, hiába no, egy zászló sok mindenre képes és mi itt a városban most figyelünk a zászlókra. Az ET mellé rendelt képviseletek (nagykövetségek) nagy többsége a saját irodáját jelző zászlaja mellé kitűzte az ukrán zászlót is szolidaritásból. Ez egészen konkrétan azt jelenti, hogy a Boulevard de Robertsau és az Avenue Forret Noire sarkán álló orosz nagykövetséggel szemben, a holland nagykövetséget befogadó ház második emeletének erkélyén ott van az ukrán zászló; az oroszoktól jobbra, a Pont de Kennedy másik oldalán ott van az amerikai konzulátus és ott is, a csillag-sávos zászló mellett ott van az ukránok sárga-kékje. Az oroszok nem láthatják onnan, de öt házzal mögöttük, a Quai Rouget de Lisle sarkán, a Lengyel nagykövetség tornyos épületén is ott leng az ukránok lobogója a Lengyel sasos-címeres piros-fehér zászló mellett. No meg az Európai Unió zászlaja mellett, mert azok ott együtt vannak kitűzve. (Nem úgy, mint a Magyar Parlamenten, mert ott Európa már hosszú évek óta nincsen.) Az orosz nagykövetség most kordonok közé van szorítva és vele szemben egy rendőrautó parkol benne unatkozó zsandárokkal, mert tüntetni járnak most ide a népek. Két nappal ezelőtt az itt élő oroszok demonstráltak a Háború ellen (ők így mondták: Guerre, War, Krieg, Vojná és ők is azt kiabálták, amit a franciák néhány nappal korábban, hogy “Putin assassin, Putin assassin”), az ET-ben mert olyan nagy országról van szó, amelynek kisebb országokénál nagyobb személyzeti kvóta jár, elég sok orosz kolléga dolgozik különböző beosztásokban. A családtagokkal együtt néhány száz emberről beszélünk, akik itt élnek velünk, szomszédok ők, együtt vásárolunk, talán együtt ülünk az Operában, megéljük együtt a városunk dolgait, ahogyan az békében természetes. Most háború van és ezt a háborút oroszok kezdték egy olyan nép országa ellen, amely nyelvét beszélik is. Testvérek háborúja? Még nem használjuk ezt a kifejezést erre a felfoghatatlan, feldolgozhatatlan képek áradását elhozó esemény-sorozatra, de a látottak miatt belénk lopozó bizonytalanságok közé ez a pont is felvétetett. Milyen családi békét dúlhatott fel ez a háború az itt, Strasbourgban élő orosz családokban? Aprócska családi probléma a nagy események forgatagában. Idős moszkvai szülők érkeztek látogatóba februárba, egy hét ittartózkodásuk után kitört a háború. Hazautazásukhoz már megvolt a repülőre a jegyük. Lufthansa, Frankfurt-am-Main-ból. Ez úgy két és fél óra innen – fiuk Kosztya az, aki itt dolgozik, ő vezette francia rendszámú BMW-jét reptérre – amikor odaértek, kiderült, hogy a moszkvai járatot törölték. Minden arrafelé tartó járatot töröltek. A nyolcvankét éves anyuka és a nyolcvanhárom éves apuka az ötvenhárom éves fiuk által vezetett német autóban most visszatért a Nagy Társasjáték kiindulópontjára és itt dekkolnak a városunkban. Szeretnének hazamenni, mert idős embereknek a saját ágyukban esik jól az alvás. Élő ember nincsen, aki meg tudná mondani, hogy mikor és hogyan juthatnának haza, ami nekik egy Moszkva nevű város, vagy tartalékként Minszk, mert ott is vannak érdekeltségeik.
Az itt élő orosz családok gyermekei az itteni iskolákba járnak természetesen. Több szülő panaszkodik most, hogy gyermekeiket zaklatják ezekben az iskolákban, tíz esztendős skacok kiabálják bele az arcukba, hogy “Putin assassin, Putin fascist!”. A kis, nyolc éves Igort, akinek a szüleivel gyakran töltünk együtt tartalmas időket, ki is vették az iskolából, mert a zaklatások miatt nyugtalan, nem akar iskolába menni, fél. Mennyi és miféle prizmában törhet meg egy háború fénye, amely emberi mivoltunkban zaklat most minket? Van-e valaki ott, az orosz vezérkarban, aki gondol ilyesmikre a XXI. század Európájában?
Csak mondom, hogy nem igaz az, hogy ez az európai háború el tud kerülni minket. Itt van már a telefonunkon, a laptop képernyőjén, a televíziós képfolyamokban, a telefonbeszélgetésekben, a sarki közértben a hétköznapi vásárlásunkkor, az utcán a felettünk lengő ukrán zászlók járdára vetített árnyékában, a baráti beszélgetéseinkben, a félrefordulva és mintegy véletlenül elejtett könnyekben, a nem-akarom-észrevenni megrendüléseikben – de ott van még a gólyák repülésében is most már.
Áradnak ezek a háborús hírek, beborítanak minket a hullámaikkal, fuldokolunk. Devecseri Gábor szavaival: “megszülettünk hirtelen, egyikünk sem kérte, kérve kérünk szép jelen, meg ne büntess érte.”