Négy Orbán-kormány múlt már el felettünk, de ez a negyedik az, amely mind közül a legzajosabb. Már évek óta ott zajong a köztereken, a köztelevízióban, a közéletben, a közösségekben, de még az általa kiürített és magánosított, egykori „köz-„ előtagú terekben is. Még az előző Orbán-kormányok sem foglaltak el akkora tereket az életünkből, mint ez a negyedik, amelynek éppen ezekben a napokban jár le a mandátuma. Amikor most kiadja jelszót, hogy „előre, ne hátra”, akkor is zajt csap, akkorát, hogy nem hallani, hogyan énekelnek a Tavasz érkezését ünneplő madarak és ebben a nagy zajban a halkabban beszélő értelmiségek hangja is csak egy érthetetlen motyogás. Zajos kormány ez tehát, kampány-zajt csapott eddig is minden egyes, élettel megáldott napon, mert nem ügyekről ügyekre, hanem kampányokról kampányokra kormányoz. Nagy baj az, hogy ehhez hozzá is szoktatott minket.

A negyedik Orbán-kormány alapvetően és elsősorban ezekkel a verbális, vizuális zajokkal kampányolt-hangoskodott velünk. Üzeneteit mindig nagy hangon, pipiskedve közölte velünk, ellentmondást soha sem tűrt: az Országgyűlésben szankcionált, a köztereket eluralta. Most pedig itt van egy igazi, valódi téttel járó választási kampány, de ez a megszokott zajkeltés folytatódik, valódi kampánya a Fidesznek most sincsen, mint ahogyan az előző két választáskor sem volt. Ebben a mostani, 2022-es választási kampányban a Fidesz egyetlen betűt, egyetlen szót sem veszteget a jövőre, még most is csak arról beszél, hogy mi volt tizenkét évvel ezelőtt, arról nem beszél, hogy mi lesz holnap. (Milyen árulkodó: Gyurcsány Ferenc a múlt, nem a jövő!) A negyedik Orbán-kormány teljes mandátuma alatt is sokat beszélt a múltról, mindig szóba hozta azt, hogy „bezzeg az a nyócév”, no meg persze, hogy Gyurcsány (ha Kálomista úr filmjéről van szó, akkor Gyurcsányné), de milyen keveset beszélt a jövőről! Sokat beszélt például a csok-ról, de soha semmit sem mondott a csókról, „kívánatos demográfiai fordulatról” beszélt, de soha nem indított kampányt arról, hogy hogyan szeretkezzünk sikeresen és eredményesen, így aztán inkább a különféle bankoknak kedvező kamatozású lakás- és autóvásárlási kölcsönökön múlik az, hogy Magyarországon több magyar gyermek születhessen, mint a mások által uralt kormányzati ciklusok idejében – ebből a kormánynak el nem kötelezett szemlélő azt a következtetést vonná le, hogy országunkban a gyermeket nem szerelemmel csinálják, hanem árfolyamában alaposan rángatott forinttal vásárolják. De ne legyünk ennyire cinikusak! Magyarország családbarát – ’Family friendly Hungary’, így fogadnak a Liszt Ferenc visszaállamosítás előtt álló privatizált repülőtéren. Na és ki privatizálta, na ki? Tudjuk mi azt nagyon jól! „Nyócév” : tizenkét év, ez a meccs,  96 hónap áll szembe 144 hónappal, ebből 54 hónap a két Gyurcsány-kormány ideje, 144 hónap három Orbán-kormány időtartama, tudjuk mi már azt nagyon jól, hogy mi történt akkor, amikor a hazát idegenszívűeknek kiárulók ültek a kormány minisztereinek bársonyszékeiben és mi akkor, amikor igaz hazafiak süppedtek beléjük! Tudjuk? Még most is el kell mondani, újra és újra meg kell ismételni, hogy mi is történt, mert egyesek hajlamosak elfelejteni. Segítek én most egy kicsit az emlékezésnek.

Amit megélünk az mindig bennünk rakja le hordalékait. Emlékezéseink: aranyat szitálunk életünk folyójának a partján. Ami megtörtént, az már másnap történelem. Az emlékezet fövenyéből kiszitált aranyrög a szép emlékünk, a sár az, amit szívesebben elfelednénk, de az is hozzátartozik ahhoz a szóba hozott parthoz.

Most úgy tűnik innen, hogy a Fidesz 2002-es választási vereség után beborult az ég, nyolc elviselhetetlenül hosszú esztendő következett egy következmények nélküli országban (© Fricz Tamás, Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója), ahol mindenki a következmények súlyától nyögött. Mennyit nevettük a Kászonyi Dániel Polgári Körben az elvtársak böszmeségén! Persze, hogy kínunkban nevettünk, mert a magyarok még az indián (vagy szabad-demokrata) kínzócölöphöz kötve is tudnak nevetni afféle magyarul vidám Szent Sebestyénként. Mennyit azon, hogy mi is tudnánk olyan sikeres vállalkozóknak lenni, mint azok a szocialista urak, ha minket is olyan jól megtolnának valami kormányzati projekttel. Mennyit kacagtunk azon, hogy ki és miért kap támogatást a civil alapokból és hogy hogyan festi át magát civillé egy-egy korifeus, ha arról van szó, hogy vidéki halja-kend legyen. Mennyi, de mennyi bánatunk volt abban, hogy amikor egy kedves barátunk, társunk abban a polgári körben arról kellett, hogy beszámoljon, hogy azért veszítette el a minisztériumi, köztisztviselői állását, mert nem volt hajlandó megtenni valami olyat, amely nemcsak az írott szabályokba, hanem az erkölcsi felfogásával is ütközött. Hogyan szitkozódtunk azon, amikor kiderült az, hogy egy másik kedves barátunknak – akivel ráadásul már 1990. óta a Fidesz körüli események sodrában találkoztunk mindig -, hogy szakmai álláspályázatát valami egészen átlátszó, mondvacsinált ürüggyel utasították el, és végül is a helyet egy jó elvtárssal töltötték be, akinek a szakmai életútjából ez semmiképpen sem következhetett és nyögtük a „cukrászok idejét”. Amikor a polgári kör ruhát gyűjtött a szabolcsi cigányoknak és amikor el is vitte hozzájuk a saját költségén, mennyire gúnyos pillantásokat kaptunk a szocialista polgármestertől!

Emlékekben turkálok: „nyócév”! De ide kell mondanom: tizenkét év után … Ma már tudjuk, hogy volt, igenis volt arról is egy háromezres kormányhatározat, hogy páros napokon ne süssön a Nap! Jól emlékszünk a nyugdíjfolyósítás napjára, amikor rettegő nyugdíjasokkal voltak tele a budai erdőségek, hiszen a pénzespostás – a kormány megbízásából! – nem hozta, hanem vitte, begyűjtötte a nyugdíjakat. Kórházainkban nem az élet és gyógyítás, hanem a Halál és Elmúlás: a népnyelv a hálapénzt halálpénznek nevezte el, hiszen bármennyit is fizethettünk az orvosainknak, akkor is csak vizes zsömlét és egy papirvékonyságúra szeletelt párizsit kaptunk a kórházi reggelinkben. A vizit-díj: különadó a semmiért! Fogatlan társadalom voltunk: ez is Gyurcsány! A túltolt kelet-európai dohányzási szokásaink miatt kihullott fogainkat csak drágán és privátim pótolták a fogorvosok, akiktől kezelés közben még azt is el kellett tűrnünk – mert tátott szájjal visszabeszélni nem lehet! -, hogy tele duruzsolták a fejünket Orbán Viktor és Pokorni Zoltán nevével, aki utóbbit már köztársasági elnökként is emlegette a doktor úr gyökérkezelés közben. A polgári körben kibeszéltük, hogy mennyire igaza van a Fidesznek abban, hogy arra panaszkodik, hogy csak hetente csak háromszor kerülnek képernyőre a köztévében és a média szcéna bizony felborult: még a Demokrata főszerkesztője is koldulásra kényszerült. A később legendássá tett Bencsik-Bayer-Gajdics belsőhármas minden tagja komoly egzisztenciális problémákkal küszködött (itt lsd. még: www.arcanum.hu) nyolc hosszú éven át: ki kellett nekik is fizetniük a rezsit, ami a szocialista kormányzás alatt az egekbe szökött. Európa? Ott nyújtózott a Néppárt boncasztalán, vágták máját, veséjét, tüdejét a szoci-liberálok, a Fidesz Európában kereste a megoldásait a gyurcsányi önkény ellen és ebben a Kászonyi Dániel Polgári Körben teljes támogatásunkról biztosítottuk.

Igy volt. Igaz volt. Esetleg igaz se volt? Korábban ment-e le a Nap, amikor Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök? Drágább lett-e a kenyér, amikor „ezek” eltörölték a közigazgatási államtitkár intézményét? Nevettünk-e unokáink viccein, amikor Juhász Ferenc volt a honvédelmi miniszter? Volt-e életünk a politika által kiszabott életen kívül?