Már ott is tavaszodik, ott Keleten. Míg minálunk már elvirágzott a magnólia, ott csak most bontják ki első rügyeiket a fák ágai. A fagyott föld is felenged. Könnyebb ásni lövészárkokat, sírgödröket. Mert temetnek Kijevben és Bucsában, Harkivban és Mariupolban, de temetnek Burját-földön és Dagesztánban is. Itt az ortodox Húsvét, Christos voskres, mondják majd egymásnak az emberek, ha találkoznak, ha találkozásaiknak nem akadálya a háború. „Krisztus feltámadott! Bizony, feltámadott!” – hogyan is hangzik ez most a mariupoli romok között!? Nem hoz megváltást az Istenfi halála most sem, dörögnek az ágyúk a Donbaszban, rakéták rajzolják a halál röppályáit az azúrkék tavaszi égre. A tábori pópa nyilván megáldja a harcosokat most, ebből az alkalomból különösen is, és két bevetés között fogy ott a tankban az otthonról küldött hímes tojás. Nem tudom, hogy vannak-e tábori imámok az orosz hadseregben, szükség lenne rájuk is, mert a csecseneknek is lehet istenük valahol. Ó, ez az orosz multikulti! A haditudósítások képein egy istentelen világ, velejéig materialista, földszagú, füstszagú, vérszagú, rozsdás, büdös roncsok szegélyezte zarándokutak romos városok élettelenné dermedt egykori utcáin. Húsvét lesz most Ukrajnában, Oroszországban és ez e kultúrkörök legnagyobb ünnepe. Pendül az ásó, ahogyan egy követ talál a mélyülő gödörben, majd erre a sírra is virágot kellene kerítenie valakinek valahonnan. Nincsen fegyverszünet a frontokon – a menekülő ember visszanéz és amit odahagyott, az is csak emléke egy volt-életnek, amely visszatérni nem tud már soha. Húsvét lesz ebben az ortodox világban, ahol vaskézzel bánnak most az ikonokon szenvedő Christos-szal, a beomlott templom ikonosztázán úgy folyik le az eső, mint az apostolok könnypatakja.
Odahaza, Magyarországon már véget ért a húsvéti ejtőzés, emlék már csak a kötözött sonka, a tojás festett héja is már a kukák mélyén. Visszazökkent a helyére a hétköznapok szürke utcájának kátyúiból az Ünnep által kilódított Idő kereke és forog tovább. Kovács néni már megetette a tyúkokat Berettyóújfaluban, és visszacsoszog a házba, fáj neki a világhelyzet. Ezért leül a képernyő elé és megnyitja a facebook-on az Oroszok az Igazság Oldalán csoport oldalát, és odaírja: „rohadt ukránok nem békét akarnak ha nem háborút”, aztán elégedetten szörnyülködik még egy kicsit azon a sok bejegyzésen, amelyet a hozzá hasonlóan gondolkodó más nénik és bácsik oda írtak már és a szövegfolyam csak dagad, terebélyesedik, kicsap a kocsmákig is. Itt mindent elhisznek, ami orosz, mindent elutasítanak, ami nem az. Budapesten a televízióban egy Lánczi Tamás nevű ember úgy vélekedik, hogy az „oroszok a korlátozott harci cselekményeiket a civil lakosságot kímélve hajtják végre”. Kár, hogy ezt nem hallhatja az az öt millió menekült, akinek nem ez a véleménye. Háború van Európában és ez kifordította sarkaiból nyugodtnak megszokott világunkat. A világ nyugtalan és háborog, mint viharos szélben a tenger és a hullámok tajtékaként szakadnak le ostobaságok, butaságok, meggondolatlan szavak és mondatok emberek ajkairól, úgye Kovács néni, úgye Lánczi Tamás?
Az ortodox világban ilyenkor azt mondják egymásnak az emberek, ha találkoznak, hogy „Krisztus feltámadott” (Christos voskres) és erre úgy illik felelni, hogy „Bizony, feltámadott” (Voistinu voskres). Vajon találkozhatnak emberek egymással ebben a háborúban?
