Leperegnek a napok a Nagy Homokórán. A szerény Tavaszon átrobogott már a Nyár forró, erőszakos vonata, a legszebb évszakunk megint lemaradt a hőség mögött, pedig évek óta lenne rá igény. Gyermekek fújják a virágos mezőn a pitypangok ejtőernyőseit, virágok deszantjai szállnak le az erdők vonalai mögött. Messziről is ideüzen a Háború. Szíjjártó ügyvezető külügyminiszter már többször és határozottan kijelentette, hogy „a háború árát ne a magyar emberekkel fizettessék meg!” Nyilvánvaló, hogy az „ő” háborújuk (ahogyan a magyar politikusok erről beszélnek) költségeit elsősorban az ukrán és az orosz embereknek kell megfizetniük, vérükkel és pénzükkel, a ránk eső részt pedig fizessék a spanyolok, a németek, a franciák, a svédek, az írek, a luxembourgiak is feltétlenül, no meg nyomják már a lét az olaszok, a belgák, a hollandok, fizessenek a dánok is, a csehek és a lengyelek, nyúljanak már mélyebben a zsebükbe a szlovákok és az osztrákok is, a balti országokat se hagyjuk ki, ne feledkezzünk el Máltáról, Ciprusról és a horvátokról, akiknek van tengerük, no meg aztán a románok és bolgárok se tétlenkedjenek, mert tengerük még nekik is van és ezért is fizessenek ők is, nehogy már a magyar emberek is részt vállaljanak a közös európai politikák közös költségeiből, mordizomadta! Mi nem azért vagyunk tagjai az EU-nak, hogy részt vegyünk az európai politikákban, hanem azért, hogy ott is védjük a magyar érdekeket, nemdebár?! Nem megmondtuk már ezerszer?! Ha beesik néhány euro-milliárd az EU forrásaiból, azt azért gyorsan beváltjuk a kiváló árfolyamokat produkáló forintra és az árfolyam-nyereségből egy-két adófizető biztosan jól jár. Ezt el is kereszteljük „unortodox gazdaságpolitikának”, nehogy egyszerű pénzváltónak tartsanak minket. A többieknek meg coki, nekik marad az infláció és a folyamatos drágulás. A frissen megalakult magyar Országgyűlésben máris megkezdődött a már olyannyira ismerős „Ki fizet a végén?” társasjáték és majd az unokák beszámolnak nekünk a játszmák eredményéről, ha még lesz fülünk arra, hogy meghallgassuk meséiket.
Ilyen körülmények között látjuk azt a hírekből, hogy megalakult az új magyar kormány. Láttuk a hírekben, hogy a sajtó feltűnően rosszul öltözködő képviselői ott tolongtak a Parlamentben nekik kijelölt szűk helyen, tülekedtek egy válaszért, amelyet nem kaptak meg természetesen, hiszen a miniszter-jelöltek parlamenti bizottsági meghallgatásaikra siettek. Nagy volt az érdeklődés személyük iránt, pedig nem volt itt semmi látnivaló, rutinosan folyt a jelölt-állítási folyamat a maga kijelölt medrében, a jelentős parlamenti többség birtokában senkinek sem kellett azért izgulnia, hogy nem kapja meg a kellő számú szavazatot. A közérdeklődés gyorsan pásztázó reflektorainak fénye a miniszter-jelöltekre esik ilyenkor, nagy néha be-bekukkant a képbe egy-egy államtitkár jelölt, egyéb közszolgákról most sem esik szó. Pedig sok százan figyelik az eseményeket, a magyar államszervezet köztisztviselőit ezek a kinevezések a lehető legközvetlenebbül érintik.
Ők azok, akik 2010, a második Orbán-kormány hivatalba lépése óta számos változást értek meg. Tizenkét évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, amely talán most ér el a csúcsára: a magyar államigazgatás olyannyira átszabatott, már nem is emlékeztet arra, hogy milyen volt 12 évvel ezelőtt. Magyarország évtizedek óta hagyományosan rosszul bánik a közszolgáival, az állam- és közigazgatásban dolgozókkal, a közalkalmazottakkal, akik minden egyes kormányváltásnál az indokoltnál és a szükségesnél nagyobb átszervezéseket élnek meg. Egyes ódon minisztériumi épületek falán már annyiszor cserélték a táblákat, hogy újra kellett vakolni. A folyosói táblákról nem is beszélve, ahol a nevek és a beosztások olyan sebességgel cserélődtek, hogy személyzetis (pardon: „humán erőforrás menedzser”) legyen talpán, aki azt követni tudta. Egy minisztérium az nem kovácsműhely, ahol, ha belép az ember, rögtön átlátja, hogy itt kemény munka folyik, sőt ráláthat a munka folyamatára és állására is. Hiszen a kovácséknál a tűz lobog, a fújtató zihál, a vas izzik, a kovács izzad az erőfeszítéstől, ahogyan kalapál és ütései nyomán szemmel láthatóan formálódik-változik az anyag. Egy minisztériumban egy laikus számára megfoghatatlan dolgok történnek, amelyet ott munkának neveznek, de amelyet egy kovács nem nevezne annak. Egy minisztérium folyosóján elsősorban sietős csönd van. Ha néha feltűnik ott valaki, aki valami dossziéval a hóna alatt jön valahonnan és megy valahová. Olykor annyira elgondolkodva, hogy nem is köszön a szembe jövőknek. Máskor éppen ellenkezőleg, harsányan ráköszön az emberre, ha ismerős, beszélgetést kezdeményez, pletykálkodik. A folyosókról ajtók nyílnak, az ajtók mögött irodák, az irodákban íróasztalok. Ha azok az asztalok mesélni tudnának! Két asztal beszélgetéséből: „Te is a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában kezdtél?”, „Áh, dehogy, én még anno az ISM-ben, aztán átkerültem a GYISM-be, onnan pedig ICSSZM-ben voltam egy helyettes államtitkár könyöke alatt, majd a Szociális és Munkaügyi Minisztériumban voltam egy kis ideig, onnan kerültem a NEM-be.” „Ez igen, Te aztán jól bejártad az államigazgatást!” „Ugyan, ki sem mozdultam ebből a szobából!” Ez volt a kezdet, 12 évvel ezelőtt. Itt az asztal – ha lenne mivel – felsóhajtana és hozzátenné, „ezek után arra számítottam, hogy nyugtom lesz egy darabig, de nem így történt. A minisztériumi munkaszervezetek folyamatosan változtak, a minisztériumokhoz tartozó háttérintézmények állandóan átalakultak, az állam- és közigazgatás szervezetrendszerébe
Sokáig abban a hitben éltünk, hogy egy minisztérium elnevezése többé-kevésbé utal azokra a területekre, amelyekkel a minisztériumban dolgozók foglalkoznak. Az nem csak a szavak mágiája, nem csupán a ráolvasások művészete, ahol és amikor azt hisszük, hogy ha egy nevet kimondunk, akkor az fontosságot is kölcsönöz a dolgoknak, hiszen ahhoz szoktunk, hogy egy-egy minisztérium nevében utalás történik arra a területi felelősségi körre, ahol egy minisztériumnak joghatósága van. A név kimondása nélkül is lehet közpolitikákat ágazati felelősséggel gondozni, a megismert új minisztériumi struktúrából ezt most kiolvasni nem áll módunkban. A jelenlegi ismereteink szerint fontos közpolitika területek eltűntek a minisztériumok és az állami intézmények nevéből. Oktatás, szociálpolitika, ifjúság- és gyermekpolitika, egészség-politika, munkával kapcsolatos politikák, közművelődés, felsőoktatás mind eltűntek valahol az átszervezések Moloch-jának a gyomrában. Tanulságos történetet írhatnánk „Az Orbán-kormányok ifjúságpolitikája az Ifjúsági és Sportminisztériumtól, a Mobilitás Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodákon át Rácz Zsófiáig” címmel, ha érdekelne ez valakit is, de attól tartok erre ma érdeklődés nincsen. Azért a gondolati ívet fiatal kollégák figyelmébe ajánlom.
Európában jártában-keltében sok megszívelendő furcsaságot lát az ember, például tudunk arról is, hogy létezik valamiféle elmélet a „jó kormányzásról” és, hogy ennek megvannak a maga kritériumai is. Átláthatóság, elszámoltathatóság, hatékonyság, részvétel, demokrácia, jogállam … ilyen hívószavakkal. Persze, azt is láttuk már Európában, hogy egy választáson programok versenyeznek egymással és nem tévhitek és undokságok, a jelöltek arról beszélnek, hogy mit csinálnának megválasztásuk esetén és nem arról, hogy ki mit csinált valahol tíz évvel azelőtt és, hogy kinek az édes jó anyukája volt abban a tévedésben, hogy a bárca az egyetemi diploma. Láttunk már olyan választást valahol Európában, ahol a jelöltek a televízióban okos riporterek sürgető kérdéseinek ösztönzésére egymással vitatkoztak azon, hogy szolgálja elképzelésük jobban az embereket, vagyis a választókat. Még arról is tudunk, hogy választások után a frissen megválasztott képviselők gyűlésében kormányprogramról vitatkoznak és szavaznak. Ezekben az országokban a kabáthoz szokták varrni a gombot, a programok megvalósításához igazítják a minisztériumi szerkezetet, a minisztereknek pedig politikai súlyt a reájuk bízott terület ad és nem a miniszterelnök ráolvasása. A köztisztviselői kar pedig stabilan ül a helyén és végzi a dolgát, azt csinálja, amihez ért és amit megtanult a gyakorlatban. Egy demokráciában miniszterek a politikai széljárás változásainak ritmusában jönnek-mennek, de az úgynevezett szakapparátusok stabilitást mutatnak. Egy Magyarország méretű ország államigazgatásában egy választás után a legfeljebb 100-150 ember cseréje lenne indokolt, a miniszterek az államtitkáraikat, a kabinetjeik munkatársait természetesen cserélik, hiszen munkájuk hatékonysága nagyrészt a bizalomban, a lojalitásban gyökerezik, de az ez alatti szinteken a cserék nem igazán indokoltak, néhány kulcsfontosságú főosztály vezetőjét leszámítva. Magyarországon az a gyakorlat, hogy egy választás után ezt jóval meghaladó számban cserélik le az apparátusokat. Meglepő módon akkor is, ha egyébként politikai folytonosság van a kormányzásban, mint most is, amikor egymást követő negyedik választási ciklusban ugyanaz a politikai erő győzött. Mégis az apparátus olyan mértékű cseréje történik, mintha ellenkező előjelű politikai erőtől vennék át a kormányzást.
A jelentős átszervezések eredményeként az elmúlt években sem csökkent az államigazgatásban dolgozók létszáma, sőt, új posztokkal és jelentős számú új vezetővel még bővült is. Úgy tűnik, hogy kiépült a Bizalmatlanság struktúrája. Egy minisztériumban ott van a miniszter a maga feladat- és hatásköreivel, felelősségeivel és ebből következnek a hozzá beosztott államtitkárok feladatai is, akiket munkájukban helyettes államtitkárok, főosztályvezetők segítik, akiket osztályvezetők támogatnak és az osztályokon főtanácsosok, tanácsosok, gyakornokok szorgoskodnak és mindegyiküknek megvan a maga munkaköri leírása, amely mindenképpen a miniszter feladataiból kell, hogy következzen. Ennek ellenére megfigyelhettük az elmúlt években, hogy milyen gyakorisággal és milyen sebességgel vont el feladatokat egyes tárcáktól a kormány és adta át azokat más, a területen eddig egyáltalán nem ismerős más tárcának, láttuk azt, hogy a hatalmas szakapparátusok ellenére milyen gyakorisággal nevezett ki egyes feladatokra miniszterelnöki vagy kormány-megbízottakat, a miniszter pedig miniszteri megbízottakat, miközben a főosztályai változatlanul ott maradtak a helyükön a munkatársaikkal és azok fizetésével is. E rendszernek bizony nepotista jellegzetességei vannak és eljött a cukrászok ideje[1]. No meg most már beérett a vetés is, aratni is kell. Megnőttek a gyermekek és mindenkinek van legalább egy tehetségesnek gondolt unoka húga vagy unokaöccse, akinek valahol csak el kell kezdenie a munkát. A magyar államigazgatás is terhelt a hivatalokba betelepített rokonságokkal. Azt én már nem tudhatom, hogy maradt-e egyáltalán valaki ott, azokban a folyton átszervezett és átalakított minisztériumokban, akik meg is tudja tanítani ezeknek a beáramló fiataloknak azt, hogy mit is jelent az államigazgatásban dolgozni. Tanulnak-e közszolgálati etikát valakitől? El tudják-e viselni a határidő-felelős logika mentén szerveződő munkanapokat? A hierarchiát, amelyet átsző a felfelé igazodás kényszere és ahol még az is megesik, hogy a miniszterek nem is tudják beosztottjaik nevét, legfeljebb csak azokét akik a kabinet-irodájukban őket szolgálják.
Tegnap megalakult az új magyar kormány és a frissen megválasztott miniszterek nekiláthatnak a feladataik ellátásának, amelyről a csinos és egyáltalán nem rövid hatás- és feladatköri jegyzékeikről szóló kormányhatározat szól. A kormányprogram ennél egyszerűbb, tulajdonképpen egyetlen név, a most megalakult kormány programjának címe is, tartalma is Orbán Viktor, aki egy talányos facebook posztban hozta annak idején nyilvánosságra jelöltjeinek nevét. Banális, mindannyian tudjuk, hogy miniszterelnökünk mennyire szereti a focit és, hogy emiatt a labdarúgás nála egyetemes érvényességű metaforiaként működik. Miniszter jelöltjeinek nevét is egy focis metafora segítségével tudatta a közvéleménnyel. Az összeállítás felelőssége a szövetségi kapitányé. Focis hasonlatnál maradva, ha a kormány focicsapat, akkor a miniszterelnök csapatkapitány. Az összeállításból, ahol pld. Varga I. és Varga II. (vajon melyikük kicsoda?) is szerepel, egy név feltűnően hiányzik: a csapatkapitányé. A kapitány hagyományos szerénysége miatt? Vagy azért, mert ennyi hatalomban töltött éve után van itt egy kis zavar: nagy hatalmú szövetségi kapitánynak gondolja magát, aki megmondja, hogy ki játszik ma és, hogy ki ül a cserepadon. A miniszterelnök azonban csapatkapitányként maga is a pályán van, sőt ő játszik igazán, valódi irányító játékosnak kell lennie, egy támadó középpályásnak, a játék szervezőjének, aki időnként gólt is szerez, egy Pirlo! Egy Zinadine Zidane! A magyar miniszterelnök ezzel a kormányzati szerkezettel, ezzel az összeállítással azt üzeni, hogy távol maradna a napi ügyektől, de fenntartja magának azt a jogot, hogy akkor és olyan mélységig szóljon bele egy-egy tárca ügyeibe, ahogy a játék általa tételezett fordulatai a számára megkívánják. Nos, az új magyar kormány tagjainak felelősségteljes munkájához kívánjuk sikereket, erőt, egészséget. A köztisztviselői karnak, amely most megint költözik, beosztást, íróasztalt, esetleg irodát, épületet cserél és új főnökeihez idomul egészséges humorérzéket és türelmet kívánunk!
[1] A „cukrászok ideje”: a szerző szakmája szerint betűszedő szakmunkás, egy eltűnt szakma nevében mesélem a történetet. Az Athenaeum Nyomdában voltam inas és kiváló, idős mestereim voltak, köztük Béres Pista bácsi. Tudni illik, hogy a nyomdászatban nem metrikus rendszert, hanem saját mértékegységeket használunk, amelynek alapegysége a tipográfiai pont. Egy pont az 0,376 milliméter. Innen lesz érthető Béres Pista bácsi nekünk elmesélt története. Ime: az ötvenes években a politikai hűség minden feletti érték volt. A sztahanovista munkaverseny a nyomdákat is elérte természetesen. A teljesítmény mérésére kineveztek egy normást. Jó elvtárs volt az illető, szakmája szerint cukrász. Ő sublerrel mérte meg a szedéseket, sublerrel! Egy cukrász … sublerrel, centiméterben … itt Béres Pista bácsi hangja elcsuklott és könnybe lábadt a szeme. Egy cukrász! Sublerrel! A cukrászok ideje a politikai lojalitás alapján kinevezettek uralmát jelenti a szakszerűség felett.
