Damiel a Városban. Kamiádi a metrón
„Szomorú, élet-gyűrt arcok vonultak lefelé előttem a mozgólépcsőn. Egy fiú valami régi könyvtári könyvet olvasott. Tudod. Azok az egyen-borítók a Szabó Ervin kerületi Fiókkönyvtárában.” – mondja most Ádi. „Tudom,„ – bólogat Kami – „én meg egy lányt hallgattam, aki a vizsgáiról beszélt a telefonba”. „Egy lánynak a rövid, fekete kabátja alól kivillant a combja. Képzeld, hosszú szárú csizma felett csak a kabátját viselte. De a fekete harisnyáján egy ezüst flitterekből kirakott sárkány tekergette a farkát.” – folytatja Ádi. „Ez szép” – mondja erre Kami -, „A Puskinban ültem és azt az öt lányt néztem, akik csak bólogatásokkal kommunikáltak egymással. Egyik így bólogatott, a másik úgy. Csak bólogattak egymásnak, és értették.” „Nagyon szép!” – mondja Ádi. Eltűnődnek. Hallgatnak. Kortyolnak. Néznek.
Kamiádi most damielest játszik. Damiel a Városban van. Valahogyan mindig Kamiádi nyomába szegődik, velük járja az utcákat, együtt szállnak fel a hatosra a Blahán, együtt vágnak át a sötét Battyhány téren, ahová a Parlament esti megvilágítása szűrődik át a túloldalról és együtt isznak egy bechert az Isolabellában. Damiel már legalább tizenhét éve a Városban van és Kamiádi már legalább tíz éve játszik damielezést.
Ádi befut Budáról, Kami átszuszog Pestről Budára, középút ebben a városban nincsen, a hidakat vagy Pestért vagy Budáért járja át az ember itt, legalább is Kamiádi mindig így. Ha nem ezért, akkor legfeljebb csak az éjszakai Duna kedvéért, de akkor is, ha leköltöznek abba a víz alatti városba, ami csak ritkán jelenik meg és akkor is inkább este, tizenegy után, talán egy nyárvégi még langyos estén, talán metszően hideg januári szélben, talán, talán. Azoknak, akik látják, talán. Kamiádi együtt inkább metróval közlekedik.
Ott és onnan kezdődött ez a damielezés tulajdonképpen, egy mogorvaságba fulladó estén, amikor valamin összekaptak. Kami nem akart békülni, duzzogott. Hallgatott. Markolta a fogantyút, hogy elfoglalja a kezeit, félrenézett, hogy ne nézze ezt a szerencsétlen Ádit, aki persze szintén arra a két megállóra gondolt, amit most még együtt kell leküzdeniük és nem kérdezhetjük meg tőlük, hogy hogyan és miért van ez, így van és pont. Ádi kezdte, egészen biztosan Ádi kezdte, amikor csak úgy maga elé mormogta, hogy „szerinted mi jár annak a csajnak a fejébe” és Kami ösztönösen is arra fordította a fejét. Látta, hogy a Leány iPod-jából kijövő drótokon valami zene tekereg át, de a Leány nem a zenére ring – ezt az ilyen zeneértők, mint ő, azonnal megérzik -, azt találta mondani, hogy „most haza kell mennie, de nagyon nem akarja”. Ádit ez a közlés átvillanyozta. Rá is vágta azonnal „rátelefonáltak”. Kami sajnálkozva nézte, „ugyan, csak beletört a kulcs a zárba”. Ezen nevettek. Ádi azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Odament a Lányhoz! Megkérdezte: „figyelj, mi a baj?” A Lány meg összerezzent, ránézett, kivette a fülhallgatót – mint azt Kami később megállapította – a görögösen gömbölyödő füléből, Ádira nézett élesen és azt mondta, tényleg!, hogy „beletörött a kulcs a zárba, b…meg!” Aztán visszatette a hallgatót abba a gyönyörűen görögös fülkagylóba és ringatta magát tovább, akként a metró ringatta Kamiádit, akik erre a megszólalásra úgy elfelejtették morcosságuk iménti okait, hogy annál a bizonyos második megállónál a szent hagyományok szerint ki is szálltak, és anélkül, hogy bármit egyebet mondtak volna egymásnak, egyszercsak az Isolabellában találták magukat megint, ahol az első becherovka után Kami szólalt meg először és azt mondta, hogy „Damiel”.
Ebből lett egy hosszú este. Megint. Ádi felesége kicsit morcos volt, Kami kicsit kókadtabban és bizonytalanabbul keresgélte az aktákat másnap, de itt és így született meg a damielezés. Damiel tehát a Városban van. Cassielről nem tudunk semmit sem. Az az ötlet már a harmadik sör után elvettetett, hogy Kamiádi Damiel és Cassiel alakját öltsék. Maradtak ők csak Kamiádi, de úgy, hogy egyszer-egyszer damieleznek. Ezt sem kell megkérdezni tőlük, hogy akkor hát Cassiel?, damielezés, pont. Így van ez most is. Ebbe a beszélgetésbe hallgattunk bele, mert a pultnál találtunk csak helyet, ők meg itt, mellettem.
Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, azt konstatálhatom, hogy a Puskin megtelt. A bólogató lányokhoz egy fiú csatlakozott, a beszélgetés szavakra vált át, átüt rajtuk a Város Aktuális Története, amelyhez most a beszélgetéseikkel majd mindenki csatlakozik, itt. Bölcs város okos polgárainak gyülekezete kommentálja itt és az interneten azt, hogy mi történt a West Balkánban.
Itt ülök, a damielezést hallgatom. Kamiádit, azt hiszem, jól ismerem. Látom a bólogató lányokat, akik, mert a fiúk is megérkeztek, már nem bólogatnak, szavakat dobálnak át egymásnak az asztal túloldaláról és itt, ahol egy kicsiny asztal maga a Blog, ők foglalják el most a tér látvány-elemeit. Damiel átsuhan felettünk. Itt áll most mellettem zsebre dugott kézzel abban a fekete kabátban. Arcán nincsen érzelem. Angyalok arcára csak a barokk rajzolt mosolyt, bánatot, nevetést.
Ha majd egyszer Damiel beszédét hallgathatnánk erről a puskini beszélgetésekig is eljutó Szörnyűségről (…) gondolom. Kamiádi most azzal folytatja játékát, hogy „egy idős hölgy ránézett az ellenőrre és azt mondta, hogy de, kérem szépen” – „tudod, ez a budapesti polgári nyugdíjas, még csak éppen innen a 68-on” Kami pedig hümmög, vár a reakcióval, én állok a pultnál, hallgatom őket akarva akaratlan (itt vannak).
Damiel pedig áll a tábla mellett, amely tudatja, hogy „Mai ajánlat: mézeskalács latte – pörköltnagyis latte – forralt bor – rumos tea”.
Kamiádi keresi a válaszokat. Damiellel.