Királyok, hercegek (…) – utcák és terek

A Takoskva sarkáról a Dzsordzsa Vashingtona utcán – ami, mint azt már tudjuk, a Cara Dusanaban folytatódik – csak mindig lefelé és a Skadarskához ér az ember. A Skadarska az a belgrádiaknak a Montmartre. De erről majd máskor. Most csak azt akarom mondani, hogy lefelé menet a Cuba Libre az egyik lehetségesen legjobb megálló. Itt üldögélek most, nézem Ernestot, ahogy beleszív a szivarjába, én is füstöt eregetek. Ketten üldögélnek itt még rajtam (és persze a pultoson, meg Che-n) kívül. Egy úr újságot olvas, egy lány egy könyvben mélyed el. Egy olyan város vesz körül, amellyel ismerkedem. Az ismerkedés nagyon távolról indult, kint ültem a budai kertben, még otthon, az első tavaszi napsütésben és egy útikönyvet forgattam, amelynek talányos címe felkeltette az érdeklődésemet. „Délvidék – a Vajdaság és Belgrád” (Thomka-Kursz-Tóth szerzőtrió, Magyar Szemmel sorozat, Budapest, 2010.) Talányosnak mondom a címet, mert kíváncsivá tett az, hogy milyen „magyar szemmel” nézvést ez az ismeretlen világ. Vajon egy piros-fehér-zöld szemüvegen keresztül mit láthatok? Mit láthatok másként? Hogyan látszik az erő pirosán át mások ereje? Hogyan tükröződik át a hűség fehérjén a mások hűsége? Milyen reményekre látunk át a remény zöldjén? …Nos, mondhatom, érdekes. Ha akarjuk, mindent ezzel a szemmel nézhetünk. Akkor azonban arra is fel kell készülnünk, hogy ebből nem magyarázhatjuk meg azt, amit olyan homályosan „nemzet-tudatnak” szoktunk volt nevezni. Mert ezt bizony az entrópiák, az együttélések formálják. Egyoldalú, egydimenziós képekből csak a sík felületet tapinthatunk ki. Életünk dimenziói ugyanakkor 3D-ben olvasandók. Régi történeteink is. Szóval ebből a nézőpontból megtudhatjuk, hogy ott, ahol most Új-Belgrád toronyházai fogják el fényeket, a Száva-hídnál esett el az Első Nagy Háború első magyar bakája, az abádszalóki Kovács Pál közlegény, mint a precíz krónikás megjegyzi 1914. július 29-én, „reggel felé”. (Ezért azt is gondolom, hogy Belgrádban van egy kicsiny Abádszalók is.) Ebből a könyvből nem tudjuk meg azt, hogy a másik oldalon, Stari Beogradban, ahol most a Kalemagdan töredékeiben is imponzáns falai magasodnak, ki volt az első? A Kalemagdanon álló Hősi emlékmű – köznevén Viktor - most valahová arra néz, de innen. A Cuba Libre előtt elcsörömpölő 5-ös villamos éppen oda tart, az a végállomás. Ez a könyv is itt van velem, most, de itt van egy másik is – és most ebbe olvasok bele. Zilahy Péter: „Az utolsó ablakzsiráf”-ját még az ABOVO Kiadó adta ki 1998-ban, velem most a 2000-es második kiadás utazik. Itt pedig a következőket olvasom: „A csináld magad Hunyadi hős-készlet hét pontja. 1. Aki születik, meghal. 2. Senki se születik hősnek. 3. A hős akkor születik, amikor meghal. 4. A hős feladata teljesítése közben hal meg. 5. A hős halálának elmaradása tragikus vétség, a hős bukását vonja maga után. 6. Valaki vagy hős, vagy nem hős. 7. Senki sem él örökké.” (…) Szerzőnk közben szeretni való könyvében nagy szeretettel ragadja üstökén az belgrádi rendszerváltás pillanatait, amelynek idejében mélyen benne van. Régen volt, de igaz volt. Lépten nyomon belebotlik ebbe itt az ember. Meg a hősökbe botlik bele az ember – az utcanevek kavalkádján is átüt ez bolydulás. Vannak olyan térképek, amelyek a régi és az új utcaneveket is feltüntetik. A Partizanski put új neve Dragoslava Srejevica, a Revolucija Bulevar most Kralja Aleksandra sugárúttá változott, az AVNOJ (a partizánháború politikai teste, az antifasiszta kommité) a 2003-ban meggyilkolt Zoran Djindics nevét viseli. Tolbuhin marsallnak – akárcsak Pesten – itt sem volt szerencséje. A „felszabadító” Ukrán Front egykori parancsnokának nevét egykor viselő sugárút most Makenzijova nevet visel (MacKenzie). Gondolom egyébként, hogy ez nem Lewis MacKenzie kanadai dandártábornokról kapta a nevét, aki az ENSZ erők parancsnoka volt, 1992-ben Szarajevóban. Inkább azt gondolom, hogy inkább az Első Nagy Háború valamelyik hőséről. Mert a hősökről utcákat, tereket neveznek el, jobbára. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy a hősök csereszabatosak. Vannak hősök, akiknek a neve fennmarad, vannak hősök, akiknek a neve kihullik a kollektív emlékezetből. Talán csak ennyit tehetünk hozzá Zilahy Péter leleményéhez. Itt, Belgrádban, a „csináld magad hős-készlet”-ből most királyokat, hercegeket, kenézeket (ld.: knyez), fejedelmeket (ld: despotákat) raknak össze, úgy látszik. Mivel itt az a bizonyos magyar térkép itt tótágast áll, megfordul, hiszen azt ama bizonyos magyar történelmi tudatot kiformáló erőknek éppen a másik oldalán nézelődök, nem kell meglepődnöm azon, hogy akit a mi tudatunk ellenségként tart számon, annak itt utcája, tere, emlékműve van. Lakhatnénk éppen a Ferdinánd-ölő Gavrilo Princip-ről elnevezett utcában, vagy ihatnék éppen a Trianoni szerződést összehozó Clemanceau (itt: Klemansoa) bisztróban is. De én most a Cuba Librében nézelődök, a George Washingtonra átkeresztelt utcában és hallgatom a 2-es, a 10-es és az 5-ös villamosok ablak előtti csörömpölését. Annyit már megtanultam, hogy Hunyadi világraszóló diadala 1456-ban, az itt gyorsan múló epizód volt, hiszen ezt a várat a történelem során majd 100-szor ostromolták meg, és Hunyadi, Szilágyi és Kapisztrán vezette keresztények hősies győzelme adott haladékot 1521-ig, amikor is a törökök elfoglalták a várat és sokáig meg is tartották. így a hőskészletből való kirakásnak elég nagyok a variációs lehetőségei. Szerb, török, magyar, német-osztrák, olasz zsoldos, herceg és katona, irodalmár és lázadó népi hős, lehet választani. Nem, a történelem nem relativizálható. A történelem végül is egy olvasatban folyamatos és egymásba indázó történetek füzére, az élet habzása a múltban, a vér áramlása, dühök és elcsendesedések, lenyugvások és felhorgadások gyűjteménye – és az ezeket szemlélők felelősségének a története is. A hősöket mindig utólag fabrikáljuk ki, ki-ki a maga anyagából gyúrja ki őket. Egyes hősöket felemelünk a szobrok talpazatára, más hősök szobrait kihordjuk a szobortemetőkbe, vagy egyéb esetekben beolvasztjuk bronz-másukat, hogy az újonnan felfedezett hősök emlékművét csiszoljuk ki a régi anyagból. A kommunista Jugoszlávia átírta a szerbek történetét. Kiírta belőle például ezeket a hercegeket – na, jó Lazarevics Istvánt, a rigómezei mártírt nem – és helyettük partizán-hősöket formált. Most a hercegek utcanevekben kaptak új jelölést. Ha a hős példakép, orientációs pont, a törékeny emlékezet útvesztőiben a tájékozódást segítő kompasz, miről is árulkodhatnak a gyakran cserélt utcanevek? Bizonyosságról vagy bizonytalanságról? Nézzük csak vissza megint a „Hunyadi-hőskészlet” hős-kritériumait. Elvis Presley hős volt-e vajon? Érdemes-e Pesten felvetni egyáltalán azt, hogy érdemel-e utcanév-táblát? Miről árulkodik ez vajon? Érték-biztonságról és az európaian egyetemes értékek melletti kiállásról vagy az értékek relativizálásról és még a hősöknek is kijáró emberi méltóság ignorálásáról? Kis történet, kis gesztus, de mutat valamit Budapest lelki állapotairól. És ma már ez is történelem. Itt, Belgrádban (az egykori Nándorfehérváron) végképpen az. Ezeknek a hercegnek, királyoknak általában egyébiránt nagy szakálla van itten, vagy az a benyomásom, hogy legalább kiadós bajusz nélkül itten hős nem született. Joszip Broz Tito is nagy hős volt igaz, és neki aztán nem volt bajusza (ennek ellenére az egyedüliként háromszor is megkapta a Jugoszlávia Hőse kitüntetést…). Nem is neveznek el utcát itten róla! Emlékét a Jugoszlávia Története Múzeum és a Mauzóleuma őrzi itten. Egy hős, Knyez Mihailo még lovas-szobrot is kapott, a Trg Republikán, a város központi terén. Mivel ez az egyetlen lovas-szobor, a helyiek szívesen találkoznak a ló bronzba fagyott rúgkapáló mozdulata előtt. De nem azt mondják, hogy „találkozzunk a Mihálynál”, hanem azt, hogy „akkor, hatkor a lónál”… Így aztán a hős csak elüldögél ottan, de nem Ő, hanem a lova válik a köznapi beszéd részévé. Hiába, no, a hősök élete bizony kiszámíthatatlan élet! Úgy tűnik, hogy ezzel Ernesto Che Guevara is egyetért, a Cuba Librében. …