Hegygerincen át, határon, úton. Átkelünk. A Kultúrák között. Az ifjúsági munka egyik legfontosabb kihívása az, hogy hogyan kelünk át a kommunikációs csapdák aknamezőin. A generációk nyelvét beszéljük-e, mert az nem azonos az anyanyelvükkel. Anyanyelvi kommunikáció ez, persze, félreértés ne essék. Csak nem mindig azonos jelentésű, érzelmi töltetű szavakkal folytatott párbeszéd. Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, az Avala Eurocity füstös büfékocsijának a félhomályába nézek. Odakint, az ablakon túl, tudom, de a sötétben nem láthatom, végtelennek tetsző alföldi táj, a Pannon Alföld bánsági darabja, a vonat átrobog ezeken a kis falvakon, láthatatlanul kísér ez a szerbiai táj, de kintről. Ruben elbillegett, a fehér botjának a csattogása még idehallatszik. A vonat most szokásától eltérően szinte vágtat, a sínek nincsenek errefelé jó állapotban, hát Ruben imbolyog. Pedig csak kólákat ivott. Ruben vak. Berlinből utazik most Szófiába ezen a vonaton. „Parle vous Francais?” – kérdezte tőlem. „Je ne parle pa francais.” – mondtam sajnálkozva. Megörült nekem Ruben, a pincér idehagyta, egyedül, mert letelepedtek a vidám kalauzok a kocsi másik oldalán, előttük van már a rakija, idehallatszik felcsattanó, vidám nevetésük. Mi beszélgetni próbálunk Ruben-el. „Ne habla Espanol, sorry, what a bitiful language, lingva!” – mondom. Ruben fiatal ember, 26 éves, mutatja az ujjaival. Kezet nyújtott előbb, „Ruben” – mondja fátyolos hangján. „Péter” – mondom, „my name is Peter, Je suis Peter”. „Pedro” – ismétli meg Ruben, reám hunyorog. Dohányzik és a dohányosok társasságot, közösséget teremtenek mindenütt, az internacionális kommunikáció egyik legősibb műfaja éled most közöttünk, ahogyan a hirtelen támadt ismerősök a cigaretta kínálásával felveszik a kapcsolatot, az első kínálás, mert nem beszéljük egymás nyelvét, a további kommunikáció folytatását ajánlja föl. Camelt kínál, én Marlborot, tüzet ad és tüzet készítek elő. A tüzet adás cowboyai, vajon, hogy ki a gyorsabb? Beszélgetünk tehát, a szerb sötétben csak érezzük, de nem láthatjuk, hogy elvonul a táj. „Dos tardes” – mondja Ruben, két nap, Szófiáig, Berlinből. Előkotorja a jegyét. „Deutsche Bahn” – mondom – „Ich kann Deutsch sprechen, ein bischen” – mondom. „No tedesci, no German” – mondja erre Ruben. „No English” – suhan át egy kis mosoly az arcán. „Francais, Toulouse!” – teszi hozzá. Utazó-botja összehajtogatva pihen a kóla mellett, amelyet kitapogatva a fedelet az imént megnyitott. Odatapogat és a kezembe nyomja. Mond valamit, amit nem értek. Talán azt, hogy nem lát, mert vak, de ezt én látom. Megérintem a vállát. Ő meg visszaveszi a botot, kinyitja és mutat néhány mozdulatot, veri a bottal a vagon oldalát, a pultot, kaszál. Aztán a kezembe nyomja. Én is megütögetem kocsink-terünk oldalfalait. Ruben nevet. „Bonito!”- mondja. „Muy bien.” – mondom én. „Cigarette” – vált franciára. Most meg én nevetek, mert éppen fölöttünk egy méretes szignál, áthúzottan füstölgő cigarettával. „It is forbidden to smoke here.” – mondom. Ruben nem érti. Én értem, mert itt vagyunk és mert fogyasztunk, nekünk lehet. Megfogom hát a kezét és a odavezetem a felirathoz. „Verboten, rauchen verboten, aber möglich.” – mondom. Ruben nem érti, mondom, hogy „this is forbidden, but possible”. „Todos esposibile en la paz” – teszem hozzá kínomban. Ezen pedig Ruben nevet és bólogat az örök sötétségben élők mély felismeréseinek birtokában, amelyekkel mi, a többségi látók már soha többet nem rendelkezhetünk. Aztán érkezik a következő kóla és értésére adom, hogy meghívtam. Ruben pedig azt mondja, hogy „Muchos gracias”. Aztán megkérdezi tőlem, hogy vajon tudom-e, hogy Szófiából Athénba hálókocsi megy-e. Értem, amit kérdez, de nem tudom a választ. A kalauzok azonban ottan nevetnek, a kocsi túloldalán, hát csak megkérdezem tőlük. Ők azonban csak szerbül beszélnek, így a kérdés kissé értelmetlen. Talán azért is, mert rosszul fogtam hozzá. Próbálom az értésükre adni azt is – ez volt talán a hiba -, hogy ez nem az én, de Ruben kérdése. Nem sikerült tisztázni a dolgot, párbeszédünk olyan volt, mint a két pribék beszélgetése a Monthy Python Brian életéhez címzett filmjében (’cruxifiction’), de azért tőlem arra még futotta, hogy azt mondjam, hogy „hvala lepo”. „Je ne se pa.” – mondtam hát Rubenhez visszatérve. Ő meg azt mondta, hogy „bonito”. Így küzdöttük át magunkat ezen a hirtelen leszállt téli estén, Belgrád felé menet. Aztán most Ruben elimbolygott, a botjával verve az elé kerülő tárgyakat a kocsiban. Az önfeledt kalauzok udvariasan utat engedtek neki. A pincér elém pattant, mint aki majd rendezi a számlát és bemutatta, hogy Ruben eddig egy szendvicset és két kólát fogyasztott, 1600-ért. Ez az összeg végül is forintnak bizonyult, így egy kis tanakodás után megegyeztünk abban, hogy a magam-fogyasztotta sörrel együtt majd a mély válságba jutott/taszított (nem kívánt törlendő) Euroban rendezzük ezt a kérdést. A vonat most megy, lehet, hogy kérek még egy sört itt, Indijában, ahol éppen megálltunk. Jó utat Ruben Szófiáig, Athénig, Belgrádon át!

Mert az átkelések. Hegygerincen, úton, kultúrák között. Hannibál is átkelt az Alpokon. Igaz, néhány elefánttal, de emberek vezették azokat az elefántokat. Átkelések. Emberi műveletek. Nem igaz? Így kelünk át, kedves ifjú kollégák az ifjúság és az anyanyelv hágóin is. Interkultúrális tanulási utak. Bizony.