Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, akkor egy tv-képernyőre látok. A gyorsan váltakozó képeken a Costa Concordia óceánjáró 290 m hosszan nyújtózkodó hajóteste, félig elmerülten. Körülötte kis hajók nyüzsögnek. A parti őrség motorosai, mentőhajók, motorcsónakok. A tenger valószínűtlenül kék ezeken a képeken és ezek a kis hajók élénk pirosak, vakítóan fehérek, a motorcsónakok feszesre fújt gumiteste mélyfekete. A képeken jól látszik a majd hetven méteres hasadék a portside-on, a helyéről kifordított szikla beleilleszkedik a résbe, új objekt született és új látványosság. A világsajtó felkapta a hírt, szenzáció! Éppen száz éve csak, hogy elsüllyedt a Cunard Line Titanic-ja és vele elmerült egy korszak, elsüllyedt a Világbéke, a Civilizált Világ illúziói alá merültek vagy négyezer méterre. Majd Ballard mester expedíciója feltalálja a roncsot és a felszínre hozott relikviák világkörüli útra indulnak, sok-sok évtizeddel később, hogy szenzáció tápláljon szenzációt. A fél világ bámulta Cameron mester számítógépes trükkjeit és Leonardo di Caprio bankszámlája hízott egy kicsit. Majd hamar, mindjárt film lesz ebből is, a Costa Concordia történetéből. Egy korai fénykép a partról, ahogyan ez a hatalmas hajó dől, a lámpái világítanak, szinte ráomlik a kicsiny kikötői mólón oly régóta unatkozó világítótornyocskára. Olyan közelinek látszik, a perspektívák csalnak persze. A fénykép-készítő most nem lehetett elég közel. De működtek az okostelefonok, a youtube szerencséjére. Két óra múlva már vágott változatok is keringtek a hálón Új-Zélandtól Londonig, a Fokföldtől Brémáig lélegzetét visszafojtva vágott új és új képeket a világ. A fedélzeten várakozó utasok, a mentőcsónak hangzavara, kásás, remegő képek a félhomályról. Gyors, up-to-date interjúk a mólón a kapott takaró alatt a hidegtől remegő utasokkal. Töredékek. Puzzle. A szenzáció története szinte rögtön rácsúszott az emberi drámákra. Képekben beszélgetett világ és képekre képekkel feleselt. Hirtelen döntések arról, hogy mi is a fontos ezekből a bőségesen áradó és információként kezelt emberi történetekből. Aztán a legtöbb kommentár persze mindig azoktól érkezik, akik nem voltak ott. Részesei leszünk egy távoli történetnek. 344.000.000 (0,13) találat – „mondja” a Google kereső most, a világháló így rögzített egy szenzációt. Egy hajó elsüllyedése felfoghatatlan emberi történetek gyújtópontjában áll. Egy dráma zajlik itt, amelynek itt és most 5.000 főszereplője van (no meg az a sok száz névtelen, aki búvárként, rendőrként, mentősként segít).
Ha a képekre nézek, látom, hogy ez a 112.000 tonnás hajó ott van ahol, néhány méterre fekszik a kicsiny sziget aprócska kikötőjének bejáratától. Körülötte kis hajók nyüzsögnek, felette helikopterek rotorja zajong. Az utasok nagy többsége már a parton, talán már otthon, talán biztonságban. A búvárok emberfelettinek látszó roncs-kutató akcióját most leállították, mert ez a hatalmas test megmoccant, elmozdult. Áradnak a képek. A tengerek mellett élő népek sajtója nem is napra, de percre kész, a „tengertől távoli népek” sajtója szorgalmasan vagdossa és fogalmazza újra az ő híreiket. Így tesz a három adott piacot vezető magyar hírportál is, az index, a hvg és az origo is. Mindegyikük olyan híreket közöl, amelyeket a bbc news vagy guardian már sokkal korábban publikált. De mindegyik portálon ott vannak a Costa Concordia történetének hírei. A ’cut-and-paste’ érthető, hiszen az átélhető emberi drámák tőlünk távol zajlanak. Igaz, hogy magyar zenészek „szolgáltak” ezen a hajón is. Hol nincsenek magyar munkavállalók? Igaz, hogy egyiküket még keresik. Mégis, a számunkra ez a tengeri esemény nélkülözi a tengeri drámát. Azt, amelyet a tengerek mellett élő népek a saját történelmükből abszorbálnak naponta.
„Ami a tengeren úszik, az el is süllyedhet” – mondja most Kami. Ádi bólogat: „nincsen elsüllyeszthetetlen hajó. Csak emberi hibák vannak, kicsinynek látszó tévedések, amelyek végzetessé tesz a tenger.” „A tengeren a kapitány az első” – mondja most Kami és belekortyol a becherovkájába – „mert itt tiszták és egyértelműek a viszonyok. A kapitány Isten után az első.” Ádi nézi a barátját, hogy vajon komolyan gondolja-e ezt most, de látszik, hogy komoly, és Kami újabb monológot mond. „Tudod Ádi, amióta nézem ezeket a képeket, arra gondolok, hogy mit csináltam volna én ebben a helyzetben. Ne értsd félre, nem akartam soha ilyen hajókra szállni. Ez az új turizmus nem az én kedvemre való. Én inkább azt szeretem, ha érzem, közel érzem a tengert és ezt csak kis vitorlások adják meg az embernek. Egy 43 láb hosszú Elan vagy Bavaria éppen elég. 13 méter hosszú hajó. De 290 méter? Ez nagyobb, mint egy repülőgéphordozó! Négyezer utas és ezernél is több beosztott, micsoda felelősség ez? Ezek olyan méretek, amikor a felelősség már nem is vállalható! Hogyan lehet kapitány valaki egy ilyen hajón? Emlékszel még arra a Smith-re, aki a Titanic-ot parancsnokolta? Arra az öregre? Aztán végül is ő vált bűnbakká, Lightholler harmadik tiszt pedig a hősök hősévé. A Titanic több, mint két óráig a vízen maradt. Most azt mondanánk, hogy volt idejük arra, hogy megszervezzék a mentést. Persze, hogy most azt mondjuk, hogy elégtelen eszközökkel, mert nem volt elegendő eszköz a mentéshez. A Costa Concordia egy óra alatt került ebbe a pozícióba, amit itt most látsz (és mutatja a laptop-ján a képet). Ennyi idő alatt, ennyi emberrel, ráadásul ilyen dőlés mellett a mentés technikailag nem lehet megszervezni. Valóságos csoda, hogy relatíve kevés az áldozat. Az volt a szerencse, hogy ilyen közel voltak a parthoz. Egyébként szerintem nem sikerülhetett volna. A starboard mentőcsónakjait le sem lehetett bocsátani. Ilyen dőlés mellett beindulnak a pánik-reakciók és az ésszerűtlen viselkedés begyújtja a jobb körülmények között mindig elrejtett emberi viselkedés rakétáit. Az életed a tét. Nem egyszerű. Hogy félrelöksz egy várandós anyát, mert Te akarsz a mentőcsónakba kerülni? Hány olasz szociálpszichológus hallgató írja majd meg a szakdolgozatát ebből a témából? Mit gondolsz? Meg arról, hogy Francesco Schettino kapitány a fő felelős most? Hogy odaveszett vagy 100 millió dollár, no meg a hajó, amely vagy 500 millió dollárba került? Hogy odaveszett ennek az ötezer embernek az illúziója, hogy ők biztonságban vannak, hogy kifizették az útjukat – és nem is keveset ezért – és ezt az élményt kapták? Tudod, hogy ezeknek a mediterrán hajóutaknak a közönsége főleg az alsó középosztályból rekrutálódik? Látod az adatokat, hogy ezek a hajótársaságok hogyan duplázták, sőt triplázták meg a profitjukat az elmúlt és állítólag válságoktól sújtott években? Ez az egyik leginkább prosperáló szektora most a tömegturizmusnak! Milyen következményekkel jár majd erre ez a szenzációs esemény? Vajon?” Kami csak néz, aztán hozzáteszi: „Vajon hogyan építhetnek ilyen hajókat? Ennyire profit-orientált módon?” Ádi hümmög, egy kicsit tűnődik, majd hozzáteszi: „és mindez nyugodt vizeken, vacsoraidőben, amikor a zenekar csak csendes melódiákat játszik, a nyolcadik fedélzeten csörrenek az érmék a félkarú rablókban és valaki, mert mindig akad valaki, aki felmegy a 12. fedélzetre, hogy kinézzen magának egy pislákoló csillagot – tudod Kami, én is csak azt gondolom, hogy halljam inkább a szél fütyülését a gross körül, hogy kössek csak egy bowline-t, hogy a kormányhoz álljak és lessem a szelet, nem tudom.” Aztán a két barát kér még egy kört. Ma ez becherovka és Staropramen, mert a Szlovák Sörözőben ülnek, csak egy pár lépésre a budapesti Körúttól, így hozta az élet, de ott egyébként sincsen wifi. Én meg a képernyőkre nézek most és villódznak a Costa Concordia történetei szerteszét. Emberi drámák, amelyeket szenzációként kezelünk. Így van ez. Néhány hónap múlva már az sem lesz szenzáció, ha kiemelik ezt a ronccsá vált hajót és csökken Giglio sziget idegenforgalmi bevétele. A tenger pedig, éppen úgy mint mindig, viseli tengerségét. Hullámzik, kékül és zöldül, estefelé feketedik, hordja a hajókat a hátán, szelet fütyül, körénk csobban.
