Meghalt a szomszéd, Слободан Јовановић, nyugodjék békében! A minap még itt szaladt fel a lépcsőn és harsányan rám köszönt, most meg látom a partir cédulát a fényképével a kapun. 35 esztendős volt Слободан, magas, kisportolt, jókötésű és udvarias fiatalember. Kapcsolatunk nem volt szoros, lényegében ezekre a lépcsőházi, ház előtti összefutásokra és az ilyenkor szokásos köszönésekre korlátozódott, mindig Ő köszönt elsőre, soha nem tudtam megelőzni. Talán emiatt is gondolom, hogy kedves és fontos ember volt, hogy ilyen fiatalon ment el, ez megérintett. Megkérdeztem szállásadó gazdánkat, hogy mi történt ezzel a derék fiatalemberrel, hogy ilyen hirtelen … „Leukémia” – világosított fel Dr. P. és megerősítette, helyes volt a megérzésem. „Nagyon jó szomszéd volt.” Egy pillanatra elhallgatott, talán csak gondoltam, hogy elcsuklott a hangja ennek a szigorú, fegyelmezett embernek és mintha valami megcsillant volna a szemében … de lehet, hogy tévedek. Mentünk tovább, ki-ki a maga dolgára.
Előítélet ide, sztereotípiák oda, de Belgrádban a közterületi ivásnak nincsenek igazán nyomai. Azt gondolnánk, hogy ez a szerb temperamentumból kinövekvő hedonizmus ki-kicsap az utcákra is, ezért a szerb ültében és álltában is iszik, ott ahol csak tud, de ez egyáltalán nincsen így. Sőt, engem meglepett, hogy még kapatos emberekkel sem találkozom soha. Az utcán sörözgető emberekkel, talán csak a piac közvetlen környékét leszámítva, még csak nem is találkoztam. Nem arról van szó, hogy nem isznak itten, hanem arról, hogy ennek az ivásnak megvan a maga helye is ideje. Nem terjeszkedik túl sem téren sem időn ez az ivási szokás itten, az iszogatás nem foglalja el úgy a köztereket, mint azt néhány más városban látni. Ezért is lepődtem meg, amikor másnap reggel úgy tíz óra körül kiléptem a kapunkon. Bevásárolni mentem, egy néhány perces séta a boltig, ezért bevásárlótáskával a kezemben kellett átlépnem a kapunknál, Слободан partir cédulára nyomott fényképe előtt, a járdán üldögélő fiatalemberek lábain. Csendesen ültek a fiúk a járdán, kezükben dobozos LAV sörökkel, néhány kiürített dobozt már akkurátusan gúlába raktak a járdaszegélynél. Néha belekortyoltak a sörükben, nem szóltak semmit, egymásra néztek, csóválták a fejüket, aztán ittak megint. Csak pár lépés után eszméltem, hogy most itt ezek a járdán üldögélő fiatalemberek Őt gyászolják, a hiányáról elmélkednek, ahogyan már nem tűnik fel már soha a kosárlabda-pályán, a szombati partik önfeledten táncoló kavalkádja fölé nem magasodik alakja többé. Talán egy fél óráig sem tartott a bevásárlás, amikor visszaértem, a fiatalemberek már nem voltak ott. A kiürített sörös-dobozok akkurátus gúláját azonban ott hagyták a járdaszegélyen.
Szerbiában bizonyos vidékeken még mindig gyakorolják a búcsúzás ősi szertartásait, azt a réges-régi gyászmunkát. A temetés után 40 nappal, majd 6 hónappal, majd egy évvel a rokonok, közeli hozzátartozók, barátok kivonulnak az elhunyt sírjához, étellel-itallal érkeznek, megterítenek a síron és esznek és isznak a halott emlékére. A rakijából vagy borból mindig kiloccsantak egy kicsit, hogy „együtt igyanak” az elhunyttal, tegyék könnyebbé az útját odaát. Ha dohányzott az elhunyt kedvenc cigarettájával köszöntik. Az ételből mindig hagynak a síron. A topċideri temetőben magam is láttam egy egykori bárzongorista sírján az odatett cigarettát, a konyakot és a félig teli konyakospoharat. Olvastam, hogy Carlos Gardel buenos aires-i is sírján mindig ott füstöl a cigaretta. Úgy tűnik tehát, hogy ebben az ősi szokásban összeér valami egy ősi és egy modern világban, valami régi dolog, amikor még rászántuk arra az időt, hogy elmélyedjünk az élet és a halál dolgaiban.
Néhány hónappal ezelőtt regulázták ezt a szokást. Hivatalosan ma már tilos az ilyesféle emlékezés a temetőkben közegészségügyi okok miatt. No meg amiatt – mint a hivatalosságok mondták anno -, mert „ez is része Szerbia EU-csatlakozásra való felkészülésének”. Egyesek szerint a szokás azért még fennmaradt, mert a szokásokat, amelyeket mi is nagyapánktól tanultunk, nem olyan könnyű megváltoztatni. „A szabályokból ritkán lesz erkölcs.” – gondolkodott el ezen egyszer Márai, a polgár.
A sörös-dobozokból rakott csinos kis piramist gondos kezek másnap reggelre eltakarították a házunk elől. Слободан partir cédulája azonban még mindig ott van a kapunkon és hirdeti, hogy idő előtt elment egy derék fiatalember, a kedves szomszéd, a komsijám.