Délután, nyelvóra után, posle podne. A nyári meleg bizonyos brutalitással csapott le Belgrádra. A hőség minden zugot átjár már, a légkondi nélküli buszokon és villamosokon türelmesen szaunáznak az utasok. A kecses hölgyek tűsarkai belesüppednek az asztfaltba, eltűnt a karcsú bokák zenéjét felhangosító kipp-kopp, helyette apró lyukak ösvénye vezet a „Szilikon-völgy” felé. Az Ada Ciganliján most nagyobb a forgalom, mint máskor, csúcsra járnak a helyek. Éjjel kettő után is nagyban zajlik az élet. Ha most nézek fel a laptopról, látom a marinában unatkozó kishajókat. Még ők sem mozdulnak ebben a melegben, a parton is csak egy horgász bátorkodik. A Kogo fedélzetén magam vagyok, kedvelem ezt az úszó romkocsmát, kicsit a korai romkocsmákra emlékeztet az innen-onnan összeszedett bútoraival, lámpaernyőivel, a falakra felszögezett régi képeivel. Most túl korán van, naplemente után benépesedik majd a part, szelíden ring a Duna, ringatják most a Kogót az egy elhúzó motoros keltette hullámok. Odaát, a Nagy Háború szigeten is csendesség van, a fák bánatosan-szomjasan sóhajtoznak, kicsit mozdulnak csak kicsiny szélben. Belgrád utcái szinte üresek, csak a teraszok vannak teli a belvárosban, hétköznap délután, mint egy örök szieszta kimerevített, régi képein. Teljes erővel működnek a légkondik a városban, ez a városi folklór része immár: a járdán haladva mindig csepeg valami ránk és naponta csörren a telefon, hogy valaki felkínálja a légkondink tisztítását. Még az a szerencse, hogy a nyelvtanfolyami szobában működik a klíma. Már lejátszottuk a csoportban a hatalmi játszmákat, a távkapcsolót a dán kolléga ragadta magához, közmegelégedésre. Neki ugyanis mindig melege van, ezzel máris bevágódott Ana-nál, az egyik nyelvtanárunknál, akinek szintén melege van, mindig. Az a ritka nőpéldány Belgrádban, akik egy kissé túlsúlyos, másik nyelvtanárunk, Neda, ő a klasszikus, tipikus, felszökkenő karcsú, formás belgrádi teremtés. Dán résztvevőnk sóhajtozik is utána sokat a szünetben. Nyelvtanulásának motivációja azonban nem ez, hanem az ország-váltás, van már állandó nője is ehhez, belgrádi lány, együtt élnek itt már vagy háromnegyed éve, O. úgy gondolta, ideje lenne már egy kicsit érteni is az itteni beszédet, mert dolgozni fog itten valamit. Csoportunkban van E., német Ph-diák, Peter Handkéből írja a dolgozatát, egészen pontosan arról a korszakáról, amikor – szinte egyedüli németként – kiállt a szerbek mellett a háborúban. A jeles író még Milosević-el is szóba állt, ellátogatott a kritikus időkben Belgrádban, mindenféléket nyilatkozott is írt a német lapokban és lapoknak, kapott érte sok hideget és kevés meleget. Német diákunk a dolgozatához tanul, szeretne szerb forrásokat is használni, hát ezért. Egyébiránt ennek a pompás összeurópai felsőoktatásnak a tipikus terméke. Hat évet töltött Pécsett is, egészen elfogadhatóan beszél magyarul és sok mindent tud arról, hogy hogyan buliznak a népek a pécsi helyeken. A szünetekben kéri, hogy magyarul társalogjunk, nem akar kijönni a gyakorlatból. Másik kollégánk még ennél is érdekesebb. Ő ugyanis spanyol. Rejtély, hogy miért tanulja a szerbet. Gyengén beszél angolul, ezért a közvetítés nehézkes, kiejtése annyira spanyol, hogy sokszor szánjuk, mert amúgy érdekes és nagyon kedves fiatalember, jó lenne többet tudni róla. Mi azonban nem beszélünk spanyolul. Neda azonban igen. Így óráink sokszor rendkívül szórakoztatóak, mert nekünk ő angolul mond ezt-ezt, J-nek, a spanyolnak pedig spanyolul. A csoportban van aztán még egy amerikai hölgy is, aki azért tanulja a nyelvet, mert a nagymamája szerb volt. Ahogy látható, eltartott egy darabig, amíg eljutott ide, hogy itt és így keresse meg a gyökereit, csak közben az a bizonyos amerikai olvasztótégelyben annyi minden felolvadt, hogy nem megy könnyen ez a keresés. Kenyerét tanárként keresi, matematikát tanít valami soha nem hallott, isten háta mögötti helyen, Ilinoisban és így aztán abba is bepillanthatunk egy kicsit, hogy mit is jelent ez az amerikai identitás. Nos, hát elsősorban Amerikát, en-bloc. Hölgyünk nehézkesen böngészi a szerb szövegeket és különösen harcol a cirilicával, vagyis a cirill betűkkel. Nekem ez talán kisebb problémát okoz, hja voltak azok a gimnáziumi évek hajdanán, de be kell vallanom, hogy írni elfelejtettem, görcsösen próbálok җ-ket és Ш-eket formálni. Csoportunkban van még R, útlevele szerint svájci, egyenesen Bázelből. Neki a barátja szerb, akivel ott ismerkedtek meg. Néha haza kell jönni, tartani a kapcsolatokat a fiú családjával, nagy a család, sok a rokon, az ő motivációja teljesen egyenes és őszinte, beszélgetni szeretne a nagymamával, mert Ő is beszélget mindig vele, ha találkoznak. Jó lenne most már megérteni a kérdéseit is. Az egyik szünetben azért kiderül, hogy élettörténete nem oly egyszerű. A 26 éves R. ugyanis Chilében született. Egy svájci házaspár örökbe fogadta, amikor még egy éves sem volt. Apja nincsen. Anyját egyszer látta, egy évvel ezelőtt, hosszú kutató-munka után talált rá, valahol Valparaisoban. Évekig tanult spanyolul azért, hogy ha majd egyszer találkoznak, beszélgetni tudjanak. Nem volt hosszú a beszélgetés. Találkozásuk után visszatért Bázelba, ott kapta a hírt, hogy az édesanyja meghalt még tavaly. A temetésén találkozott a féltestvéreivel, van neki most három bátyja és egy nővére. Velük néha fészelgetnek. Most azonban szerbül kell társalogni, akuzatív és genitiv, lokativ és instrumental, csupa idő, végződések egyeztetése, mondatokkal való vesződségek. Felnőtt-tanulás. A velünk párhuzamos csoport a strébereké. Egy holland, egy olasz, egy kanadai, két amerikai, egy ukrán, egy lengyel. Csupa szlavisztikus, Ph-diák, történész-hallgató. Egy hét után már csak szerbül vásárolnak uzsonnát a sarki török kebab-bárban. A lengyel fiú szlavisztikus, ez a hobbija, hogy minden szláv nyelvet megtanul. Most az ötödiknél tart. A holland fiatalember (24 éves) hét nyelvet már beszél, a szerb lesz – egészen biztos vagyok benne – a nyolcadik nyelve. „A magyar még hiányzik” – mondja nekem a szünetben angolul. Aztán odafordul a csoporttársához és vele szerbül beszéli meg az esti programot. R-el és J-vel spanyolul társalognak. Szóval így. A mai óra után a Kogo-ban kerestem enyhülést, így innen posztolok és nézem közben a marinából kifutó hajócskát, amit láthatóan sok év kétkezi munkájával készített a tulajdonos, hozott anyagból. Közben a hangszórókból Nick Cave szól (’When you’re a stranger’), kis, enyhet adó szellő kerekedik, sóhajtoznak a fák a Nagy Háború szigeten, a Duna bölcsen ballag. Multikulti Belgrád.
