Ithaka csak egy apró pötty a Jón-tenger térképén. Nevét Homérosz egy nagyobb térképre – a Közös Emlékezetéjére – ráírta. Az apró szigeten a Polisz-öböl is csak egy mélyedés, Sztavrosz felette egy apró falucska, de a főtéren (egy hinta, egy homokozó, három olajfa árnyéka, egy terasz négy asztallal) Odüsszeusz mellszobra az öböl felett elnéz oda, ahonnan ide visszaérkezett. A legenda szerint a Polisz-öbölben ért partot a hosszú út után, az öreg pásztor segített ruhához, menedékhez, aztán felballagott a pásztortól kapott gönceiben az öregnek látszó ember, akit mindenki gúnyolt, míg csak fel nem ajzotta a nyilát. De ezt a történetet ismerjük. Azt azonban nem, hogy van itt egy étterem, egy pár lépés csak a főtértől, egy kissé felfelé. P, a tulajdonos svájci. M, a párja kommunista. Reggel mindig újságokat olvas a ház előtt. Ha már kiolvasta az újságokat, főz. Finoman. Az étterem svájci minőség, Ithakán. A hely specialitása a napon szárított polip. A nap tüze omlós ízt kölcsönöz az eleven ízetlennek tűnő teremtményeknek, de a bárányt is érdemes megkóstolni itt, no meg a borokat – P. küldetése az, hogy olyan görög konyhát vigyen itt, amelyet a görögökkel a turista-ipar már elfeledtetett. A helynek van egy másik specialitása is. A kis ház felső szintjén egy Che Guevara múzeumba téved az ember. Cuba Libre koktélt csakis ott érdemes inni, ahol Che Fidellel, egyedül, tömeggel szemezve, no meg Lenin. A kabócák sötétedéskor nekilátnak monoton éneküknek, hűs szél fújja ki a nappali hőség maradékát a kert olajfái alól, mécsesek és olajlámpások otthonos lángja festi a jóllakott arcokat, valami ősi örömben az emberek keze akarva akaratlan is a kéretlen érkező, de az érintéstől elégedetten doromboló macskák hátára téved. Mindenki hálás itt mindenkinek. Történt azonban egyszer, hogy a helyi kommunista párt aktivistái vendégül látták a kubai nagykövetség harmadtitkárát, ráadásul július 26-án, a kubai nemzeti ünnepen. Egy ilyen eldugott helyen ez azért mégis csak valami. A kérők lakomája lehetett ilyen Pénelopé házában még Odüsszeusz érkezés előtt. P. készült erre az alkalomra, már napokkal korábban mozgósította a sziget halászait, hogy halakból, polipokból csakis az extrák állhassanak a rendelkezésre. A kommunisták már egy órával a harmadtitkár érkezése előtt megszállták a kertben megterített különasztalt. Többségük sört ivott, egy idősebb elvtárs, gyönyörű fehér bajuszát borba mártogatta. Amikor a díszvendég megérkezett, először is körbevezették a múzeumban, megmutatták mind a hat képet, amely a falon függött, no meg azt a vörös posztert is, amelyen Che a legjobb arcát mutatja az örökvalóságnak. Aztán rendeltek. A helyi kommunisták mindegyike bécsi szeletet sült krumplival. Polipot csak a messziről jött vendég. P. összeomlott a konyhával együtt. Ennyi szelet hús egyszerűen nem volt a hűtőben! Aznap este leleményes és sokattűrő volt mint Odüsszeusz, mert annak kellett lennie. Húsokat gyorsan szerzett a szomszédoktól, a konyhában sürgött-forgott és morgott magában. Párja aznap a társasággal tartott, az asztalnál hosszú tósztokat mondtak, amelyeket időnként a hófehér bajuszú elvtárs szakított csak meg, mert rázendített az „Avanti Popolo”-ra. Ha kellett, ha nem. A többiek lehurrogták, ették a bécsi szeletet és itták a sört, az öreg, ha hagyták, énekelt. Ilyen szépen telt az este. Másnap vallotta be P. nekünk, hogy igazán csalódott a kommunistákban, mert szépen megbeszéltek mindent előre, csak aztán nem a megbeszélés szerint alakultak a dolgok! „Azért úgy láttuk, hogy mindenki jól érezte magát” – mondtuk vigasztalólag. „Aztán én meg mit csináljak azokkal a polipokkal!?” – csattant fel P. Erre csak hümmögtünk, hallgattunk, eltűnődtünk azon, hogy micsoda útjai vannak az embernek. Ez a harmadtitkár is milyen sokat utazott azért, hogy Ithakára érjen. Odüsszeusz is milyen sokat és sokfele bolyongott, sok nép eszejárását is kitanulta míg Ithakára visszaérjen. Az az argentin orvos is milyen sokfelé járkált – és hogy a képei Ithakára is megérkeztek!
