A térkép vonal, egyenes és görbe, színek, éles kontúrok a sarkoknál, számok erdeje. Koordináták. Hosszúság és szélesség, metszéspontok, de semmi sem a szív GPS-éről. Ha már csak jól csak ezzel a szervével lát az ember. Megtörlöm a szemüvegemet, visszateszem, nézek, kicsit hunyorogva nézek bele ebben a tavaszi égbe, most kikékült a La Plata folyó felett. A hét elején még szürke volt ez az ég, kabát, pulóver, eső-fenyegetés, a Palermo negyed keresztutcáin, az Avenída Corrientesen hideg szél fújt át, didergető, arcbőrt megcsippentő idő, de volt. A hajó vasárnap délután indult a Puerto Maderoból, már jó előre kifigyeltem, hogyan és miként jutok majd oda, néhány nap alatt rá kellett jönnöm, hogy Buenos Airesben nem egyszerű az, ahogyan kiszámítjuk, hogy mondjuk A-ból mondjuk B-be hogyan juthatunk el. A csoport egy része vasárnap hajnalban már megérkezett és arról leveleztünk, hogy összefutunk majd valahol az Obeliszk körül, az Avenída 9 de Julio sarkán, valamikor. Ők hajnali egykor indultak el Santa Cruzból, sajnálkoztam, talán ez a legrosszabb lehetőség, amióta a biztonsági előírások miatti rítusok kiölték az eleganciát az utazásainkból, mindig alkalmazkodunk, cserébe megkaptuk a gyors váltások lehetőségének az élményeit. Bolívia végül is alig három órányi út, most tehát gyorsan egy megapoliszba csöppentek a kollégák, egy kávézóban futottunk össze, két bolíviai, akik még soha sem voltak itt, két magyar, akik közül csak egyikük járt itt korábban, és én, aki már ötödik napja ismerkedtem a várossal. Marci egy Fernet Brancára vágyott, én egy kávéra, fáradtak voltak szegények, törődöttek a repülőgép szűk ülésén történt bealvástól. Már kicsekkoltam a szállodából, de a csomagjaimat még otthagytam, egy kis jelet még a Retiroban, a Suipacha utcában, az El Conquistador Hotelben, ahová nem hódítóként, hanem egy kíváncsiskodó idegenként érkeztem, ráadásul Európából és majd erről kellene sokat tűnődni, hogy hogyan is látszik Európából ez a világ, és hogy hogyan is látszik Európa ebből a világból, egy újabb európai képeslap talán, most még nem tudom. A fáradt kollégáknak volt egy előnye velem szemben: mindannyian beszélnek spanyolul. Nekem volt egy előnyöm velük szemben: én telis tele voltam Buenos Aires-el. Vasárnap volt és semmit sem tudtam megmutatni abból, hogy milyen az Avenída de 9 Julio akkor, amikor az autók csordáit azok a láthatatlan gauchok végig hajtják rajta, ahogyan a kötelességek különböző minőségeinek korbácsával átösztökélik őket a közlekedési lámpák rámpáin. Mert olyankor a kétszer hat sávos sugárút, Buenos Aires lüktető ütőere tele van járművekkel, fekete-sárga taxikkal, különböző színekre festett városi buszokkal, kisebb és nagyobb, használtabb és kíméltebb állapotú magánautókkal, minden lehetséges márka megtalálható itt, az európai utakhoz szokott szemünkben több amerikai autó is feltűnik, amely mifelénk ritkább, Chryslerek és Fordok, de azért Renault, BMW, Fiat vagy Alfa Romeo és a csak erre a kontinensre gyártott csőrös Mercedes teherautók is. Vasárnap volt és én még soha sem láttam vasárnap Buenos Airest. Láttam kedden és csütörtökön, péntek este, szerda délután, de vasárnap soha. Az Avenída 9 de Julio üres volt, most mit mondtam volna a messziről jött kollégáknak arról, hogy hogyan lüktet a forgalom itt? Nem mondtam semmit sem. Volt még néhány óránk még a hajó indulásáig. „Mit javasolsz?” – kérdezték. „Ha van kedvetek, megmutatom nektek a Cafe Tortonit” – mondtam. Volt kedvük. Amúgy hátizsákosan, batyusan ballagtunk az Avenída de Mayo felé, befordultunk az Esmeraldára, vezettem őket és én annak örvendtem, hogy az énnekem még nem kell most a csomagjaimat cipelnem. Valahogyan nem is lett volna méltó ehhez az utolsó gesztushoz, ehhez a néhány utolsó órához, hogyan is mondhattam volna búcsút ennek a városnak úgy, ha tele a kezem?! Mert ez a város méltó arra, hogy búcsút intsünk „neki” mind a két kezünkkel és, hogy úgy köszönjünk el „tőle”, hogy hasta la manana. Benyomakodtunk a csomagokkal a Tortoni Cafe-ba és elfoglaltuk az asztalt Jorge Luis Borges, Carlos Gardel és Alfonsina Storni mellett. A jeles törzsvendégek viasz-figurái körbe ülik-állják azt az eredeti asztalt, ahol a eleven életükben, még nem gondolván arra, hogy a halhatatlanságuk ilyetén fordulatok vesz majd, tényleg itt ültek-álltak. Gardel itt énekelt, a különteremben, amelynek a levegőjében mindig ott van nagy dala, a Volver, de hiszen Carlos Gardel soha sem ment el ebből a városból, akkor sem, amikor Kolumbiában meghalt, de mégis csak itt lett zarándokhely a sírja, a La Chacarita temetőben, miről is beszélünk most? Ott ültünk mellettük tehát, asztaluk mellett és megfigyeltük, ahogyan a turisták odajárulnak és megcsinálják a maguk fotóit. Lehet azon vitatkozni, hogy vajon ezek a nem túl jól sikerült figurák vajon ízlésesen állítanak-e emléket a Kávéház aranyló korszakának, de szerintem nem érdemes. A Café Tortoni egy intézmény és azzá a vendégei tették. Az asztal eredeti, ezen az asztalon ott voltak a poharaik. Borges utolsó éveit itt élte, a Maipú és a Tucuman utca sarkán, a ház csak egy csalódás, valahogy valami nagyobbat, szebbet képzelne az ember egy ilyen nagy íróhoz, de nem ilyen. „Hogyan járt el kávéházában innen vakon?” A helyi legendák szerint ezt a feladatot egyedül, segítség nélkül oldotta meg. Az olvasáshoz és az íráshoz segítségre volt szüksége. A nagy írónak, a XX. század e Homéroszának, aki azt találta mondani, amikor végre kinevezték a Nemzeti Könyvtár igazgatójának, hogy „Isten tréfája ez: megajándékozott 800.000 könyvvel, de azonnal elvette a szemem világát.” (Azt is feljegyzi a mindent megőrző krónika, hogy a buenos aires-i Nemzeti Könyvtárnak három igazgatója is vak volt.) Szóval a Borges utolsó lakhelyét befogadó házban (Galeria del Este-ként keressék ezt a jelentéktelen külsejű épületet, ha arra járnak) egy térkép van a falon, azon jelölik életének fontos állomásait, a Nemzeti Könyvtárat, ahol olvasott és ahol dolgozott, a lakást, ahol az El Alephet írta, de a Café Tortoni nincsen a térképen. Mi pedig ott ültünk, hárman magyarok és ketten bolíviaiak és ott volt Borges asztala. Itt ült Federico Garcia Lorca is, amikor meglátogatta őt, a Várost és az ő képe is ott van a falon, egy szép portré, amiről valaki megjegyezte, hogy „ha ezt a képet nézem, el tudom hinni, hogy meleg volt”. A képek, amelyek elborítják a falakat nem teszik bazárrá a helyet, inkább kiemelik, kontúrozzák a hely aurájának körvonalait. A kávé kiváló, a sütemények pompásak, a pincérek pedig minden nagy kávéház pincéreinek ivadékaiként tele vannak a sokat látottak bölcsességével. Egy kicsit kóboroltunk a kávéházban, megnéztük azt a termet, ahol muzsikáltak (és mind a mai napig tartanak ott tangó esteket), ennek a meglehetősen kicsiny szobának is van egy aurája, amelyet persze Carlos Gardel sugárzó mosolya aranyoz és az is érdekes, hogy hogyan szól mindez hozzá ahhoz az akadémikus vitához, hogy hol is vannak a magas művészetnek és szórakoztatásnak a határai, hiszen Gardel művész volt a javából, érdemes elolvasni, mit is írt Róla Borges … szóval elbolyongtunk a fáradt társasággal ebben az útvesztőben, aztán kiléptünk az Avenída de Mayo-ra és rögtön belecsöppentünk a helyi olasz közösségek utcafesztiváljának forgatagába. A színpadon valami zenekar játszott Pugliából hozott dallamokat, a nap sütött, Caleonnit, salamat árultak, a színpad mögött, a híres Plaza de Mayon hullámoztak a már kissé megkopott feliratú vásznak, szóval vasárnap volt Buenos Aires-ben. Le kellett válnom a csoportról, mert még fel kellett kapnom a csomagokat, azt beszéltük meg, hogy majd a hajónál találkozunk. Átsiettem a Floridán, ahol most is, mint mindig csak az hallatszott, hogy „Cambio, Cambio, dolaro, euro, Cambio”, de ennek a cambionak annyi változatával. Lassan, elnyújtva, hangsúllyal az első szótagon „Cááámbio”, vagy gyorsan, sürgetve, követelőzve, máskor panaszosan, könyörögve. Soha sem láttam senkit sem, aki bedőlt volna ennek, senki sem vált pénzt az utcán. A szállodában megragadtam a csomagjaimat és végigsiettem a Plaza San Martinon, jobbra elmaradt az Edificio de Kavanagh, balra a Retiro Pályaudvar előtt már ott álltak a sisakos, pajzsos, tomfás csendőrök, várták a szurkolókat, Superclássico volt aznap, a River Plate játszott a Boca Juniors-al, átvágtam közöttük és a hajóállomásra értem, még időben. A többiek már ott darvadoztak. A hajó kifordult a Puerto Maderoból, felgyorsított, az Rio de la Plata iszapbarna felszíne kifordult, piszkosfehér fodrokat vetett mögöttünk, egyre kisebbedtek a kikötő körüli magasházak, Buenos Aires elmaradt. Este már az uruguay-i Colonia del Sacramento egyik éttermének képernyőjén láttam, hogy a Superclássicot a Boca Juniors nyerte 1:0-ra. „No akkor most La Boca-ban fesztivál van” – gondoltam.
