Buenos Airesből az uruguayi Colonia del Sacramentoba egy órányi hajóút után jut el az ember. Coloniából nézvést a Rio de la Plata egy már mindent meglátott bölcs lassúságával ballagó folyó. Amikor odakint az Óceánon dagály van, az erősebb-gyengébb elv alapján a folyó visszafelé fordul, tényleg olyan, mintha folyási irányt váltana és a szintje kissé emelkedik. A dagály persze lelassul ezen a majd 100 tengeri mérföldes úton, így ez a visszafele folyás sem túl meggyőző, hiszen a Parana is, az Uruguay is, a többi kisebb folyó is mégis csak előrefele, oda az óceánhoz noszogatja a la Platat. Az alkonyat e roppant térség felett elmossa a vizek hierarchiáját. A természet aludni készül. Csend van. A vörös a látóhatáron bíborra vált, színe mélyül és a nagyon távoli láthatáron kis, fekete, szabályos árnyék-csíkokként kiemelkednek a Buenos Aires toronyházai. Éppen, hogy csak látszanak, sejtettnek ebben a bíborból lassan lilára, majd szürkés-kékbe, hirtelen tintakékbe átmenő égbolt kezdemény szélén. Ott, messze, ahol lebukott már a Nap még ott van egy világosabb csík és ez még inkább kihangsúlyozza a horizont e cikk-cakkját. Megjelennek az első csillagok, a Stella Maris, az újhold vékony sarlója, Keletről mélyülnek a színek, feketül az égbolt, most már csillagképeket is kivehetni, a Nagy-Göncöl szekerének rúdja éppen fordított irányban áll az otthoni éghez szokott szem nézőpontjából és így aztán a Cassiopea-t elég nehéz kikeresni ebben a hirtelen támadt égi tolongásban. Itt lent a földi csillagok, Colonia utcácskáinak sárga lámpácskái is kigyúltak már, derűs fényük szép köröket rajzol az öreg házak falára, a teraszokon üvegpohárban táncolnak a gyertyalángok, poharak koccannak, nevetés hallatszik valahonnan, a városka kóbor kutyáinak egyike mordul szelíden és lustán. A világítótorony munkába áll, három vöröset villant hosszan, majd kettőt röviden, monoton ismétlődik a munkaritmus egészen hajnalig. Éjszakai hajósoknak üzen, ha odakint vannak a vízen, a világítótoronytól tudják, hogy merre járnak. Coloniának marinája is van, kellemes mólócska osztja ketté, rajta padok, el lehet itt üldögélni hajónézőben. A régi városka, az, amely az UNESCO Világörökség része egy kis kiszögellés, benyúlás, félszigetecske egy karéjban, hosszan elnyúló partszakaszhoz kapcsolódik, az újabb város arra folytatódik és csak napok múlva derült ki, hogy Colonia sokkal nagyobb, mint azt az első napok benyomásai után gondoltuk volt. Portugálok alapították itt az első kolóniát. Felismerték a hely stratégiai jelentőségét: innen tartható szemmel a Parana torkolata, fontos kereskedelmi útvonal. Amikor 1494-ben Tordesillasban ráhúzták a térképre azt a vonalat, amely Latin-Amerikát spanyol és portugál világra osztotta fel Colonia még nem volt rajta az ismert világ térképén. Annak a „határnak” a virtuális vonalait a felfedezők újra és újra átírták. A Kasztília és Aragon királya, valamint a Portugál uralkodó között nem csillapodtak a viták. 1680-ban portugál hajók érkeztek, gyakorlottan partra szálltak, növényzetet irtottak, városkát telepítettek. Még egy év sem telt el és egy bizonyos Jose de Garro itt termett és gyorsan érvényesítette a spanyol igényeket. Egy év múlva újra portugál zászló lengett a kis erőd tornyocskáján. 1681 és 1828 között a közben gyarapodó-alakuló városka hétszer cserélt gazdát, mielőtt végleg uruguayivá vált volna még vagy nyolc évig brazilok kormányozták. A kis erődnek és a védfalnak már csak nyomai vannak, de a kis házak és utcák még őrzik ezt a hullámzó történetet. A portugálok által kikövezett utcák homorúak: az esővíz az utcácska közepén gyűlik össze és a folyóba fut. A spanyolok utcái domborúak: a víz az utcácska két oldalára siet le előbb, majd a kis csatornákban elsiet a folyó felé. A megmaradt házacskák nem mutatnak nagy kulturális távolságokat. A helyi klíma inkább beleszólt a építtetői ízlésbe, mint az otthoni stílusok megőrzése. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy az azulejo (a kék csempe), ami portugál stílusú általánosan elterjedt a városkában. Colonia del Sacramento spanyol városkává vált, criollos-ok telepévé. A házacskák csinosan kifestett homlokzata mögött szobák vannak, amelyek egy L vagy egy U alakú területen, ahogyan a telkeket ki lehetett éppen mérni, egy patio-t, belső udvart zárnak körül és ezek a sokszor csak két-három asztalnyi udvarok üldögélésre, társasági életre való helyek. Ma már ezek a turisták szolgálatában állnak és kifejezetten élvezetes egy ilyen udvarocskán múlatni az időt. Colonia-nak lelke van, saját fényei vannak és van hangulata reggel, délben és este. Az idő éppoly lustán csordogál itt, mint eső után a homorú vagy domború utcákon a víz, és azzal a lassúsággal, ahogyan a nagy folyó mozdul. Azt persze tudja az ember, hogy az a megapolisz, Buenos Aires az ott van a túlparton, de ide csak akkor él el a hatása, amikor a következő hajó onnan jötte után kiköt. A leszálló utasok többsége argentin, sokuknak van háza, lakása itt, végül is egy óra út, lehet ingázni innen, miközben egy olyan városkában él az ember, amelynek saját entitása és identitása van, semmi sem a nagyvárosok köré gyűrűt formáló alvóvárosok lélektelenségéből. Két nap után világossá válik, hogy Colonia rendkívül otthonos, nem tolakodó, szelíd, normális és mértékkel színes. A parti sétány este megtelik naplemente-nézőkkel, esti horgászokkal, feljönnek a csillagok, a bámészkodók lustán szétszélednek és letelepednek az útjukba eső valamelyik teraszon, valamelyik Café-ban vagy Parrilla-ban, a tavaszi este még mindig langyos, a folyó felől befújó szél sem hűti le túlságosan. A Lassú Idő Világörökség – itt el lehet benne merülni.
