Az Iguazu (vagy Iguassu, esetleg Iguaçu) éppen a három ország, Argentína, Brazília és Paraguay határán található, magán a fő attrakción Argentína és Brazília osztozik. A vízesés a Parana határfolyó és a brazil Iguazu összefolyásában van, ott természet-kifaragta, meredek falú medencébe zuhog a víz, vagy kétszázötven kisebb-nagyobb zuhatagban. Ez a komplexum a „Világ Csodája”, a Természeti Világörökség része, kitüntetett turista-célpont. Az útikönyvek közhelyei. A guaraní szó jelentése „nagy víz” – és tényleg, ez találó. A brazil oldalon közelítjük meg a nagy vizeket. Kényelmes fogadóközpontban lerójuk a turisták adóját, a belépőjegy árát, ottjárttunkor 17 Eurót kóstált egy jegy, euróban fizethető. Gyors rápillantással megállapítjuk, hogy a pénz egy kisebb zuhatag sebességgel zuhan be a brazil államkasszába. Sok a látogató. A turistákat emeletes buszokra terelik, a buszok egymást követik,megállóik vannak, bárhol le- és felszállhat az ember. A megállók a főúttal kötik össze a kiépített kilátópontokat, közöttük gyalogösvényeken is járhatunk, kinek mi tetszik. Ez a látogatás felülete. Amikor leszállunk és elindulunk máris körülvesz bennünket az esőerdő nyirkos, csepegő világa. Madárhangok, elsuhanó szárnyak zaja. Fekete madarak szállnak odafent, szemük világító világoskék, kivillan a sűrű, összegabalyodó indák közül. Csak érezzük az állatok jelenlétét, a madarakon kívül csak tarka lepkéket, lusta csigákat és mást nem látunk. Egyszer csak egy coati tűnik fel az ösvényen, zavartalanul ballag a libasorban gyalogoló turisták lábai között, aztán eltűnik a bozótban. Később észleljük, hogy állandóan körülöttünk legyeskednek, sőt az út végén, a kioskoban azt is megfigyeljük majd, hogy hogyan lopják le az asztalokról az ételt ezek a virgonc erdei útonállók. Az ösvény a főúthoz képest lefelé ereszkedik, erősödik egy hang, amely semmi máshoz sem hasonlítható. Egy enyhe kanyar után kilépünk az erdei félhomályból és feltárul előttünk a vízesés. Onnan jön ez a hang, ez az állandó zuhogás, a sziklákon megtörő víz zaja. Vaskos pára lebeg a vizek felett. Kavarog a zuhogók felett, az alant becsapódó víz örvényekben foszlik szét, a zuhanó víz ágakra bomlik, a vízágaknak változik a színe, a fehér különböző árnyalatai, szürkés tincsek, barnálló hajfonatként kibomló vízág, mind egymás mellett vetik magukat a mélységbe. A felszálló pára egy szilárd kupolát von a látvány felé, borongós nap van és délután, a nap lemondóan legyinthetett aznap, ma sem lesz szivárvány a vizek felett. Állunk csak a látvány előtt, láthatáson vagyunk a Természet Templomában. Az ösvény újra elkanyarodik, most már foglyai vagyunk ennek a hangnak, úgy kísér, úgy őriz éberen. A következő kilátóponton megfigyeljük korunk Digitális Emberét. Sorban áll egy képért. Már előre azt tervezi, hogy kivel, kinek, hol és hogyan osztja meg majd. A sor lassan halad, némelyik Digitális Ember két vagy három alkalommal is rákattint a csodára. Amikor kattint, félrelép, jöhet a következő. Hány tízezer digitális lenyomat készülhetett erről, és éppen erről a pontról? Biztosan kigúgolható aktuális szám lehet ez, Benne vagyunk az esőerdő övezte csodában, egyedüli pillanata ez az életünknek, azért ez mégsem a Városliget, ahová akár naponta kiroboghatnánk a kisföldalattin – és az ember, ahelyett, hogy elmerülne ebben és átadná magát ennek a kivételes helyzetnek sorban áll, hogy lefényképezze. A belső fényképeket kívülről készítettre cseréljük. Mennyire átalakította érzékeléseink természetét ez a Digitális Kor! A turisták ösvényein nem lehetünk egyedül egyetlen pillanatra sem. A folyton folyvást erősödő hang azonban ott van és figyelmeztet arra, hogy itt vagyunk, nem másutt vagyunk, Vele vagyunk. Ruhánk nedves. Támadnak a moszkítók. A Garganta del Diablo felé közeledünk. Az „Ördög Torkából” felszakadó ordítás mintha azt ismételné monoton, hogy „kicsi vagy te gőgös ember”, „törékeny vagy te, ura a világnak”, „hódítónak képzeled magad, csak légy alázatos előttem”. Egy keskeny híd vezet a leszakadó meredély széléig. Balra a lezúduló víz hatalmas, egybefüggő, de mégis szakadatlan mozgásban lévő fala. Jobbra meglódul a víz folyása, gyorsul és leömlik a szakadékba. A tajték felcsap, a vízpermet beterít bennünket, a kamera, a kabát, teremtett civilizációnk minden kelléke átitatódik vízzel. Egyesek szupermarketek olcsó műanyag zacskóiból készítik el életük képét. Gargantuaként nyeli a vizet a mélység feneketlen és telhetetlen bendője. Tajték-nyomulás, hullám-roham, párák vágtatása. Ázottan állunk zajoknak és tajtékoknak ebben a megállíthatatlan orgiájában. A vizek robognak, összeütköznek, pofozkodnak előttünk, az Ördög Torkából csupa-crescendo szimfónia, hangok dörgése, basszusok és baritonok elemi erejű kórusa zeng egy örök dalt a Természet Fenségéről. … Jól esett egy kávé a kioskoban, már fentebb, ott, ahol átlátni az argentin oldalra, ahol a kilátó-teraszról egyenesen lelátni a Garganta del Diablo torkába. Melletünk egy bilbaoi pár ült, valami sült krumplit ettek volna, ha nem érkezett volna meg a coati, lopakodott, felugrott az asztalra, elvitte az egész adagot, aztán letelepedett az emberi forgatag kellős közepén és semmitől sem zavartatva elköltötte a zsákmányt. Le is fényképeztem. De az a hang, az ördög torkából kiszakadó hang még most is kísért, még most is bennem van. …

(A coati útonállóról készített fotókat a http://indafoto.hu/capew/albumai/paraguay site-on lehet megtekinteni.)