Az Átriumban azok a kedves vizslák húzkodják a széket. Szelíd hangulat, nincsenek itt szelindekek. Csak ezek a vizslák és egy barna lány babusgatja őket. Simisimi, Budapesten. Pintér Béla Társulatának Parasztoperájához gyülekeznek most a népek. Lekerülnek a kabátok, sapkák, sálak, a büfében forgalom, én meg itt ütögetem a billentyűket. Az utcákon fagyos a nyugalom. A böszme-nagy választási plakátok alatt a szokásos ügymenet. Nagy Sárga Kígyó kanyarodik a Margit-körút sarkán a Mechwart-liget fele és onnan. Az utcaképet itt már az arculatba belerondító Nemzeti Dohányboltok sz…barnája uralja. Itt a környéken sok van belőlük. Nagy itt a tülekedésük. Nem szépészeti, üzleti érzékről tanúskodik, hogy némelyikük kirakatára ragasztott papírlapokat cibálgat a hideg dunai szél, azt mondják, hogy „Borsodi 135!” (sic!), meg ilyet, hogy „Üdítőitalok” no meg satöbbi. Amikor az első ilyen ákom-bákom megjelent, vége lett az egységes arculatnak, de a Nemzeti Dohánybolt Vállalat portálján még senki sem tette ezt szóvá. A cetliket is állami ellenőrzés alá illene vonni, hamár, egységes arculat, vagy mi. Nem csak úgy, itt kézzel, ott meg géppel, de telistele helyesírási hibákkal. Hát hogyan van ez? Már erre sincsen hatalma Államunknak? Pedig a dolgok logikájánál fogva lehetne, sőt ez esetben lennie kellene, is. Miért kapja az a sok ember ott annál az Állami Dohány Vállalatnál a fizetését? Kontrolt, kon-trollt! Trollkodik a Tél a Várossal blaszfémiál. Odakint állítólag hó esett, hó, emberek! A tegnapi TV Híradóban havat karistoló nyugdíjas mosolygott vidékről, hogy „hát takarítunk …” „Én fázós vagyok” mondta az egyik riportalany Nyugat-Magyarországról (Sándor, Szombathelyről), egy úr biciklin Zalaegerszegen. „Lassan mentem, mert hideg van.” Ilyen fontos, közérdekű dolgokról szólt nekem a közérdekű TV Híradója hosszú percekig, no meg arról, hogy valami Mesterházi Attila nevű ember beszélt valahol (nem mondták, hogy hol, azt sem, hogy mint mondott, csak azt, hogy mi okból), aztán valaki valami tárgyat (egészen biztos, hogy nem nevet) emlegetett a nézőtéren, arról kezdtek beszélni, sokat mondták, akkor, amikor az az ember szóba hozott valami másik embert, aki Felcsúton polgármester, vagy mi és akkor valami kötél-húzás kezdődött a képernyőn, ide-oda pattogtak a képek, pingpong. „Ezt az ATV adta le” – „ez meg a mi felvételünk” érezte át a jelentőségét a hangalámondó személy. Egészen hihetetlen dolog volt ez megint! Egy tv-híradóban ily módon választási kampányt folytatni!? Milyen kultúrájú emberek kezében vannak azok a kapcsolók ott a stúdióban? De én uraltam tegnpa az enyém kapcsólomat és barangolgattam a magyar nyelvű csatornák között, nagy élmény ez ilyenkor, ha itthon vagyok, azám hazám! Így botlottam bele a Duna Csatornán egy beszélgetésbe. Négyen ültek a stúdióban és úgy beszélgettek egymással, mint egy lakógyűlésen, ahol arról kellene dönteni, hogy most legyen, vagy most ne legyen szankciója annak, hogy Tamás néni már harmadik éve nem fizeti a közös költséget. „Na, most Tamás néni, mit tetszik szólni ehhez? Mikor tetszik tudni fizetni? „Büntetést, azt fizessen Tamás néni” – mondja ilyenkor Kovács úr a földszintről. Négyen ültek abban Stúdióba, hármukat felismertem, Schmidt Mária ült ottan keresztbe rakott lábakkal egy nagyon alacsony fotelben, kényelmetlenül, Professzor Tőkéczki László úr még ottan elegánsan, többnyire hallgaton, időnként végszavazva, kivárva okos mondatainak a megfelelő pillanatot (mégsem Szakály…), no meg ott ült egy fiatal opponens, ismerős arccal - ne haragudj meg kedves fiatal barátom azért, hogy most így blogírás közben nem ugrik be a neved, (majd, ha annyi mindent elmondtál már, mint Schmidt Mária, ez nem fordul elő, megígérem), meg moderálta a beszélgetést Bethlen János úr. Arról a madaras emlékműről beszélgettek, amelyhez már alapozzák az alapozni valókat a Szabadság-téren. Az Ötödik kerületben, amely már nem választókerület. Csak a kormányzó párt parlamenti frakciójának a vezetője a polgármestere. Csak úgy mondom, hogy tetszik-e már érteni, hogy micsoda károkat okozott az az itteni demokráciában, hogy tisztségeket úgy lehet halmozni, ahogyan csak akarják. No, de visszatérve arra a beszélgetésre, ahol kiakadt egy időre a távkapcsolóm … szóval ott ült az Igazságosztó Asszony szerepét magára öltött Hölgy, aki Történész és megindította a Verbális Háborúját a múlt rendszerek toposzai ellen. Szokása Nekije az ilyesmi. Csak át kell majd egyszer írnia valakinek a múltban megszületett Szóval arról a sokak által sokat vitatandó emlékműről beszéltek, amelyről indulatosan leszögezte a Nagyságos Asszony, hogy „ez minden áldozatnak emléket állít” (Figyelem! Szövegkörnyezetből kiragadott mondat!), miközben … Néztem tegnap ezt a lakógyűlésre hajazó valamit, ahol különböző korosztályokhoz tartozó különféle magyar értelmiségiek ülnek körül egy témát, amely rendkívüli fontossággal bír egészségünk szempontjából, erről magyaráznak valamit, aminek, már abban a pillanatban, ahogyan kimondják, csak egy érvényessége van, az, hogy nem úgy hangozzék, ahogyan annyi, de annyi éven hangzott a Kánon. „Új Kánon!” Ez visszhangzik a falakról, de nem a Reformáció erkölcsi magaslataiból, nem bizony. „Új Kánon!” Ezt üzente még Fekete úr is, pedig már elmúlt nyolcvan esztendős. Új Kánon! Kezd olyan lenni a dolog, mint anno, valamikor 1918-ban, amikor az első Bolsevik Különítmény bement az útjába akadó első Templomba és kidobta onnan a pópát, aztán a képeket eltüzelte (hideg tél volt akkoriban), aztán bekötötte a lovat az oltár helyére. Új Kánont írt az a vöröskatona és ez most ilyen, úgy látszik, hogy ez most magyarországi értelmiségiek számára ilyen vöröskatonás feladat. Pro és kontra. Pedig itt vagyunk a XXI. században és már nincsenek Kánonok. Ha majd feláll az a bizonyos emlékmű, vége-széle nincsen viták nemzővesszője lesz. A művész nevét már most sem tudja senki, a megrendelő kánon-átíró szándéka nyilvános. A számlákat pedig majd csak kifizeti valaki. Nem, egyáltalán nem akarok elmenni a tegnapi tv-beszélgetéstől, reám nehezedett és kapisgáltam, azt hiszem, hogy miről is van itten szó. De erről majd máskor szeretnék beszélni, mert ez hosszabb lenne. Most csak arról akarok beszélni, hogy hazajöttem egy kis időre és elmerültem ebbe a budapesti életbe. Ha most nézek fel a laptopomról, a Parasztoperára váró közönségre látok, az Átriumban. Zsinat van. Magyar emberek zsinatolnak körülöttem, idősebbek és fiatalabbak, tarkábbak és szürkébbek, barnák és szőkék, őszbe csavarodó szakállak és pónifarkas fiúfrizurák. Egy egész iskolai osztály. Kezükben forint zizzen a büfé-pult előtt és ez a forint szintén nagy élmény nekem, azám, hazám! Kávét isznak és teába szürcsölnek. Sör csak előttem van, itt-ott ásványvíz kerül elő, a székekre dobott kabátokba beszivárog a tömeg melege, milyen jó lesz majd az előadás után felvenni újra és így kimenni a Margit-körútra, hogy az ákom-bákomokkal tovább rondított Nemzeti Dohányboltok kirakata előtt andalogva szerelmet vallhassunk a Társulatnak. Éljen a Budapesti Színház! Csak innen küldöm ezt a posztot.
