A Kralja Milutina és a Njegoševa utca sarkán, a belgrádi III. sz. Gimnázium udvarán nagyfiúk fociznak. A tartánon surran a bőr, csusszannak a cipők. Komoly meccs, trikósok a félmeztelenek ellen. Nem kupáért, éremért játszanak most a nagyfiúk itt, hanem becsületért. Az egyik kapuban egy kissé túlsúlyos fiú vigyáz, szemben a másikban egy nyurga legény. Középen forgolódnak a többiek. Egy kesehajú bűvöli a labdát most, jobbra mozdul a vállával, az előtte hátráló védő súlypontja átbillen, hogy megkapaszkodjon, terpeszt, a labda pedig lába között gurul át, "lepo!" kiáltja csodálkozva, fordul, nyargal a kesehajú után, aki előtt most ketten zárnak össze. Ő éppen csak rálép a labdára, elég az ahhoz, hogy a mozgás a megálljon, de csak egy pillanatra, a védők lába rúgásra lendül, de a levegőbe rúgnak, emberünk perdül egyet, lába közben még mindig a labdán, fordul vissza, "Zidane" kiált most a jobbszélső. A két védő kétfelé mozdul, a kesehajú csatár előrendül, ott a kapu, a túlsúlyos fiú rémületében kitátja a száját, csatárunk lő ... és a kis köpcös kapus Iker Casillasként úszik a levegőbe és kibokszolja a felső sarok felé zúgó labdát. "Úúúúúúú..." kis fickók, az alsósok ülnek ott a partvonalnál, kis torkukból szakadt ki ez a kiáltás. A kesehajú csatár mérgesen a földbe rúg, a kis köpcös kapus révült mosollyal fogadja a most beérkező védők oldalba bokszolását. Az utca túloldalán több terasz is található, a legközelebb a Peti Element ivóhelyé, ott felnőttek ülnek, isszák a kávét, a sört és figyelik a meccset. Egyikük tapsol. A másikuk átkiált valamit a fiúknak, aztán visszafordulnak a beszélgetésükbe. Prijatelji, barátok. Ezt a szót megtanultam Belgrádban, azt, hogy milyen fontos ez itt. Alig van olyan sláger errefelé, amelyben ne dalolná ki az énekes ezt a szót, hogy prijatelji. Zongora vagy gitárkísérettel, snulc zenébe vagy szíves-komolyan alkotott muzsikákban, a nyitott autóablak mögött feltekert hangerejű rádióban, a turbófolk dívák tűsarkú imbolygásában, szakadt rockerek szívszorító fémgitárjának húrján, Bajaga balladáiban - Prijatelji. Barátok. Persze, hogy ahogyan kisütött a nap, a belgrádi teraszok benépesültek és persze, hogy látom, amit láttam mindig is, hogy inkább csak én vagyok az, aki egyedül üldögél itt. A többi asztalnál lánybarátok és fiúbarátok, élénk fecsegések, könnyű nevetések, egymásra nézések, együttlétek. Prijatelji. A meccs folytatódik az udvart körbezáró vasketrecben. Surrognak a cipők a tartánon, perdül a labda, a kicsik zsivajognak a partvonalnál. A trikósok most szögletet rúgnak, a nyurga kapus kezéből kiperdül labda, ahogyan utána kapna, közberúg egy láb, a háló tompa puffanással fogadja be gólt, a kicsik felugrálnak és az ég felé lökik kis kezüket, apró öklöcskék, mint érett almák repülnek a levegőbe. A nagyok kiabálnak egymással - a nyurga fiú lehajtja a fejét, aztán csak kikerül a labda a kapuból és a meccs folytatódik. Továbbmegyek, a meccs zajai egészen a Svetozar Markovića sarkáig kísérnek, aztán ott eltűnik, legyűri azt a zajt a kis téren egymás mellé települt 7 teraszon üldögélő barátok megállíthatatlan beszélgetéseink alapzsivaja. Szerda van Belgrádban, kisütött a nap, Prijatelji! A barátság papírhajója csak továbblebeg az élet tengerén a Fontoskodások Hosszúsági és a Fontosságok szélességi fokának koordinátái között keresve kincses szigetünket.
