Itt van az Ősz, itt van újra. Szeptember hónap kezdődött, normális, hogy ilyenkor a diákok tanévnyitóra mennek, sok helyen Európában. A mai barangolás az interneten egy képet dobott elém, valami twitter-ről idéztek, matrózblúzos, ukrán, gimnazista-formájú lányok csoportosulnak ott a képen és várják, hogy elkezdődjék a tanévnyitójuk. Mariupolban, Ukrajnában. Kihallottuk az utóbbi napok híreiből, hogy a város körül harcok folynak, a képaláírás szerint a tanévnyitótól harminc kilométerre vannak a tankok. Azok az orosz tankok, amelyeket, ha hinni lehet az legújabb orosz meséknek most sem katonák, hanem „szabadságon lévő katonák” vezetnek. Szabad országban, szabad polgárok. Ki úgy nyaral, ahogyan akar. Nekem egy kicsit furcsa gusztus, hogy fizetett? fizetés nélküli? szabadságot vesznek ki egyesek azért, hogy háborúba menjenek. „Jó színed van, Igor” - mondják majd a kollégák, az Orosz Hadsereg hivatásos katonái - „hol nyaraltál?” „Csak itt a szomszédban, háborúztam egy kicsit.” - mondja majd Igor, az Orosz Hadsereg törzsőrmestere, „az asszony a Krímben volt addig a gyerekekkel”. ...

Az a vékony vörös vonal, az a Béke és a Háború közötti keskeny szalag, amelynek elasztikus anyaga azonban a Makacsság és az Önzés, a Gőgös Butaság táplálta Szűkkeblűség, a Sértett Hiúságot leplező Nacionalista Retorika és a Populista Cinizmus, nos az a szalag elvékonyodott és átszakadt Ukrajnában. Európában.

Alig tizenöt évvel ezelőtt volt, hogy befejeződött az egykori Jugoszlávia területein megvívott utolsó európai háború és most újra háború van Európában. Abban az utolsó európai háborúba a hivatásos katonák helyett a futball-csapatok kemény magjából verbuvált szabadcsapatok az ismert szabályok mellőzésével vívták csatáikat, a katonák sokszor kihátráltak azokból a csata-helyzetekből, amelyeket nem tanítanak a katonai akadémiákon, de otthagyták a fegyvereket, bárki bárkire lövöldözhetett lőszer-javadalmazás adagolása nélkül is. A legutóbbi európai háború végén egy nagy ország helyén sok kicsi kereste új identitását és némelyikük még mindig ezzel küszködik, miközben polgáraik csak nyugalmat és gyarapodást szeretnének. Csak tizenöt évvel ezelőtt volt, hogy az észak-atlanti országok katonai szövetségének bombázói európai célokra mértek légicsapásokat (köztük azok a németek is, akiknek a nagyapái egy másik háború európai színterein olyan mély nyomokat hagytak) és, hogy amerikai lövészpáncélosok, valamint a brit „vörös ördögök” teherautói fordultak be a prištinai utcasarkokon, a koszovói goránokhoz olaszok érkeztek, az Ibar hídján francia idegenlégiósok sorakoztak fel.

„Katonai megoldás nem lehetséges.” - mondta a minap Frau Merkel – és valóban, mit is szólnánk mi, európai polgárok most arra az ötletre, hogy „nosza, rajta, küldjük oda katonáinkat, hogy rendet csináljanak abban a káoszban”? Európában? Biztos, hogy nem küldenénk. Azt hiszem, hogy nem akadna olyan európai parlament most, amely megadná a felhatalmazást egy ukrán területen végrehajtandó katonai akcióra. Vékony az a vörös vonal, bizony nagyon vékony. Egy háború mindennapos tényeit naprakészen „szállítja” most nekünk a média. Kelet-Ukrajnában háború van, amelyben a felek már nem csupán „önkéntesek”, „szakadárok”, innen-onnan összeverődő alakokból szerveződött alakulatok, hanem most már hadrendbe illesztett professzionális katonák, akik a tanult mesterségüket gyakorolják egymáson azokkal a fegyverekkel, amelyeket adófizetőik bíztak rájuk. Oroszok itt és ukránok ott, fegyverzetük orosz, itt ukrán katona orosz sorozatvetővel lő orosz célpontokat, amelyeket ott orosz tankok ukrán célokra kilőtt orosz lőszerrel viszonoznak.

Annak a vékony vörös vonalnak, amely a Háborút a Békétől elválasztja, mi most a békés megfigyelői oldalán üldögélünk egy passzív-szemlélődő viszonyításban. Abban a hitben éljük mindennapjainkat, hogy ehhez újabb európai háborúhoz semmi közünk. Messze van tőlünk. Magára is hagyjuk politikai társadalmunk, hogy bíbelődjön ezzel, a lehet, nélkülünk. Reakcióidőnk lassú, a tömeghadseregnek véget vetettünk Európában, nekünk civileknek már nincsen viszonyítási pontunk ama vékony vörös vonalhoz, a térképen megjelölt jelhez, amelyet védeni vagy áttörni kell. Ez a vékony vörös vonal most az Energiagazdasági Érdekek és a befektetésekhez klímát kereső Új Orosz Tőke ereje és az Európai Konszenzusok, a komoly emberi-szellemi teljesítményekkel létrehozott Európai Ház Házirendje által irányított politikai cselekvési lehetőségek között húzódik – ki gondolhatta volna akár négy hónappal ezelőtt, hogy ez a vékony vörös vonal most már a Béke és a Háború között feszül? E feszülő vörös kötélen kell járnia politikai táncát az európai politikai elitnek. Mert tetszik vagy sem, az az ország, amely részt vesz az európai együttműködésekben nem ugorhatja át e kötél árnyékát. Ha csatlakozott a Klubhoz, a házirendet illene betartania. Erre figyelmeztetne a maga szankcióival az EU-tagországok gyülekezete, ha gyülekezetként viselkedne és nem különféle vélt vagy valós gazdasági érdekek fogságában vergődő nemzeti kormányok együttléte. Úgy tűnik, hogy most az Európa Tanács két tagországa háborúzik egymással és ez a kormányközi szervezet mégis csak az Emberi Jogok őrizője a kontinensünkön. A Háború pedig emberi jogok megsértésének a terepe, mert már csak úgy van ez egy háborúban, ahol senki sem foglalkozik azzal, hogy emberi méltóság, az emberi élethez való jog, a tulajdon tisztelete és más egyéb. Háború az háború, és ott nemcsak a múzsák hallgatnak, hanem az emberi jogok tiszteletre méltó őrizőinek is befogják a száját.

Vékony vörös vonal. … Azok a mariupoli középiskolás lányok a frissre-ropogósra vasalt blúzokban … Ki és hogyan adja meg nekik a lehetőséget arra, hogy érettségi után majd egyetemre menjenek és, hogy majd egyszer talán Erasmus-diákokként más országokból érkezett diák-társaikkal együtt értelmezzék újra és újra az a vékony vörös vonalat, amely a Béke és a Háború között most úgy megfeszült? … Európában …