Ez az a világ, amely „kinek szoros, kinek tág”, felismerjük? Kis, biztonságos zugainkból, otthonos kapcsolatokból időnként ki-kitekintve, szépen alánk gömbölyödő fotelekből szemléltük eddig. Képcunami van az interneten és ebből időként ide is fröccsent ez-az persze: romok, robbanások, megbomlott elméjű fegyveresek garázdálkodása, előlük menekülők, szögesdrótok-tépte ruhák és ... Calais messzire van és megállították ott a vonatot. Másodpercnyi szörnyűlködéseink, kis megtorpanás, de minden hullámzik tovább. Életünket éljük, a biztonsága a legnagyobb értékünk, házunk biztonságát kacifántos zárak, kerítés szavatolja. Mi dolgunk nekünk azzal, hogy Aleppo romokban, hogy Kelet-Ukrajnában tűzszünet van vagy sem, hogy kis olasz városkák temetője megtelt menekültek jeltelen sírjával, csóváltuk csak egy kicsit a fejünket, hogy „nahát, mik is vannak ebben a betyáros világban”, aztán mentünk tovább, kis, békés kalandjainkra fel. Minden távolinak és tőlünk függetlennek tűnt innen, provinciánk vidékies tempójában kis bosszankodások, orrunk alatt dünnyögések, óriásplakátok árnyékában hűsölések a forró nyárban, lefogyásaink, elhízásaink és fogyasztásaink, békés foglalatosságok. "Úgysem tudok változtatni a dolgok menetén, hagyjanak engem is békén, aztán elleszünk valahogy.” - így hangzott ez a magyar krédó és ezzel egész életeket le lehetett élni minálunk. Időnként kiabáltunk persze egy kicsit, például úgy, hogy „aki magyar, velünk tart”, aztán, hogy csak páran jöttek velünk, szidtuk egy kicsit azokat, akik – úgy látszik – nem magyarok, mert nem jöttek velünk. Aztán megrántottuk a vállunkat, „ha ti is úgy, mi is úgy, csak magyarok maradjunk” és jó esélye van annak, hogy még egy magyar népdalt sem tudunk közösen elénekelni. Csak slágereket, mert azokat szeretjük a szívünkbe zárni. Érettségi találkozókon még mostanság is Máté Péterre forr a hangulat. „Vidéki egy ország vagyunk Bandikám (más változatban: operett-ország)” - mondta a Nagyasszony Ady Endrének anno dacu és ebbe süppedtünk bele nyakig.

A XXI. századi Magyarország az Úr 2015-ös esztendejében vidékiesebb látszik, mint valaha. Pedig most nagyvonalúságra, világösszefüggésekben való gondolkodásra, előretekintésre lenne szükség. Mert az a világ, amelyet eddig messziről, távolból, oldalnézetből szemlélgettünk a véletlenszerűen elénk dobott képekben, nos az a világ az megérkezett, itt van. Nem térfogattalan, szeme, arca, gesztusai vannak. Szükségleteiért harcol, értetlenkedik, mert nem szólnak hozzá és nem érti, amit mondanak neki, mert nem beszéli a nyelvünket, mi meg nem tudjuk az övét. Az ember él, élni akar. Ezt a banális igazságot látjuk most és nem rendzavarókat, nem bajkeverőket látunk, hanem eleven lényeket, akikből még nem veszett ki annak a reménye, hogy életben maradhatnak és ha az ember él, akkor abból még minden lehet. Képeket látok és milyen jellemző, hogy a Kerítés fotogenikusabbá tette a menekülők állapotát, az internet telis-tele van azokkal a drámai fotókkal, ahogyan menekültek küzdik át magukat a GYODA-n és fotósok áldják most a szerencséjüket, hogy jó időben, jó helyen és elég közel lehettek. Jövőre is lesz majd World Press Foto Exhibition 2016 …, de végül is mindenki csak a dolgát végzi.

A szemlélődő pedig vajon mit tehet? Semmiképpen sem örül annak, hogy itt lehet, mert azokról a képekről hiányoznak fontos gesztusok. Kétségbeesetten kerestem egy fotót, amelyen a budapesti Főpolgármester úr menekülteket tekint meg. Eddig még nem találtam. Feltúrtam az interneten egy fotóért, amelyen Pintér miniszter úr menekültekkel beszélget és … nem találtam egyet sem. Csak olyat, amelyen miniszter uramék kerítést tekintenek meg és sajtótájékoztatót tartanak a Kerítés előtt valami lehetetlen, címerrel ellátott pulpitusba kapaszkodva ott a pusztán, amelyet valami rendes minisztériumi píáros kolléga izzadva odacipelt nekik. (Német és osztrák minisztereket láttam menekültekkel beszélgetni fotókon, de hát tudjuk, hogy a politikának és a politizálásnak ezernyi arca van...) Látom a képeken, hogy komoly helyzet alakult ki a budapesti Keleti pályaudvar környékén, a puszta kövön fekvő emberekre látok, akikre alig jut vízcsap, mobilvécé, alapvető higiéniai követelmények hiányoznak a képekről és bántóan hiányzik azokról a képekről a Magyar Vöröskereszt sátra, a Katasztrófavédelem jelenléte és a Hadseregé, igen a hadseregé, mert ezek azok a szervezetek, akiknek van erőforrása és eszközei arra, hogy ipari méretekben élelmezzenek ennyi embert és, hogy ezekben a méretekben gondoskodhassanak az emberhez méltóbb feltételekről. Hiányzik a képekről az UNCHR emblémája (az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, amelynek regionális irodája van Budapesten). Sok minden hiányzik ezekről a képekről tehát, egy üzenet azonban éppen ezekben a hiányokban van ott és ez egy nagyon kegyetlen mondatban összefoglalható: „Nem kérünk belőletek, mert nem tudunk, de nem is akarunk mit kezdeni veletek!” Kis vidéki világunkban úgyis visszhangzik ez a mondat, hogy ki sem mondták. Csak tudatták, tudatják. Rendőrök is vannak azokon a képeken, sokan. Állnak türelmesen, szolgálnak és védenek, némelyikük arcán azonban a tanácstalanság is látszik, vajon meddig kell még ott állniuk, kifejezve azt, hogy a „helyzetet kézben tartjuk” (rendőrkézben, úgy látszik) és eljátszva egy falat, megint, rendőrfalat, amely elválasztja a védendő objektumtól az embereket, akikben minden szándék megvan arra, hogy megrohamozzák azt, ha van ott egy Nyugatra tartó vonat. Szegény Heller, ha ezt megérte volna! Ez ám a 22-es csapdája! Embercsapda. „Ha a menekült menedékjogot kér, akkor meg kell adni neki, csak kérnie kell. De ha kéri, és, ha ezt megkapja, akkor itt kell maradnia addig, amíg a helyzete nem rendeződik. Ha ezt a menekült nem akarja, akkor nem maradhat itt, de akkor nem is mozoghat szabadon. ...” Mi a szabadság? Nekünk és Nekik?

Itt állunk Európa közepén, kis, otthonos országunkban, ahonnan csak messziről és néhanap tekintünk ki a világra és politikusaink csak kicsiny, belátható és otthonos területekben gondolkodnak. A nappali és konyha között ingáznak, pedig ki kellene lépniük végre a házból és körül kellene nézniük egy kicsit. Nemcsak a sarki OTP fiókig tart a világ, ahová a havi nyugdíj megérkezik és ahol a törlesztő-részletekről szóló kivonatot bemutatják. Hej, a világ, „kinek szoros, kinek tág...” Milyen térfogatú világa lehet egy menekültnek? A menekültek pedig ott fekszenek a hideg köveken, a Keleti pályaudvar előtt, időnként zavarognak egy kicsit, mint a ketrecbe zárt ember szokott, aztán fásultan várnak valami valahonnan érkező megoldást a sorsukra, hogy mozdulnának. A rendőrök is állnak és ők is mozdulnának … és én nem tudom, hogy mi a megoldás erre a helyzetre. Csak azt látom, hogy azzal a ki nem mondott, mégis az aluljáró falairól visszhangzó mondattal, hogy „nem kellettek nekünk”, ezzel ezt a helyzetet kezelni sem, megoldani sem lehet. Elképzelhetetlennek látszik a számomra az, hogy a nemzetközi protokollok szerinti eljárást ilyen kapacitások mellett gyorsítani lehessen és nem látni a szándékot arra, hogy ezt a kapacitást a Magyar Állam növelni lenne képes. Pedig a köztisztviselő vezényelhető és elégséges számú személyzet állna rendelkezésre, ha lenne ehhez akarat és parancs. Azokról a képekről nagyon hiányzik ez a parancs, az az állami akarat, hogy megoldódjék ez a helyzet. Ez azért sajnálatos, mert a helyzet az nem a Fekete Lovag csatája Monthy Python felejthetetlen opuszából, itt döntetlenben nem lehet kiegyezni. A hétvégére esőt is jósol a meterológia egyébiránt. Már az sem számít?

Különös, hogy figyeljük azokon a képeken a néha szóba hozott „társadalmi szolidaritás” működését most. Emlékezünk ugye? A Nagy Árvíz, hogy megmozgatta az embereket! Mindenki segített a gátakon, az adományaival, keze munkájával! Találtunk elég erőforrást önmagunkban arra, hogy segítsünk, mert emberi természetünkből fakadóan rendelkezünk ezekkel. Minden elismerésem azoké az önkénteseké, akik gyorsan reagáltak erre a helyzetre és megszervezték az elemi segítségnyújtás sokféle lehetőségét. Ők őrzik meg most Magyarország becsületét. Kimerültek, fáradtak, erősebb támasztékra szorulnak maguk is most. Köszönet nékik azért, hogy megmutatják, vannak a magyar társadalomban olyan emberek, akik képesek felülemelkedni egy, a menekültekkel ellenséges politikán és megteszik azt, amit mindannyiunknak meg kellene tenniük, hogy segítsünk azokon, akik a segítségre rászorulnak. Ők mentik át becsületünket, lelkiismeretünknek azt az érzékeny sarkát, amelyet emberiességnek hívnánk, ha hivalkodnánk „vele”. Most pedig emberek áradásakor csak őket látni a "gátakon".

A hírcsatornák európai országok politikai vezetőinek nyilatkozataitól zajosak. Európa azonban több, mint gondolnánk. Európa az itt élő emberek összessége, nem csak intézményeiben megtestesülő akaratok építménye. Az őket képviselő politikusoknak ennek tudatában kell döntéseket hozniuk. Nem hagyatkozhatnak kisebbségben lévő, de marginális létezésükhöz képest nagyon hangos csoportok véleményére. Bátorságot kell mutatniuk a megoldások megkeresésében, mert Európában az a nagyszerű, többek között, hogy a megoldások megkeresésének politikai intézményeit is megteremtette már, azokat nem kell most, egy krízis nyomása alatt kitalálni. Az intézményi keretek készen állnak a megoldás megkeresésére. A megoldás csakis közös lehet. A közös megoldás elleni fellépés, a közös cselekvés lehetőségeiből való kilépés egy olyan vidékies létezéshez vezet, amely nem ad távlatot, keretet a cselekvéshez. A menekültek ügye nem oldható meg ún. „nemzeti keretek” között, sőt azok a sokat hangoztatott "nemzeti keretek" csak összekuszálják a helyzetet. Az egész kérdés összetettsége, bonyolultsága messze túlmutat a nemzetinek nevezett határokon, sőt most tanuljuk meg igazán azt, hogy mennyire! A határok újraértelmezéséhez érkeztünk. Európa határa határozottabban rajzolódik ki a térképre, mint eddig bármikor. Európai kihíváshoz méltó európai megoldásra van szükség és ez a szolidaritás, a másság elfogadása, az emberi méltóság tiszteletben tartása és a békés élet lehetőségének a biztosítása princípiumain nyugszik. Semmi új, Európának az európai történelemben kicsiszolódott értékeit hűségesen és következetesen őrző Európaként kell folytatnia életét, mert így szeretik polgárai, mert ezt szeretik "benne". Most is, amikor egy menekültek sokasága érte el. Európában van tudás és képesség arra, hogy fenntartsa az a Békét, amelyre országai (vagyis polgárai) szövetkeztek. Békében pedig minden lehetséges. Háborúban az Élet is lehetetlen.