Most vannak ezek az egymástól elfordulások, egymás tekintetéről a félrenézések, a gyakran lehunyt szemek, a ki- és átkapcsolások, a csatornaváltások. Az átmenések az utca másik oldalára. Törölt posztok, visszavont like-ok, fagyasztott címek, kitörölt telefonszámok. Forr a világ bús tengere, ó magyar! Talán nem is várható el, hogy tekintetünket most felemeljük arról a sárról, amelyet motyóikkal a Komp-országon most átvonuló emberek lába tapos dagadóssá. Pedig keresnünk kellene horizontokat, jövőre mutató célokat! Miközben fürkésszük ezt a hektikus, sűrű jelent és amelynek a zaja visszaverődik falainkról, kerítéseinkről, miközben új jelképünk a szögesdrót, a lassú léptű fegyveres járőr, a sötétből, mint tengermélyből felmerülő ismeretlen arcok, amelyekre éppen csak ráesik egy kis fény, annyi, hogy az arc egy fényképre merevedjen ott a Kerítés túloldalán – mégis keresnünk kellene horizontokat. Délre nincsen kilátás, ott ez a Teremtett Káosz, a látóhatár nem átlátható már, és ennek fizikai okai is vannak. Keletre már korábban ráereszkedett egy előítéletek brokátjából és politikai machinációkból patch-workként összefércelt fekete függöny, a színek csak a fekete és vérvörös árnyalatai, más színünk arrafelé már nincsen. A sokszínűen tépelődő-töprengő Nyugat elé és elől most mi magunk húzunk magunkra nemzetíszín takarót, amely bár foltozott és lukas is itt-ott – saját esőinktől például nem véd meg -, de mégis betölt egy funkciót, alá lehet bújni és onnan kikiabálni más nyelven nem is érthető szavakat. A hanglejtés elárulja, hogy a szavakban vád van és indulat. Észak eddig sem számított sokat, arrafelé nem szoktunk horizontokat keresgélni, arra csak kerülő utak vezetnek, ott majd úgyis vagy Nyugat vagy Kelet felé vesszük az irányt, a jégmezőkön nem keresgélünk ösvényt.

Emberek vonulnak, nyomulnak át Komp-országon közben, vonulásukat hol jó és hol rossz kompként hol gyorsítjuk, hol lassítjuk, a határozott nyilatkozatok ellenére is elveszni látszunk a részletekben. Egy hete kérdezgedhetjük, hogy amit ott szabad, az miért tilos itt? Ha ott lehet, akkor meddig még, ha már amott egy hete tilos. Órákban mérünk évtizednyi változásokat. Mértékegységünk az „élő” műsor- és hírfolyam, a percenként frissített hírfolyamban ige, köznév nem gázlókövek, elvesztett jelzők nyomában baktatunk. Kellene lennie valahol egy horizontnak, egy célnak, amelyre feltekinthetünk – a kirekesztés és kiszorítás, a kitiltás és a börtönnel való fenyegetés a horizont, a cél kereséséhez kevés.

Miközben mindez történik velünk (és alapvetően mindíg nélkülünk) csak lopakodik itten az a tény, hogy Magyarország nagy sebességgel változik egy homogén-magyar társadalomból európai-multikulturális társadalommá. Bármennyire is tiltakoznak ez ellen egyesek, ez a folyamat nem állítható meg. Éppen úgy, ahogyan az sem volt megállítható, hogy Budapestnek is meglegyen a maga „Monto”-ja (lsd: Dublin) a VII. kerületben és, hogy kialakuljon a maga Kreuzbergje (lsd: Berlin) a Józsefvárosban, a VIII. kerületben. Bármennyit is kakaskodik most a kerület aktuális polgármestere, jól tenné, ha már most megkezdené a hivatalszervezetének átállítását az integrációs feladatok elvégzésére, korszerűbbé tételére. Mert az integráció az munka és minden féltől megköveteli azt, hogy a maga módjai és lehetőségei szerint hozzájáruljon ehhez a munkához. Az integráció egy olyan többkomponensű munka, amelynek elemeit egy önkormányzatban össze kell hangolni például, hiszen a szociális, a kulturális, az oktatási szektorok elkülönítésében való gondolkodás nem tud válaszolni az összetett kihívásokra. Egy kerületi önkormányzat apparátusában szolgáló és felhatalmazással rendelkező „integrációs referens” például jótékonyan segíthetné a helyi társadalom kiegyensúlyozott viszonyainak kialakítását és fenntartását, a szektorok megoldásai közötti konjunktúrális szemezgetés pedig csak kisebb-nagyobb csődökhez és akkor erőszakos megoldásokhoz vezethet majd. Szóval, csak mondanám, hogy ideje lenne már végre megkezdeni közszolgák, tanárok, szociális munkások, közterület-felügyelők ez irányú képzéseit! Az integráció sikere a lakóközösségekben, az iskolákban és a közterületeken dől el. Az integrációs kihívásokkal való szembenézés elkerülhetetlen, a feladatok pedig adottak – ez is lehet(ne) egy új horizont, amelyre feljebb nézhetnénk most. A multikulturális kihívások pedig a nagyvárosokban kezdődnek, sőt e kihívásoknak a nagyváros az egyik sűrítménye, ahol esszenciális formában vannak jelen tennivalóink.

Ez a kihívás nem ezzel a vándorlással, a menekülteknek az országon való mostani átáramlásával kezdődött, de ez az idő egészen biztosan nyomot hagy majd azon, hogy hogyan fogadja el, hogyan kezeli és, hogy hogyan építi fel mechanizmusait a magyar társadalom a más kultúrákból hozzánk érkezettek letelepedésének tényeivel kapcsolatban. Félre értés ne essék, a ma rajtunk átvonuló menekültek nagy része már megérkezett, már Európában van és itt is marad. Sokuk itt alapít majd családot, itt keres üzletet, itt vállal munkát és sokuk gyermekei itt kezdik, vagy itt folytatják iskoláikat. Sokukat európai társadalmak veszik körül, sokuk megy át majd azon az iskolán, amelyet „integrációnak”, „beilleszkedésnek” hívunk és amelyet nyugodtan hívhatnánk „európaizációnak” is.

Egy Európába letelepülő most menekült, de később honpolgárrá váló egyén (lsd Németországban: „Mitbürger mit Emigrationen Hintergrund”) Magyarországra is érkezik, ha tetszik, ha nem, már ha, nem váltunk helyet, kontinenst. Göteborg és Calais, Sevilla vagy Bátonyterenye Európában közelebb van egymáshoz, mint gondolnánk. Mindőjüknek van másokkal megosztható tapasztalata arról, amit „települési integrációnak” nevezhetnénk. Ráadásul európai fórumok is rendelkezésükre állnak ahhoz, hogy ezeket meg is osszák egymással. Ha akarják, különösebb erőfeszítések nélkül is megtehetnék. Ma, Európában több ezer település őrzi-gondozza a testvér-települési kapcsolatait például. Vajon hányan közülük tűzik ki célul egy-egy tapasztalat-csere-látogatáskor az integrációs kihívások és megoldások vizsgálatát? Vajon hányan közülük beszélnek európai nyíltsággal és őszintességgel nehézségeikről, hiszen hibákból és rosszul sikerült beavatkozásokból is tanulhatunk, és vajon hányan hajlandóak arra, hogy mások számára is hozzáférhetővé tegyék jó megoldásaik tapasztalatait? A létező európai hálózatok e témakörrel való feltöltésére vajon hol, milyen hajlandóság mutatkozik? Hiszen mondom még egyszer, hogy egy olyan többkomponensű feladat-együttes van itt, előttünk, amelynek, politikai, gazdasági, kulturális és szociális vetületei vannak, de amelyek együttesen és külön-külön és együttesen is az „európai megoldásokhoz” vezetnek.

Az integrációs kihívások nem új jelenségek az európai társadalmakban. A multikulturalitás vizsgálata nem most kezdődött az európai országokban. Évtizedek óta zajló vitákról és tettekről, mért sikerekről és elemzett kudarcokról beszélünk. A jelen helyzetnek nem az a tétje, hogy „iszlamizálódik”-e Európa, hanem az, hogy európaiként éljük és cselekedjük meg azt, amit megkövetel tőlünk az „Európa-haza”. Mi békét képviselünk itt mások háborúival szemben. Mi a vallási türelem mellett voksoltunk a vallási türelmetlenséggel szemben. Mi az emberi élet tiszteletét hirdetjük az emberi életet lehetetlenné tevőkkel szemben. Mi népképviseleti demokráciában hiszünk mások klánokra, törzsekre, családi dinasztiákra alapított zsarnoki hatalmával szemben. Mi, itt Európában nagyon komolyan vesszük a szólás- és véleményszabadságot, mások különvéleményt elnyomó, büntető felfogásával szemben. Mi, itt, Európában hiszünk az oktatás és nevelés erejében, másoknak a plurális tudást és a tudással együtt járó kétkedést és kérdezést büntető politikájával szemben. Mi, itt, Európában oktatási és szakképzési intézményeket, nyugdíjrendszert és szociális és egészségügyi rendszereket működtetünk és keveset költünk fegyverekre, szemben azokkal, akik iskolák és kórházak helyett fegyverekre költik a pénzt. Mi, itt, Európában hisszük azt, hogy az Állam pénze a mi pénzünk és így is viszonyulunk adózáshoz, közköltségekhez, szemben azokkal, akik az államuk pénzét a saját családi kasszájukként kezelik. Mi itt, Európába megbecsüljük közös múltunk emlékműveit, pompás múzeumainkban közkinccsé tesszük "őket" és gondozzuk még egykori ellenségeink sírját is, szemben azokkal, akik eldózerolják vagy felrobbantják közös múltunk pótolhatatlan objektumait. A háborús övezetből, vagy egy korrupciótól fuldokló, zsarnoksággal elnyomott és imigyen kifosztott társadalomból érkező menekült bizonyára elcsodálkozik azon, hogy villanyszámlánk van és, hogy viták tárgya az, hogy mennyit is fizetünk a gázellátásért. Bizonyára meglepődik azon, hogy mennyit költenek városaink arra, hogy járjanak a buszok, a villamosok, a metrók és, hogy tiszták legyenek a városi köztereink. Bizonyára elcsodálkozik azon, hogy a televízióinkban szidják a kormányt és, hogy nők, férfiak, gyermekek olyan fesztelenül bicikliznek az utcákon. Észreveszi majd azt is, hogy mi itt bizony iszunk, de csak, ha akarunk és ivási szokásainkon nem fog ki az idő, más nem, csak a személyes felelősség korlátoz a sör-bor-pálinka vagy cola közötti választásban. Bizonyára szembesülnek azzal, hogy az európai életnek vannak olyan sztenderdjei, amelyek az ő országában ismeretlenek és e sztenderdek között vezető helyen áll a személyes szabadságok egész sora, amelyhez az európai ember generációk óta ragaszkodik és, hogy ebbe a körbe bőven belefér az, hogy ne értsen egyet választott kormányával, ne ragaszkodjon egy uralkodó eszméhez, egy valláshoz, egy kaszthoz, egy párthoz és, hogy ne viseljen uniformist. Amikor integrációról beszélünk, nem arról van szó, minden ide érkezőnek szeretnie kell a gyulai kolbászt, hanem arról van szó, hogy megérezze az európai életünk ezen közös értékeit, amely arra nyitott, hogy kíváncsian fordulunk minden ide érkezőhöz, hogy megtudjuk azt is, Ő mit tud, hogy Ő „miben jó”, hogy kapcsolatot találhassunk. Ehhez persze arra is szükség van, hogy mi magunk is büszkén tudjuk és képviseljük a saját életünkben ezeket az értékeket.

Szóval, csak emeljük fel a fejünket egy kicsit erről a sárról, vegyük már végre észre, hogy nem a politikusok mindennapi nagyotmondásában van a „helyzet kulcsa”, hanem ott, ahol ahol az integrációs kérdések eldőlnek: a település / a kerület, a szomszédságok életében, az egymás felé forduló tekintetekben, a megértésre törekvésben, az iskolák osztálytermeiben és a lakóközösség tulajdonosi közgyűlésének légkörében … az integrációs kihívások már régen megérkeztek a magyar-európai társadalomba. Most már tényleg ideje van végre, hogy egészen komolyan és felelősen foglalkozzunk ezekkel.