Úgy nézzük most ezt a Nagy Történetet, mint az egyszeri székely a sündisznót: „vagy valami, vagy megyen valahová”. Hogy micsoda is, hogy hová is jut el ez Brexit, azt most még nem tudjuk. Az eddig megszólaló európai politikusok sem igazítottak el eddig e kérdésben minket, egyszerű és csak egyszer élő európai polgárokat, pedig e politikusoknak alapvetően a jövőmondás a kenyere. A választási eredmények egy ellentétes vélemények mentén kettéhasadt brit társadalmat mutatnak. London és a vidék, Skócia/Észak-Írország és Anglia, feltörekvő térségek versus leszakadók, idősebbek és fiatalok – kétfelé szavaztak. Mi, magyarok ismerjük jól, sajnos nagyon is jól az efféle választási eredmények megosztó, a hétköznapok cselekvéseibe behatoló következményeit. Családon belüli veszekedések, rokonra csapott ajtók, otthagyott vasárnapi családi ebéd, barát-kerülő egérutak. Egy megosztott társadalomban mindenkinek rossz a közérzete a metrón, a buszon, a közértben. Politikai pártok csak ritkán kovácsolnak egyetértő társadalmakat, mert a politikai pártok választási versenyre szakosodtak, amelynek csak egy célja van: egy másik párt legyőzése.

A választási eredményeket megjósolni akaró közvéleménykutatók kudarcára emlékezvén megmondható, hogy egy demokráciában csakis a választás az „igazi” közvélemény-kutatás. Csak az a kérdés, hogy ki, mit, hogyan kutat ki ezekből az eredményekből. Az egyszeri európai polgárnak egy nagy kérdés motoszkálhat a fejében, és ez mint egy örökmozgó Pumukli a legváratlanabb helyeken, a legkevésbé várt pillanatokban bukkan elő. Izgő-mozgó, csintalankodó kérdésecskémben egy évszám szerepel. 1973. január 1-jével váltak az Egyesült Királyság polgárai az Európai Közösség tagjaivá. Azóta ott szerepel a szervezet neve az útlevelükön is, amivel – gondolom én – több millióan rendelkeznek, azok is, akik számára ennek a népszavazásnak az eredménye örvendetes. 43 év sem volt elég ahhoz tehát, hogy az Európai Közösség (amely a brit csatlakozás óta és a közreműködésükkel sok változáson ment át, addig, hogy most már Európai Unióként ismerjük) polgárai megértsék, megtanulják, átéljék és elismerjék ennek az európai együttműködési szervezetnek az értékeit, a küldetéseit, a céljait, a működésének elveit és gyakorlatát.

Boris Johnson és Nigel Farage, az „abcúg EU” kampány két fő arca, egyaránt 52 évesek az idén. Kilenc évesek voltak, amikor országuk csatlakozott az európai országok ezen közösségéhez. Együtt növekedtek az EU-val, mondhatnánk. Már mindketten kitanulták a politikát, amikor megszületett a Maastricht-i, majd az Amsterdami Szerződés, amelyek mind jelentős átalakításokkal jártak, a gazdasági együttműködés elmélyülését szolgálták, egy közös valuta, az euró bevezetését készítették elő, egy szorosabb politikai integráció felé való elmozdulás felé nyitottak utakat. E két szerződést a brit parlament fentebb nevezett „hőseink” figyelő tekintete előtt ratifikálta. Az európai együttműködés mozgatásában mindig eminens szerep hárul a kormányokra. Már a britek csatlakozása után történt az is (ha jól emlékszem 1979-ben), hogy az Európai Parlament képviselőit közvetlenül választják, ez sem kerülhette el a figyelmüket, annyira nem, hogy Nigel Farage 17 (tizenhét!) éve az Európai Parlamentben képviselő.

Bár úgy általában nagyon is hiszünk a tapasztalati tanulás erejében, ez esetben kissé zavartan tűnődünk azon, hogy mindezen tapasztalatok birtokában hogyan képes Nigel Farage olyat mondani, hogy június 23-a „Day of Independence”? Különös az, hogy miközben az uniós vezetőknek az Európai Parlamentben elmondott és nekik megcímkézett, szarkasztikus, bombasztikus, csipkelődő és gúnyolódó megjegyzéseit bőséggel meg lehet találni a youtube-on, az euroszkeptikusok nagy örömére és nem lankadó megosztó-kedvének köszönhetően, addig mind ő, mind hívei mélyen hallgatnak arról, hogy pontosan mikor és hogyan is fenyegette az Európai Unió az Egyesült Királyság függetlenségét? Mondom még egyszer, hogy az elmúlt 43 évben egyetlen kisebb, vagy nagyobb döntés sem születhetett ott a britek által megválasztott kormány képviselőinek aktív részvétele nélkül. Belépésétől kezdve ez a tagország ugyanis másokkal ellentétben mindig is külön kedvezményeket élvezett, a politikai ráció és az együttműködés erejében vetett bizalom, no meg Winston Churchill árnyéka valahogyan mindig engedményeket juttatott a briteknek (a londoni City sem vesztette el különös és szóbeli hagyományokra alapozott jogait), Schengent is elkerülték, míg mások máshová már a határokon nem megállva jutottak egyik helyről a másikra, addig az Egyesült Királyságban az ember az Immigration Officerek pulpitusa előtt állt a sorba. Hogy ezen a soron ki, hogyan jutott át, az legyen a brit köztisztviselők problémája. Azért kárhoztatni az Európai Uniós tagságot, hogy ez a tagság járult hozzá az migránsok számának megugrásához innen nézvést egy elég furcsa érvnek látszik. Ráadásul egy sziget-országról beszélünk, ahová átúszni sem olyan könnyű.

Különös dolgok hangzottak el a kiválásról szóló népszavazást megelőző kampányban, főleg két, fent nevezett „hősünk” jeleskedett a nagyotmondásokban. Nigel Farage, aki 17 éves európai képviselősége alatt több költségvetési vita aktív részese volt, azt nem tartotta fontosnak elmondani, hogy az EU-ba történő befizetések fő forrása az az ÁFA és különböző vám-tételek bonyolult szorzókkal kialakított aránya, ezek a befizetések semmilyen költségvetési összefüggésben nincsenek az egészségügyre vagy az oktatásra fordított (vagy fordítható) költségekkel, amelyeket sokkal inkább meghatároznak a nemzeti keretek között kirótt adók, így a kiválás után sem lesz több pénz arra, hogy a rogyadozó angol egészségügy jobban összeszedje magát, amelyről azt is meg kell most jegyeznünk, hogy korábban az egyik legjobb rendszer volt Európában, csak jött egy kiváló, később emblematikussá vált Tory-miniszterelnök, Margaret Thatcher, és az általa követett és követelt politika mindezt megváltoztatta. Figyeljük csak meg, hogy a populista politikusok soha sem untatják szavazóikat a részletekkel, csak jelszavakkal tömik őket, éppoly erőszakosan, mint másutt a libákat. Nem azért kell tehát sorba állni az angol orvosi rendelőkben, mert sok a migráns, hanem azért, mert megnyesték az intézményrendszer kapacitásait. Ilyen apróságokra persze nem kell, hogy az egyszeri választópolgár figyeljen. A történelmi összefüggések emlegetése nem a populisták erőssége, inkább az a történelmi példák elferdítésének ismételgetése.

Az megint egy másik kérdés, hogy 43 év tagság után is olyan kevesen fordulnak információkért azokhoz, akiknél ez az információ megtalálható. Az egész kampányból rémségesen hiányzott maga az EU (mint a népszavazás tárgya, iránya, mint érdekelt fél) és elképesztően gyenge érveléssel álltak ki az európai együttműködés mellettiek is. Gyenge és halk hangon elmondott érveik erejét teljesen elmosta „hőseink” lendületesen, hangosan, belső meggyőződéssel elmondott butaságai. Az Európai Unió fennállása óta – és a mi csatlakozásunk óta – adósai vagyunk maguknak az együttműködés fontossága melletti jó és mindenki számára érthető érveléssel. Mindannyian elcsúsztunk egy olcsó demagógia síkos talaján. A Nagy Történetet követő vélemény-áradatban az egyik legérdekesebb hír az volt, hogy a szavazás és eredményhirdetés után megnőtt azon google-keresések száma, amelyek az EU és ahhoz kapcsolódó címszavakra kerestek rá. … Az Egyesült Királyság elveszteni látszik egyesült jellegét, helyi politikai életük megrendült, majd ők megküzdenek a skótokkal, az észak-írekkel (az EU-tag Ír Köztársasághoz csatlakozni akaró Sinn Fein-el és az ezt ellenző protestánsokkal, csak ne legyen e hétköznapi vitáknak újra Belfast a terepe, kérjük …), a két nagy párt megkeresi és biztosan megtalálja majd a vezetőit (pártvezetőkre mindig van elég jelentkező), Westminster majd heves viták tanúja lesz és Farage véleményét (aki oda nem kapta meg a választók bizalmát, így kénytelen beérni az Európai Parlamenttől kapott havi 6.200 Eurós fizetéssel – hogy pengessük meg a demagógia hárfájának húrjait mi is egy kicsit …), szóval az UNIK elszakadás-párti véleményének is lesz tolmácsolója, mert működik a demokrácia és így működik, mondjuk. Vajon? Igen, a Demokrácia így működik, Voltaire már megmondta: „nem szeretem a véleményedet, de akár meg is halok azért, hogy elmondhasd”. Elmondták a véleményüket az elszakadás-pártiak és ezek a vélemények uralomra juttatták a kilépés-pártiak voksait. A többi most már aprómunka ott és az a kilépési procedúrát levezénylő EU-ban. Ott egy új poszt született most: a kilépési ügyekért felelős megbízotté. Kár ezért. Eddig a bővítésért felelős biztos volt egy fontos poszt. Ne felejtsük el azt, hogy eddig a pillanatig az EU-ba való belépésért sorba állnak az országok. Azok, akik még nem tagok Európában, szeretnének belépni a közösségbe. (Megint csak tegyünk zárójelbe egy megjegyzést: vajon ez a menekült-válság miatt felértékelt balkáni útvonal működött volna akkor, ha az érintett balkáni országok és Törökország – csatlakozási kérelmének több, mint tíz éves története van – EU-s tagországok lennének?) Vajon milyen üzenete van ennek a Brexit-nek azon országok számára, akik az EU-s tagságért folyamodtak és kezdeményezésük kedvező elbírálására várnak és azon igyekeznek, hogy teljesítsék a csatlakozási feltételeket …

Ó, Európa, hogy mindig képes vagy arra, hogy meglepetéseket okozz! Európa több, mint gondolnánk. Európának van egy története, de ez a történet olyan sokféle tanulságot hozott és olyan sokféle interpretációt, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a bonyolult dolgok leegyszerűsítése kedvéért csakis saját interpretációnkban legyünk otthonosak. Pedig nem szokhatunk le arról, hogy mások véleményére okosan figyeljünk. Egy demokráciában ez alapvető!

Ez most, Magyarországon különösen fontos kell, hogy legyen. Magyarország Kormánya ugyanis egy népszavazási kezdeményezés élén jár most. E népszavazás, bár tárgya a menekültek. úgynevezett „kényszerbetelepítése”, valójában az Európai Unió ellen irányul. Olvassák el először gondosan az első óriásplakát szövegét, amelynek a mozgósítás a célja. „Üzenjünk Brüsszelnek”, így kezdődik ez a szöveg. Majd így folytatódik, hogy „ott is megértsék”. Fizeti a hirdetést az a Kormány, amely előszeretettel minősíti a neki címzett társadalmi kritikákat az „ellenzék mesterkedésének”, a kormány tagjai és feje előszeretettel vizionálnak „háttérhatalmakat”, dehonásztálják mások véleményét, vagy meg sem hallgatják az érveket. Ez a Magyar Kormány elindította az EU ellenes népszavazási kampányát és valójában „ráül”, mint egy jó szörfös, a menekült-válság keltette hullámok tetejére. A magyar népszavazás kampány nem a menekültekről szól, hanem az EU döntési mechanizmusainak, együttműködési kereteinek megkérdőjelezéséről. Kéretik gondosan figyelni, mérlegelni! Mindezt pedig egy jellegzetesen magyar köntösbe öltözteti, a Fidesz-furfang oda ért, hogy az elfogadott népszavazási kérdésben benne van az örök magyar csavar, az az ördögi kör, amelyből már vagy kétszáz éve nem tudunk kitörni. Ha ugyanis a feltette kérdésre „igen”-el válaszolnék (és ezzel elismerném azt, hogy a „kvóta-megoldás” egy kifejezése az európai szolidaritásnak), akkor ezzel „hazaárulóvá” válnék és ott tartanánk, mint a 2004-es szocialista népszavazás idején, hogy 23 millió román/szíriai/szomáliai/kitudjaki országunkat elárasztó jelenlétére szavaznék. Az egész oly hamis, mint egy középiskolás zenekari kísérlet az Örömóda eljátszására. Ráadásul most egy teljesen új helyzet állt elő, egy olyan szövegkörnyezet, amelyben a régi szavak is másképpen visszhangzanak. Egy EU elleni népszavazás Magyarországon a jelenlegi helyzetben minden bizonnyal sikeres lesz. De akkor csak az az út marad, hogy csatlakozzunk a brit elszakadás-pártiakhoz és vigyük végig a folyamatot. Nincsenek most kétségeim abban, hogy az EU-ból való kilépésre buzdító népszavazási kezdeményezés sikerre jutna most Magyarországon is. Ehhez a Kormányunk eddig is elég muníciót szolgáltatott. Nem kétlem most, egy ilyen légkörben a magyar választópolgárok – pártállástól függetlenül – többségükben az EU-ból való távozás mellett tennék le a voksaikat. Igaz, hogy nekünk csak 12 éves az EU-tagsággal kapcsolatos történetünk és nem 43 év, mint a briteké … volt.

Így haladunk most tovább. Éljen a Populizmus! Világ Populistái Egyesüljetek! Egyesüljetek végre, hogy megláthassuk, mire is mentek elképzeléseitekkel, ha vannak. Éljen az angol függetlenség! Mit kezdtetek vajon „vele”? Éljen a Szabadság! Éljen, amit a Demokrácia ad meg nekünk és amely Szabadságot abból kikovácsoljuk magunknak!