Tűnődés egy angyallal
2017. február 20. írta: wootsch

Tűnődés egy angyallal

Belépek, köszönök, visszaköszönnek, körülnézek: megszokott asztalom most is üres a sarokban. Odalépek, leveszem a kabátom, leteszem a hátizsákom, kiveszem belőle a laptopom. Még az asztalra sem tettem, Sonia már is hozta a kávét, a pohár sört. Ismernek itt, régóta, blogolok a kehl-i DownTown Caféban. Hol is vagyunk otthon a világban? Itt, a törzsvendégnek kijáró figyelmesség, a kérés nélküli gyors kiszolgálásban. Én nem ismerem Soniat (írhatnék Szonját is, persze, de nem teszem, mert itt ezt így kimondani nem fogja senki sem), ő sem ismer engem, csak megfigyeljük egymást. Én azt látom, hogy udvartartása van a pultnál és, hogy szívesen fecseg ezekkel a német, francia italokkal reggel (melyik?) óta birkózó urakkal, németül kedvesen szláv akcentussal beszél, franciául nem tud csak mosolyogni, oroszok meg ritkán vetődnek errefelé, pedig itt még mindig dohányozhatunk a beltérben is. Ő azt láthatja, hogy belépek, hogy köszönök, hogy körülnézek és, hogy leülök a törzshelyemre, hogy előveszem a laptopot, írok valamit, néha felnézek a képernyőről, ki-kinézek az ablakon, cigarettára gyújtok, füstkarikákat lesek elgondolkodva, aztán visszatérek a billentyűzethez, írok, füstölök, belekortyolok a sörbe. Így aztán elvagyunk a megfigyeléseinkkel. Azt, hogy Ő gondol-e erről valamit, nem tudom, nem is tudja a nevemet, én is csak onnan tudom az övét, hogy hallom, ahogyan a tulaj megszólítja, nem ismerjük egymást, mégis ismerősök vagyunk, ő tudja a szokásaimat, én tudom azt, hogy oly pontosan és szépen dolgozik itt, ahogyan a csillag megy az égen. Otthonos ez az egész tehát, hétfő van és ha hétfő, akkor én a kehl-i DownTown-ban ülök. Hol is vagyunk otthon a világban? A világban, amely kinek szoros, kinek tág, kinek idegen, kinek otthonos, kinek kétségbe esve véges, kinek örömben fürödve végtelen. Egyik helyzetből a másikba esik csak az ember, természete már csak ilyen, társas viszonyokban írja le önmagát és a másikát. Pillanatonként múlik el az a valami, ami az Élet, sok pillanat csak úgy elenyészik a levegőben, mint a cigaretta kíváncsian felkanyarodó füstje, néhány pillanat ott hagyja a lenyomatát az arc ráncaiban és elmélyülnek azok a ráncok, sok pillanat egy váratlanul kibuggyanó könnycseppel húz nyomot arcodon, másik egy váratlanul kitörő nevetésben bugyog fel ismét. Vannak pillanatok, amikor érzed, hogy angyal szállt át a szobán. Így mondta mesebeli nagymamám, ha összegyűlt réges-régen a Nagycsalád, ültük körül az asztalt, az asztalon ott a vasárnapi ebéd, a felgőzölgő húsleves, amelybe a Mama maga gyúrta és szelte cérnavékonyságúra a tésztát, a rántott húsok párolgó halma, a kelt-tészták ízlelőbimbókon szétomló, foszlós teste és elpilledten a jól-tartástól, kipirosló arccal ott ültek a nagynénik és a nagybácsik, az asztal végében a megilletődött gyermekek maszatos arccal és Nagymama büszkén körülnézett elgyönyörködvén a Műben, Teremtésében és megjegyezte, hogy „angyal szállt át a szobán”. Otthon volt ez, az is otthon volt, bár nem laktunk ott, mégis otthon volt, mert odamentünk és ott volt a Nagycsalád, az Üllői úton, egy kopott-szürke házban, a második emeleten, a keramit-kockás udvar felett és a gangról nyíló barna ajtó mögött. Hol is van otthon az ember? Angyal szállt át a szobán, a belgrádi Prote Mateje és a Njegoševa sarkán Vraćarban, a pompás Pampur Bárban, körül ültük az asztalt, csak úgy Đuro és Duško, Marko és Dane, no meg én, kiszabadítottuk az időt a palackokból, mert a jó borba nem a tanin és nem a maligán van bezárva, hanem az Idő, amely kitágítja azokat a pillanatokat, sodró folyóvá duzzasztja, lebegteti a benne fürdőző embert, barátokat. Otthonos volt a Pampur Bár is, bíborpirosan, ráérősen csobogott ott az Idő, csak beszélgettünk Đuro, Duško, Marko, Dane és én, aztán hallgattuk egymás csöndjét is, és az angyal átszállt a szobán és szárnyai szelíden megérintették fejünk búbját, szívünket. Aztán kiszállt az ablakon és odakint szárnya-tollával havazott már. Fehér lett a Fehérváros míg ott ültünk, Télbe fordult akkor az idő, csak egy pillanat volt, évszakokat fogott egybe. Ilyen ez az otthonosság, hogy azért vagyunk a világban, hogy otthon legyünk benne, hogy lássuk társasságainkat, a társas pillanatokban, az emberi természet sokféleségében, azt, hogy mégis csak egy fajként tartozunk össze, mi, emberek. Azért, hogy megérezzük, amikor az angyal átszáll a szobán és lebbenő szárnyainak a szele oly szelíden érinti meg arcunkat, hogy észre tudjuk venni azt, ami összeköt és el tudjuk felejteni azt, ami elválaszt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr4312276413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása