Az angliai választások margójára
2017. június 09. írta: wootsch

Az angliai választások margójára

Manchesterben egy önfeledt koncert után tinédzserek haltak meg egy elvakult önrobbantó akciójában. Londonban gázoltak és késeltek a terroristák, önfeledt időt töltő pub-látogatókra rontottak és öltek vakon, kapkodva, indulattal. Tegnap pedig választások voltak ugyanabban az Angliában, ahol ez történt. Newcastle-upon-Tynetól Southamptonig a szavazólapjaikat helyezték el az urnákban az angol választópolgárok. Néhány nap történetének száraz és lecsupaszított összefoglalója ez, csak néhány napé, a 2017. év furcsa tavaszán, ahol olyan szélsőségesen változik az idő, mint a világpolitika hírei.

 

Persze, hogy fontolóra vették Angliában, hogy el kéne halasztani a választásokat, csak néhány nappal a mindenkit megrázó londoni merénylet után és miatt nem tették és jól tették, hogy így oldották ezt a nehéz a politikai feladatot. A nyomozás még folyik, letartóztatások itt-ott, de az angol újságok szalagcímeiből máris kiszorult az erről szóló híradás, tegnap is és ma már a választásokkal volt a sajtó elfoglalva. Ez így van rendjén. Ez egy világos üzenet e nehéz napok végén: értékeinket, szokásainkat, évszázadok alatt kicsiszolódott berendezkedésünket nem változtathatja meg néhány elvakult, tettének súlya alól öngyilkos akciókkal kiszabaduló gyilkos. Íme itt a friss példa, nem üres szólam az, „hogy a terrorizmus semmilyen formája sem változtatja meg ragaszkodásunkat a saját értékeinkhez”.

 

Persze, ha hiszünk bennük, ha úgy éljük meg őket, hogy ezek az értékek azok, amelyek összetartják a társadalmainkat, a közösségeinket, Európában. Ez történt Franciaországban, Németországban, Dániában, Spanyolországban, de még Szentpéterváron is a gyilkos merényletek után. Nem tudom, nem tudhatom, hogy mi történik Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban, Jemenben az ott elkövetett és felfoghatatlanul sok ártatlan áldozat életét követő merényletek után, azok feldolgozásakor a társadalomban, a közös gyászmunka elvégzésekor, ha beszélhetünk ilyesmiről ott, és azt sem tudhatom, hogy azokban az országokban – ha vannak még – milyen következtetések vonnak le ebből a politikusaik, akiknek mégis csak lenne valami küldetése, feladata ebben a világban. Eminens módon például az, hogy békét, kiszámítható életviszonyokat tartsanak fenn az ott élőknek. Ez a politikusok szolgálata, nem több és nem kevesebb ennél. Persze, nincsen béke a világban. Persze, hogy oka van annak. Persze, hogy az egyik ok az, ha azok a politika mesterségére adják a fejüket, elfelejtkeznek a szolgálatról. Minden akaratunk, vágyunk, álmunk és erre irányuló cselekedeteink ellenére sem tudunk tartós, mindenki, de mindenki számára érvényes erővel bíró békét teremteni. A mi európai békénk viszont tartósnak bizonyul, még ha még mifelénk is mindig akadnak olyanok, akik ezt az érzékeny, sokféle egymásra épülő, egymással szövetkező, egymáshoz tartozó értékből szőtt közös szövetet a maguk sajátosan forgatott ollóival fel is akarják szabdalni. Azt a közös európai érték-szövetet, amely ilyen nehéz időkben is képes arra, hogy óvó-védő takarónk legyen. Azt, amelynek az is része, hogy Angliában nem halasztották el a választásokat és ma már arról cikkezik az angol sajtó, hogy „nehéz idők várnak” May miniszterelnök-asszonyra, mert a Tory-k nem szereztek többséget a Westminsterben.

 

Együtt élünk egy meg- és felfoghatatlan jelenséggel, amelyet úgy címkéztünk meg, hogy terrorizmus. Értékvilágunkkal egyszerűen összeférhetetlen, hogy valakik tudatosan, felkészülten úgy dobják el az életüket, hogy másokat öljenek meg ezzel. Minden Európában elkövetett merénylet áldozatai „rosszkor voltak rossz helyen”, védtelenül kiszolgáltatottan gyilkos akaratoknak. Gyanútlan járókelők, egy londoni pub-ban sört ivók, egy párizsi teraszon vacsorát élvezők társasága, egy manchesteri koncert közönsége, pétervári metrón utazók, brüsszeli repülőtérre igyekvők, nizzai ünnepi tűzijátékot élvezők, berlini karácsonyi vásárban lődörgők. Gyilkosaiknak önéletrajza nincsen. Homályos, sokszor tudatosan, máskor csak úgy, az élet által összezavart önéletrajzok, rejtett buktatókkal, örökké sötétben maradó titkokkal. Még az a kategória is, hogy „iszlamista” képlékeny, megfoghatatlan, értelmezhetetlen maradt. Egyikük-másikuk nemhogy vallását követő, hanem éppen ellenkezőleg, drogos karrierben, alkoholizálásban, lányok kergetésében lemerülő életutakkal, sikertelen iskolai karrierekkel, vagy éppen ellenkezőleg, valami távoli kiképző-táborokban vagy egy rejtőzködő moshéban valaki által agya mosottan, gyilkoló géppé formáltan, az Életre érzéketlenné válva követi el megmagyarázhatatlan tettét. Itt, Európában. Ez oly mértékben felfoghatatlan a számunkra, hogy egyesek ebből képesek azt a következtetést levonni, hogy aki a muszlim, az potenciális terrorista, vagy azt, hogy az Európát a XXI. század második évtizedének közepén elérő új migrációs hullám az – úgymond - „a melegágya” lenne a terrorizmusnak. Az egyik álláspont képviselőinek talán azt mondhatnánk, hogy nem ismerünk olyan vallást, amelyet az ember az emberi élet elpusztítására teremtett volna. A vallásokat nem Isten, hanem ember teremtette. De vigasztalásra, bajban támasztéknak, életet igazgató szabályrendszernek, hittel élésnek, menedéknek. Hogy az ember által teremtett vallás emberek ellen fordítható lenne? Az emberiség ismert történetében előfordult többször is, hosszú-hosszú oldalakon át sorolhatnánk, amikor egy vallás nevében és jegyében követtek el emberek ellen szörnyűségeket. A kirekesztés, a másság tettleges elutasítása, az egyoldalú megbélyegzés, egy másik hitének az elutasítása, mert nem azt a hitet vallja, amelyet mi, a többség tart ott üdvösnek, és ezek, mint melegágyai az üldözésnek, a közösségből való kitaszításnak, hit nevében vívott háborúknak, ahol az emberi erkölcs felfüggesztetik a „szent cél” nevében és szolgálatában – nos ne is menjünk el ebbe az irányba. Zsákutcába tévednénk. Makacsul, egy a tekintetet elhomályosító felhőn erőlködve átnézve is szeretnénk valamiféle vallási motívumot felfedezni a terroristák cselekedetei mögött, de sajnos, sehogyan sem megy. „Európa háborúban áll” - mondják egyesek -, még azt sem tudom, hogy igaz-e ez az állítás, de ez nem vallásháború. Azok a terroristák, akik Allah-juk nevében halnak meg, ártatlan és vétlen embereket ölnek és nem jutnak soha üdvösséghez, még ha ezt is mondja nekik valaki, valahol. Rossz tanácsot kaptak. Sírjuk többnyire jelöletlen gödör, sorsuk az elfeledés, nevüket lábjegyzetek őrzik csak egy-egy szakértői tanulmányban, amelyet senki sem olvas. Ahogyan életrajzuk homályos, úgy haláluk utáni életük is valószerűtlen. Mi itt, Európában megtiszteljük az áldozatokat azzal, hogy rájuk emlékezünk, családjuk, barátaik, ismerőseik fenntartják a nevüket, a mosolyukat, az erejüket és a gyengeségeiket, a bátorságukat és az esendőségüket, mert mi így emlékezünk, mi így gyászolunk, mi tartjuk magunkat az emberi élet parancsaihoz. Mifelénk méltósága van az elmúlásnak is. Egy terrorista emberi méltóságától megfosztottan távozik ebből a világból, megvetés és felejtés az osztályrésze. Gyáva menekülése a cselekedet felelőssége alól kihelyezi őt abba az üres űrbe, ahol semmi, de tényleg semmi sincsen.

 

Mások összekapcsolják ezt az egész borzasztó és felfoghatatlan bűnt, a terrorizmust azzal a migrációs hullámmal, amellyel Európa és az európai országok most birkóznak. Birkózunk a felfoghatatlannal. Erőlködve próbálunk átnézni a bombasztikus és napi kurzus szerint változó politikai jelszavak, a hétköznapi jelenségek és az okok és okozatok elemzésével higgadtabban foglalkozó szakértői dolgozatok felhőjének az átlátásával, és bizony azt kell mondanom, hogy még mindig nem találjuk ezt az összefüggést sehol. Egyrészt ezek a terrorista akciók már jóval előbb, a jelen idejű migrációs hullám előtt is előfordultak (Madridban a pályaudvaron, a londoni és a párizsi metróban sorozatosan, ne feledkezzünk el Beszlán felfoghatatlan tragédiájáról sem, amelyet csecsenek követtek el, vagy arról a moszkvai színházról, ahol szintén). Ezek a megrázó események jóval a mostani migrációs hullám előtt történtek és összekapcsolhatóak az egykori amerikai elnök, George W. Bush által meghirdetett „világméretű harc a terrorizmus ellen” nem mindig sikerült, világméretű felfordulásokat okozó akcióival, másrészt pedig a világhelyzet változásaival, azzal például, hogy nem sikerült tartós békét teremteni a világ válság-térségeiben, nem sikerült felszámolni a kiáltó egyenlőtlenségeket, a háborúban torkolló helyi esztelenségeket (mi lett volna Szíriában például, ha Asszad elnök csak úgy visszavonul a távozását követelő tömegek nyomására, csak úgy szépen, vagyonával éldegélve valahol a Cote d'Azure-on?, vagy Afganisztánban, vagy Jemenben … vagy … vagy itt vagy ott a világban, Afrikában, Közép- és Kelet-Ázsiában, valahol messze földön). Másrészt nagyon kevés olyan példán akad meg a szemünk, amikor a merényleteket az ezzel a migrációs hullámmal és kifejezetten ezért Európába beérkező terroristák követték volna el. Ezzel szemben az igazi kihívásunk most az, hogy választ találjunk arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett meg az angol, vagy a francia iskolarendszerben eltöltött életidő után az, hogy valaki ilyesmire adja a fejét. Az elmúlt két évben valahol Európában elkövetett terrorista merényletek elkövetőinek többsége francia, angol, Európában született és nevelkedett állampolgár volt. A pétervári metrón robbantó üzbégek évek óta éltek Pityerben. Folyton visszatérünk az integráció (és nem az asszimiláció) bonyolult kérdésköréhez és látható, hogy hogyan finomodik a menekültügyi és a megelőzésre fókuszáló rendészeti, rendvédelmi rendszer a tapasztalatok által formálódva. Az angol rendőrség most nyolc perc alatt végzett a terroristákkal, a francia rendőrség és katonaság fegyverrel akadályozott meg merényleteket, a felderítés módszerei diffferenciáltabbak lettek, az intézkedések jogi törzsére – mert Európában vagyunk és jogállamiságban gondolkodunk -, éles politikai vitákban csiszolódik ki a megoldás.

 

Odahaza, Magyarországon csak megy a kormányzati „migráncsozás”, az „illegális migránsokat” megállító kerítés igazi export-cikké válhat, fellendítheti a magyar kerítés-ipart, hogy példaként tekintenek rá az európai nacionalista pártok. A dán nacionalisták például ilyet szeretnének a dán-német határra (78 kilométer, meg tudjuk szerintem oldani, persze ennek ára lesz, biztosan be tudjuk euróban is árazni, ha megrendelés érkezne). Hidvéghi úr, Fidesz-szóvivő megint azt találta mondani, hogy a „londoni merénylet újabb bizonyítéka Brüsszel elhibázott politikájának”. Persze, hogy van brexit, no meg, hogy Nagy-Brittania soha sem adta fel saját hatáskörű határőrizeti rendszerét, nem léptek be a Schengen-i Egyezménybe soha, szóval a brüsszeli joghatóság e területen soha sem érvényes arrafelé, de spongyát rá. Ha le kell migránsozni minden jó okkal menekültet, akit Európa fénye vonz errefelé, akkor a magyar kormány és a kormányzó párt a helyén van és tényekkel dacolva védi az álláspontját, kapaszkodik bele minden körülmények között, mint az egyszeri székely a kocsma-pultba. Bizonyára ezért leng a székely zászló a Magyar Parlament patinás épületén.

 

Nem fogjuk most megoldani a terrorizmus problémáját. Én pedig, aki itt ül most a kehl-i DownTown Caféban, végképpen nem fogom. Az esztelen, kiszámíthatatlan, vakhittel elkövetett öngyilkos merényletek ellen orvosság valószínűleg nincsen. Bármikor, bárhol előfordulhatnak. Hogy tudunk-e emberi parancsokkal utat állni emberi életek elleni cselekedeteknek az csak az emberi természetből megválaszolható. „Ne ölj!” - mondja a mi Bibliánk, mégis Breivik, a norvég keresztény terrorista vagy a Teréz-körúti robbantó egyaránt próbára bocsájtja ezt a bibliai igazságot. No meg sok másik ember is, aki kést ránt egy budapesti bevásárlóközpontban, villamosvezetőt ver a Nyugati-pályaudvar előtt. Azok az amerikai állampolgárok, akik oly könnyedén használják a legálisan birtokukban lévő fegyvereiket emberi problémáik megoldására, bosszúra, az iskolai kampuszon elszenvedett sérelmeik megtorlására, ők is köztünk élnek. Terroristáknak nem nevezzük őket. Ez a „kategória” másoknak fenntartatott. Legyünk tehát körültekintőek. Óvatosak. Tiszteljük az emberi életeket, miképpen a magunkét tiszteljük, úgy. Az angliai választásokat egy súlyos, embertelen és ezért emberi ésszel nehezen felfogható terror-támadás után is a szokásos rendben megtartották. A választás érvényes és eredményes volt. A politikai ellenfelek most mérleget vonnak. Kinek a kormányzás felelőssége, kinek a konstruktív ellenzéki szerep vállalása jut most. Az élet megy tovább. Az európai élet megy tovább. A mi életünk megy tovább. Ezért gyászoljuk oly megrendülten az áldozatainkat, mert ez is egy európai élet-parancs. De nem vagyunk különálló sziget, mert itt élünk, ezen a vitatkozó, megoldásokat kereső, együttműködésre ítélt kontinensen.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr512582221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása