Minden nap elolvasom a hazai tudósításokat, híreket. Ennek az Internet-korszaknak hála, ha akarom, követhetem, hogyan kelnek életre otthon a hírek, hogyan provokálnak vitákat, kommenteket, hogyan fecseg Magyarországon a felszín és, hogy hogyan és kivel perlekedik a mély. Ami persze a magyar valóságot illeti, szkeptikus vagyok azt illetően, hogy az, amit olvasok vajon tükörképe a magyar valóságnak, vagy csak afféle tudósítási pótlék. A sajtó-dilemma az Internet-korszakban még inkább fennáll, mint bármikor korábban. Vajon a médiumoknak az-e a dolga, hogy tükrözzék, megörökítsék a valóságot, vagy az, hogy maguk kreáljanak valóságokat? Ami a magyar portálokat illeti, még mindig sok ott a romlandó és gyorsan mulandó, megjegyezni-sem-érdemes töltelék, az önmutogatás és a megmutatás szándékai talán soha már egyensúlyba nem kerülnek. Mindegy is, olvasni szükséges, turkálok tehát abban az információ-halmazban, amelyet az Internet elém lök, a hazai híreket illetően egyre kelletlenebbül, és sokszor kellemetlenül érzem magam attól, amit olvasok és attól, amiről olvasok. Mondom sokadjára, hogy nem élek üzemszerűen otthon, Április 1-jén lesz kereken hetedik éve, hogy elhagytam országom mindennapjait. Telefonhívásokkal, skype-on pótolom a hangokat, az arcokat, elektronikus levelekben társalgok barátaimmal néhanap; ha hazamegyek, rácsodálkozom arra, hogy hogyan változik a városom, hogy hogyan mélyülnek a ráncok barátaim szeme sarkában, hogy hogyan csattan fel a hangjuk néha, hogy miféle dühök szorulnak beléjük, hogyan hallgatnak el egyszer csak, hogyan révednek el egy elröppenő gondolatban. Mindegy is, csak tudatom, hogy azért is, minden körülmények között is követem azt, hogy mi van otthon, mert azzal még nem cseréltem hazát, hogy ha az egyetemről hazamegyek, akkor az Avenue Forrêt Noire-on kelek át és nem a Margit-körúton. Tudom, nagyon is jól tudom tehát, hogy választási kampány van most Magyarországon és azt is tudom, hogy ennek a választásnak nagyon nagy a tétje. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy ennek a mostani magyar választásnak az egész Európai Unió szempontjából is nagy tétje van.

A Fidesz, mint uralkodó párt nyolc év fáradtságos munkájával megalkotta a magyar parlamentarizmus karikatúráját, most kiformálja egy politikai választási kampány karikatúráját és végeredményben eljátssza a magyar demokrácia tragikomédiáját, amelyben lehet sírni és lehet nevetni, sírva vigadni és dühöngeni. Ha a magyarországi híreket olvasom, sokszor érzem úgy, hogy egy talpas pohár vagyok, amelybe hirtelen egy nagy kancsóból vizet löggyintettek és túlcsordulok, billegek, egyensúlyomat keresem. Sokszor dühös reakciókra ingerel az, amit olvasok és mérges posztokat fabrikálok, amelyekben olyan mondatok szerepelnek, hogy „a Fidesz prominensei jól megtanulták a Bolsevik Párt rövid történetét, de – úgy látszik -, hogy a kibővített kiadást már nem olvasták el, pedig abban a bolsevikok csúfos bukásához vezető út is benne van.” Vagy olyasmiket, hogy „a Fidesz propagandistái, mint jó bolsevikok, folyton felülírják a valóságot és egy olyan világot rajzolnak körénk, amelyben mi nem is létezünk.” Aztán amikor visszaolvasom azt, amit dühömben írtam, belátom, hogy a harag és düh nagyon rossz tanácsadók. Sok ilyen poszt-kísérletem a tárhelyen is maradt ezért. Blogger kollégák elvégzik ezt a feladatot, dühös és dühödt írásokkal teli van a padlás, csúnya szavakat vagdosunk egymás fejéhez, de azért ez nem pótolja a vitákat, az értelmes beszélgetéseket, az érveket.

A Fidesz történelmi hibája örökre az marad már, hogy a legfontosabb esetekben megszüntette, kizárta a közéleti terekből az értelmes vitákat. Ezt a pártjában kezdte a Fidesz és onnan terjesztette ki a magyar közélet egészére. Tessék csak megnézni, hogy mi lett ebből a pártból! Nagy tettként gondolhatnak erre a konstruktőrök, hogy a Fideszben megszűntek a viták, a különvélemények, a tisztázó és pártnyilvános beszélgetések, ne adj' isten, a frakciók. Pedig egy demokráciában a pártoknak maguknak is demokratikusnak kell(ene) lenniük, nemdebár. Mit mondhatunk egy uralkodó pártról akkor, ha a pártkongresszusai lassan egy észak-koreai pártkongresszusra hasonlítanak? Kevés cinikusabb dolog van annál, mint amikor a Gulyás frakcióvezető elvtárs arról beszél valahol, hogy „a Fidesz nem demofób” és közben ott tapsol egy olyan pártkongresszus első sorában, ahol soha nem beszélték meg azt, hogy milyen politikát is követ ez a párt például a migráns-válság kezelésében. Voltak-e viták ebben a pártból arról, hogy mi a párt véleménye az orosz energia-függőség csökkentéséről? Vagy arról, hogy kerítéssel állunk ellen a migrációnak? Arról, hogy ha „nem leszünk migráns-ország” (© Orbán V.)? Arról, hogy a Párt nem kampányol azzal, hogy milyen is lesz adórendszer 2019-ben, vagy arról, hogy milyen lesz a felsőoktatás 2021-ben? Egy olyan pártról beszélünk, ahol Németh Szilárd vagy Kubatov Gábor alelnök lehet, mert nyilván azért, hogy ők képviselik, ők fejezik ki annak a pártközvéleménynek a lényegét, amely őket erre a tisztségre megválasztotta. Na és hogyan történnek ezek a párt-tisztségre történő választások? Teljesen nyíltan, demokratikusan, ugyebár? Belső viták, viharos ülések, okos beszélgetések, ezekkel megszületett kompromisszumok eredményeként? Már a pártkongresszusok térelrendezésének változásai is árulkodóak. A Fidesz pártkongresszusai olyan színházi előadások, amelynek egyetlen dramaturgiai funkciója maradt, hogy a második felvonásra előkészítse a hallgatóságot arra a pillanatra, amikor majd a Főszereplő a színpadra lép. Az Ő monológja majd pótolja és helyettesíti azokat a vitákat, amelyeket egy demokratikus párt tagságának le kellene folytatnia. Aztán majd a párttagok elégedetten hazamennek, a Pártközpontból úgyis időben megérkeznek a részletes utasítások arról, hogy mikor mit kell csinálniuk. Ha nem hajtják végre a központi utasításokat, akkor lesz majd hadd-el-hadd. Valamelyik elvtárs majd kiszáll a központból és helyre teszi a dolgokat. Amikor a Fidesz Pártalapítványa kitüntette a CÖF-öt a 2010-es választási esztendő végén, már sejteni lehetett, hogy a Fidesz megkezdte a lehátrálást a saját múltjáról, amelynek az egyik bonmot-ja az, hogy a „Fidesz rendszer-váltó párt”. Nos, a pártdemokrácia felszámolásával ez a párt kijelölt egy másik utat, amelyen – és ez tagadhatatlanul érdeme -, következetesen és határozottan halad. Ez az út vezetett el oda, ahol most tartunk. Ez az út nem egy kommunista rendszerből demokráciára váltó párt útja, hanem egy „autokratikus rendszert-építő” vagy illiberális (?) párt útja.

A magyar demokrácia nem-minőségi, hanem mennyiségi demokrácia most. Pedig éppen ideje lenne annak, hogy a magyar demokrácia minőségével is törődjünk. A Fidesznek az a rendszere, amelyet teljesen tudatosan kiépít, az mennyiségi, de nem minőségi rendszer. Egyensúlyok helyett túlsúlyok, nyilvánosságok helyett titkolózások, érdemi viták helyett egyoldalú kijelentések rendszere, amely kijelentéseket csakis azzal hitelesítenek, hogy több felületen és állandóan ismételgetik úgy, hogy közben ügyet sem vetnek mások véleményére. „A demokrácia azonban több annál, mint amikor egy farkas megbeszéli a báránnyal, hogy mi lesz vacsorára”. A pártdemokrácia lebontását a parlamenti demokrácia következetes lebontása követte. Így fordulhatott elő, hogy a Magyar Országgyűlés Házszabálya korlátozza a parlamenti ellenzék jogait, felforgatta a bizottsági rendszert és ledegradálta a parlamenti bizottsági munkát. Így fordulhatott elő, hogy a Magyar Országgyűlés egy nap alatt is képes volt törvényeket alkotni, amelynek a szégyenteljes „CEU-törvény” az egyik legjobb példája. De ilyen módon készült az Alaptörvény is, amelynek az eljárás miatt megsérült legitimációját Kerényi mester mesterkedései sem voltak képesek pótolni mind a mai napig. Ha ez az Alaptörvény olyan jelentős esemény, mint amelynek a Fidesz beállítja, vajon nem ért volna meg ez a művelet legalábbis egy „nemzeti konzultációt” vagy, ne adj' Isten, egy népszavazást? „Fülkeforr” és vidéke … az fránya Fidesz-matematika! A törvényalkotók méltóságáról a parlamenti folyosókon rosszul öltözött újságírók elől menekülő ember képe vall a leginkább, bizonyára nagy gyönyörűséget szerezve majd későbbi korok média-kutatóinak. Aztán ezért a sajtó kitiltása a Parlamentből. Hírkocsonyán az aszpik: egy szigorúnak szánt tekintet és tekintélyes bajusz. Fegyverkező parlamenti őrség, amelynek azért alapvető feladata a díszelgés lenne. Vajon hasonló elánnal gyakorolják a nem is olyan könnyű magyarikumként rendszeresített díszlépést is az őrzászlóalj hivatásos katonái? Ott, a Kossuth-téren, a Parlamenti épületén lengő és kétes hitelességű székely-zászló alatt? Bizony pompás karikatúra ez is és benne az ellenzék vergődése, akiket persze, hogy azért nem ment fel a demokratikus minőségnek való megfeleléstől az, hogy ilyenre teremtett miliőben kell feladatukat végezniük.

Ó, ez a kormányzás! Ez a Fidesz-kormányzás, amely sikeres, amely megy előre, amely soha nem téved, amely csak jót és mindig még jobbat cselekszik. Ahol mindenre van magyarázat. De vajon, ha megkérdeznénk, hogy hány minisztere is van most az Orbán-kormánynak és, hogy jó, jó, de név szerint, vajon mit is mondanának a megkérdezett állampolgárok? No és mi a helyzet az államtitkárokkal, akik egyes területeken miniszteri hatalommal bírnának? Őket is, ha lehet, név szerint tessék idézni! Sok tucatot! A magyar közvélemény-kutatások nem mérhetik egy tárcavezető (vagy tárca nélküli) miniszter népszerűségét, mert a kormány miniszterei nincsenek jelen a magyar közéletben. Az, hogy Lázár miniszter úgynevezett kormányinfója egy tökéletes stand-up komédiává teszi a kormányzati munkáról szóló kommunikációt még nem felejtetheti el velünk azt, hogy valójában alig tudunk valamit arról, hogy hogyan dolgozik és mit is csinál a Magyar Kormány. Ennek egy igen szép példája volt az, amikor 2015-ben a „migránsválság” tetőzésekor a tömegmédiában Bakondi úr, nyugdíjas dandártábornok volt az egyik gyakori közszereplő, aki tanácsadóként ügyködik valahol a miniszterelnök környékén. Politikai felelőssége nincsen (nem is lehet e tisztségében), kijelentéseiért el sem számoltatható. A belügyminiszter urat azonban nem nagyon látjuk e helyzetekben, akinek pedig éppen az lenne a dolga, hogy e folyamatok ütöerén tartsa a kezét. Nem igazán látjuk az igazságügyek miniszterét, a nemzetgazdasági minisztert szinte soha, néhanap az „emberminisztérium” miniszterét azért látjuk, főleg akkor, ha valamilyen embertelen dologgal kapcsolatban meg kell szólalnia. Egyáltalán nem látjuk a szaporodó számú tárca nélküli minisztereket például, akiknek a portfóliója pedig megérné, hogy néhanap a közvélemény tájékozódhassék arról, hogy miért is kapják a fizetésüket. A Fidesz rendszerváltó dühvel tisztogatta ki a minisztériumokat, cserélte le a vezetőket, köztisztviselőket. Nem egy kormányváltáskor természetesnek tekinthető néhány száz, hanem, túlzás nélkül több ezert embert mozdítottak el korábban végzett feladataiktól és poziciójukból vagy elbocsátással vagy átszervezéssel. A Fidesz nyolc éves kormányzása alatt hivatal, állami intézmény érintetlen nem maradt. Mire az „új fiúk” a hivatalukba értek, már senki sem maradt ott, akitől megtanulhatták volna, hogy egy ilyen hivatal hogyan is működik. Ezek az átszervezések és hivatali átalakítások oda vezettek minket, hogy Magyarország állam- és közigazgatási rendszere valójában egy felfelé központosított rendszerré változott át, éppen olyanná, amely a kádári rendszer idején volt: egy feje tetején álló olyan piramis ez, ahol az erőforrásokról szóló döntéseket „fent” hozzák meg, miközben az emberek „lent” élnek. Közben persze már azt sem igazán tudjuk, hogy valójában ki is hozza meg ezeket a döntéseket! A Kormány? Vajon ülésezik-e rendszeresen a magyar kormány? Ha igen, az ülésein miről is van szó? Utódainkat bizonyára érdekelni fogja az, hogy hogyan is született meg például az a döntés, hogy kerítést építünk a magyar-szerb határra? Hogyan az a döntés, hogy ez a kerítést a Magyar Honvédség védje? Készülnek jegyzőkönyvek a kormány üléséről, amelyek tanúsítják majd, hogy a kormány tagjai megdolgoztak a fizetésükért? Egy demokratikus országban a kormány is demokratikus. A kormánynak is vitázó, és viták után döntéseket hozó testületnek kell lennie, egyébiránt sérülne a demokrácia mindent átható elve. Vajon a magyar kormányban megtörtént vitákról vannak-e dokumentumok? Vajon vannak-e viták a magyar kormányban? Vagy ez csak a miniszterelnök okostelefonjáról irányított kormány vajon?

Látom már, szódzsungel ez. Majdnem megint abba a hibába estem, hogy elragadott az indulat. Mentségemre az szolgáljon, hogy magyar választópolgár vagyok és igyekszem a helyén kezelni egy választás jelentőségét. Hozzátéve azt is, hogy számomra ez a választás nem is olyan egyszerű, hiszen a választási szabályok rám és a hozzám hasonló helyzetben lévő magyar polgárok számára diszkriminatívak. Irígyeltem német feleségemet tavaly, amikor kézhez kapta a választási íveket, mert a német állampolgároknak, bárhol is tartózkodjanak a világban, a címük bejelentésével megküldik a szavazólapokat. Ezt az én kedves feleségem a konyhaasztalon kitöltötte, elballagtam a levéllel a strasbourg postára és így részt vettem egy kicsit a német választásokon is. Ehhez képest én, ha nem utazom haza, akkor Párizsban szavazhatok majd április 8-án. Párizs az ide 508 kilométer, TGV-vel ugyan 1 óra 45 perc alatt megtehető az út, oda-vissza úgy 121 Euróból megúszható. Haza is repülhetek persze, hogy szavazzak, az Basel-ből úgy 150, Frankfurtból (plusz az odavezető vasút jegyének 100 Euró körüli ára) szintén 180 Euró kb – én nem szavazhatok levélben. Bár van itt, Strasbourgban Magyar Nagykövetség és Konzulátus, de itt szavazni nekem nem lehet. Levélszavazás pedig nekem nem jár, bár évtizedek óta magyar állampolgár vagyok, így marad tehát a logisztikai tervezés, hogy hogyan tudom megoldani azt, hogy szavazhassak, hiszen nem volt még olyan demokratikus választás az elmúlt majd három évtizedben, amelyen ne vettem volna részt. Fegyelmezett szavazó vagyok, akik javíthatatlanul hisz abban, hogy a demokrácia legfőbb forrása az állampolgár. Úgy gondolom, hogy ez egy ügydöntő parlamenti választás lesz Magyarországon és, hogy ez a választás fontos Európában, ahol egyébként minden nemzeti választás fontos, mert ennek az európai rendszernek ez a lényege. Szerintem ennek a választásnak az igazi tétje az, hogy figyelmeztesse az állampártként viselkedő Fideszt arra, hogy a hatalma nem végtelen és, hogy a hatalmának a forrása az állampolgár. Figyelmeztesse arra, hogy az az Európában Orbán-rendszerként elhíresülő szisztéma, amelyet kiépít, egy olyan veszélyes út, amelyen mi, sokan magyarok nem akarunk járni.