Nézőpontokról, a XXI. századi hőskészlethez
2018. március 24. írta: wootsch

Nézőpontokról, a XXI. századi hőskészlethez

Tegnap délután a Marché Gayot-on ültem, stílszerűen a Gayot Bistro-ban, ott kezdtem el írogatni ezt a posztot. Nem fejeztem be ott, otthon nem tudtam írni, a befejezéshez szükségem lett volna a környezetre, a zajokra, a várostermészet lüktetésére, hangokkal hullámzására. Ma délután átjöttem vásárolni Kehl-be, közben persze az járt a fejembe, hogy csak be kéne fejezni valahogyan ezt az írást. Így aztán most itt ülök a DownTown Café-ban, odakint kisütött végre a nap. Törzsasztalom foglalt volt, munkásruhás román urak ittak ott kávét és hangosan tárgyalták a „munca”-t (figyelem! szóátvétel magyarból!), törtszárnyú pillangóként röpködött az a sok „acolo”, „dîncolo” körülöttük. A másik asztalnál egy idős pár, franciául társalogtak csendesen. Az átellenes sarokban egy úr a fogyatékos fiával. Gyakran láttam már itt őket. Mindig ugyanott, ugyanannál az asztalnál ülnek, mindig ugyanazt isszák. Törzsvendégek törzshelyükön. Franciák ők itt, ebben a német kocsmában. A fiú spasztikus, töredező mozdulatokkal, nehezen emeli ajkához a poharát, amiben málnaszörp van, néha szívószállal, néha nem. Most éppen nem. Apja figyelmesen, szeretettel segít olykor, rá-rámosolyog, rágyújt, kortyol a söréből. A fiú fiatalember, úgy húsz év körülire saccolom, bár e súlyos fogyatékossággal kortalan. Nagy, mosolygó barna szemekkel nézi a világot, fejét ingatja, szavakat próbál formálni, amiket csak apa ért. Szépen elvannak, ülnek, mosolygnak a világra. Ez így tehát egy szövegkörnyezet az alábbiakhoz, amely tegnap így kezdődött:

 

Nem egy nagy hely, sőt inkább kicsi! Kilenc kicsiny asztal, tizenkét bárszék, de jól összetolva, erre az összeállításra tizenketten biztosan nem tudnak leülni, ha csak nem ügyeskednének valahogyan. Összezsúfolódnának. Gayot. Ez a hely neve. A Marché Gayot-on van, azért. Az asztal, amelynél ülök, billeg, ahogyan ráteszem a laptopomat, kinyitom, felnézek. A pult van előttem. A fejem felett van egy hangfal, abból valami elektropop szitál a nyakamba. Beleborzongok. Felnézek a laptopról, ha előttem a pult, jobbra van a terecske, a Marché Gayot, balra a Zsidók utcája, a Rue de Juifs. A második német megszállás rövid idejét leszámítva mindig is így hívták ezt az utcát, már a középkor eleje óta így hívták. A város fontos közössége lakott, kereskedett itt. Egyébként az utca a régi római város utcájának a nyomvonalán halad, egyesek szerint ezért ez a város legöregebb utcája, mások szerint nem is ez az, hanem a Grand Rue, itt generációk óta a városi folklór része az erről való eszmecsere. Mint mindenütt a világban, efféle apróságokkal mulatható az idő egy pohár bor mellett. Riesling van most az én billegő asztalomon. Meg egy tálacskában sós mogyoró. A rizling elszászi, a Gayot-ban csak elszászi fehér borok kaphatóak. Ez a bor pedig Obernai-ből érkezett, még a borászatot is láttam, amikor arra jártam legutóbb. Jobbra a terasz lassan benépesedik. A munkaidőnek vége, az egyetemi óráknak is vége, úgy látszik, diákközönség ez itt, a személyzet felkapcsolta már a teraszmelegítő hősugárzókat. Csillog a vörös fény a sörhab fehér tetején. Derengések a fekete kabátok árnyékában. Sálak még a nyakban. Meleg az még nincsen. Elnézem, én így, a Gayot ablakán át, ahogyan trécselnek, iszogatnak, nevetgélnek a fiatalabb és idősebb polgárok a teraszon. Péntek, késő délután van, tudják, az az átzsilipelő idő. Mégis. Mindannyiunk tudja itt, hogy ma délelőtt egy elvetemült terrorista ártatlan emberekre támadott Carcassone melletti Trèbes-ben, a Super U szupermarketben. Mindannyiunk tudja, hogy három ártatlan ember halt meg, és már tudjuk azt is, hogy a terroristát (akinek Redouane Lakdim a neve egyébként, ha pedig van neve van önéletrajza is, amelyet elég jól körüljártak mára a francia lapok) a rendőrök lelőtték.

 

Ezt írtam még ott, a „megszakítjuk híreinket”-féle tudósításokból még nem tárult fel a ennek a drámának a természete. Akkor még nem tudhattuk, hogy a rendőrtiszt, Arnaud Beltrame alezredes; aki felajánlotta a terroristának, hogy a túszokért cserébe bent marad a rendőrség különleges alakulatának tagjaival körülvett szupermarketben; hősi halált halt. Ma reggel egy hős születésére ébredt Franciaország. A rendőrtiszt 45 éves volt, a jó hírű Saint Cry-ben végezte el a tiszti iskolát, dolgozott a környezetvédelmi minisztériumban egy rövid ideig és elkötelezett ökologista volt. Szimpatikus, kedves, értelmes, jó kollégaként gyászolják a társak, a kötelességét teljesítette és meghalt Franciaországért, „Mort pour la France”. Így köszönt el tőle Gérard Colomb, a belügyminiszter és így Emmanuel Macron, a Köztársaság elnöke. Kommentek a francia hírportálokon. Az egyik így ír: „Emlékezz a hős nevére és felejts el a merénylőjét.” A kommentelők összezárnak a gyászban. Nézem a Le Figaro, a france24, a Le Monde tudósításait és kommentjeit. Sehol nem találok egyetlen megszólalást sem, amely ezért az aljas terrorista támadásért elítélné a muszlimok, csak úgy „en bloc”. Aki ír, azért ír, hogy emlékezzék az értelmetlen halált halt áldozatokról, hogy méltassa Arnaud Beltrame önfeláldozó hősiességét, aki azzal, amit tett az élet biztosítékát adta meg a túszoknak. A kommentelők talán ösztönösen is érzik, hogy pontosan itt húzódik az az erkölcsi határvonal, amely a terroristákat kirekeszti a normális világból és az, amely az átlagos kötelezettségek fölé helyezi a Kötelességet, amelyet a rendőrök (itt csendőrök: gendermaries), a katonák vállalnak - önkéntesen.

 

A történet most már a rekonstruált cselekmények idősorrendjére egyszerűsödött. A terrorista, akinek neve is van, ezért önéletrajza is van, megállított egy autót és lelőtte a sofőrt, Jean (…) nyugdíjas bortermelőt, az utasát megsebesítette. Majd a kocsiból rálőtt a közeli laktanya mellett kocogó négy katonára, egyiküket megsebesítette a vállán („a lövedék csak három centivel kerülte el a szívét” - írták), majd a Super U szupermarkethez hajtott, ahol túszul ejtette a vásárlókat és a személyzetet. Fejbe lőtte az üzlet hentesét, Christian Medve-t, és lelőtt egy vásárlót, akinek az azonosítása még folyamatban van. A rendőrök kb. 5 perc alatt a helyszínen voltak és körülvették az épületet, egy rendőrlaktanya van a szupermarket közvetlen közelében egyébként, szép sorba befutottak a terrorista-elhárító különítmény alakulatai és meglepő sebességgel a helyszínen termett a belügyminiszter is, Párizsból, ami Carcassone-tól azért elég messze van. Arnaud Beltrame az első különítmény parancsnokaként és túsztárgyalóként lépett az épületbe, fegyvertelenül. Elérte, hogy a terrorista elengedje a túszokat. Tárgyalt, nyugtatott, csillapította a láthatóan ideges terroristát. Aztán a különleges kommandó behatolt az épületbe. A hírek egyszerű mondattal intézik el a történet végkifejletét. „A terroristák megölték. Az alezredes belehalt a sebeibe.” Nem egy hétköznapi és nem egy mindennapos történet. Ott lent, délen, ahol ez megtörtént, most a középületeken az zászlók félárbócon lengenek. Itt, Trèbes-től nézvést sok-sok kilométerre észak-keleten, ahol én ülök, a nap süt, Kehl-ben a franciák bevásárolni sietnek. A villamos most érkezett. Áradnak a népek a Hauptstrasséra és a Down Town Café-ba visszatértek a román munkásruhás urak. Most már sör van az asztalukon. Strasbourg lélegzik a Rajna túlpartján, érezni itt ebből az áradásból a leheletét.

 

Tegnap este, már birtokában ennek a történetnek, barátságos és felkészülési meccsen fociztak Párizsban, a világbajnoki érmes álmokat dédelgető franciák játszottak Kolumbia válogatottjával. Valószínűleg az is tudható, hogy 2:3 lett a vége, de Griezmann és Mbambé, Giraud csak megvillantak, ahogyan az tőlük elvárható. A világunk képtelenségei. A távolságaink lerövidítése, az otthonosság ebben az internettel kitágított világban. A személyes gyászmunka, amelyet csak egy értelmetlen terrorista-támadásban meghaltakhoz tartozók végezhetnek el és amelynek belső kínjai mindannyiunk előtt rejtve maradnak. Arnaud Beltrame alezredes, aki az önfeláldozó hősiesség példája lett mára és akit gyászol a család, a kollégák, a belügyminiszter, az elnök, a nemzet.

 

Az élet pedig él, bármilyen banális ezt kimondani, csak él örök körforgásainak ritmusa szerint. A román urak egy újabb kör sört rendelnek éppen a kehl-i DownTown Café-ban. A fogyatékos fiú csak mosolyog a málnaszörpje mögül. Apja egy újabb cigarettára gyújt. Odakint megint érkezik a villamos Strasbourgból és a peronra kiönti utasait.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr1713776820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása