Az elmúlt vasárnap országgyűlési képviselő-választás volt Magyarországon. A választás érvényes és eredményes volt. A Fidesz, a leadott szavazatok kb 31%-ával impozáns többséget szerzett a Parlamentben. Iszonyodó kis szegények kikanalazták a kormánypropaganda híg levesét. Dávid és Góliát mérkőzésében most Góliát győzött. Sokan szurkoltak Dávidnak, örök remény ez, talán a Biblia tehet erről (részletesebben lásd ott). Dávidnak most nem volt megfelelő köve e küzdelemhez a rosszul összefoltozott és ezért szakadozott és ócska parittyájában. A választások óta már 5 nap telt el és még mindig forrásban van a kommunikációs-világ bús tengere. A vélemények széles színtartománya vibrál előttünk. A választási győzelem feletti öröm tűzijáték-pukkanása, a választási eredmények miatti bánat tinta-fekete foltjai. Nagyzolás, fennhéjázás, gőg az egyik oldalon; anyázás, szélsőséges kétségbeesettség, megrendültség a másik oldalon. Kevés higgadt, szakszerű vélemény. Európai demokraták figyelnek. Európa figyel. Egyesek figyelmeztetnek. Van itt egy másik vonal is, ez pedig a bizalom-vesztésé. Ennek pedig van oka és nyolc év Fidesz-kormányzás tapasztalatai után van alapja. Az, hogy Magyarország egy köztársaság liberális kulisszái között eljátszott anti-köztársasági és illiberális politika fogságába esett, az oda vezet, hogy a magyar polgár nem tud megbízni az intézényeiben. Nem bízik az Ügyészben, a Bíróban, a Rendőrben, az Adóhatóságban. Kételkedik a Polgármester tisztességében. Az Alkotmánybíróságot marionett-bábúk gyülekezetének látja. Az Ombudsmant vagy a Médiahatóságot nem is ismeri. A Nemzeti Választási Bizottságot intézményesített csalást kiszolgáló hivatalnak látja és láttatja. Utálja a „maga erejéből” boldoguló Vállalkozókat. Nem hisz abban, hogy a Fidesz tisztelni képes a saját alaptörvényét, hiszen kellő tapasztalatokat szerzett arról, hogy hogyan veszi semmibe azt. Nem tud abban hinni, hogy Országgyűlési betölti a feladatait, hiszen a kormányzati munka ellenőrzésében eddig sem jeleskedett és ott van előtte a Fidesz förtelmes törvényhozási gyakorlatának minden epizódja a „saláta-törvényektől” az egy nap alatt megalkotott, kirekesztő és büntető szándékú törvényekig. Miért bízhatnánk egy olyan Parlamentben, amely képes arra, hogy nem egészen egy nap elfogadjon egy törvényt akkor, amikor rendkívüli ok erre nincsen. A választók 31%-a szavazott a Fideszre, de ezek szerint 69%-a nem a Fideszre szavazott. „Anyám, a számok nem hazudnak”, sóhajt fel a költő. A „magas választási részvétel” az azt jelenti, hogy a választásra jogosultak majd' harmada még most sem ment el szavazni. Így itt áll előttünk a végeredmény pőrén, didergő-meztelen.

A magyar polgárok nagy részének ez a most összeálló Parlament nem ad otthont, képviseletet. A magyar társadalom kétharmada politikai hajléktalan. Nehezen hihető, hogy majd egy Semjén Zsolt (gyermekdal: „híres nagy vadászok, jobb, ha félre álltok: hipp, hopp, jön Zsolt!”) fogja ékes szavakkal ecsetelni a szegények nyomorúságát, vagy, hogy egy Németh Szilárd fog majd kiállni a hajléktalanok jogaiért, ne adj' Isten, hogy egy Pócs János mondja majd fel az emberi jogok Európában kötelező leckéjét. A Fidesz már a képviselőjelöltek névsorának közzétételével világossá tette, hogy ettől a Parlamenttől sem várhatunk mást, mint az előzőtől. A magyar társadalom egy része az utcára, egy másik része a politikai apátia sivatagos tájaira szorult most. Jóslataikkal most megbukott politikai elemzők fogják majd kitalálni, hogy hol és hogyan artikulálják majd a véleményüket. A Fidesz majd megvádolja őket azzal, hogy „nem tisztelik a választók többségének az akaratát”. A kör pedig önmagába zár. Az igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy ebben a Törvényhozásban az „ellenzék” nem rúghat labdába és ez talán nem is olyan nagy baj. A magyar politikai élet csúcsán a politikai pártok köré szerveződött ellenzék bizony megbukott. A jelenlegi parlamenti „ellenzék” csakis idézőjelek között értelmezhető, nem a magyar társadalom Parlamentről kiszorultak képviseletében.

A „nagy és történelmi” választási győzelem felhatalmazásával ez a Fidesz frakció éppen olyan, mint volt. Apparátcsik-gyülekezet, nem vitatkozó, párbeszédet folytatni képes testület. A Fidesz már régen lemondott a párbeszédről. Nem kommunikál a kormányzottakkal, hanem kijelentésekkel bombázza meg őket. Ez a vélemény-diktatúra ott válik súlyossá, amikor a Fidesz véleménye (amely végül is csak egy vélemény a sok lehetséges vélemény között) válik egyedül uralkodóvá a köztévé és a TV2, vagy az Echo TV képernyőjén, a Kossuth Rádióban, az origo.hu-n, a Magyar Idők és a megyei újságok, a Riposzt vagy még a Blikk hasábjain is. A vélemények köztereit a Fidesz egyeduralkodóként foglalta el, párbeszéd itt nincsen. Ennek a reciprokaként a „másik oldalon” pedig csak a Fidesz szidalmazására maradt tér és párbeszéd ott sincsen. Az egész választási kampánynak nevezett förmedvényt is a párbeszéd kiáltó hiánya uralta. A Fidesz vezette kormány a nemzetközi színtéren sem híres arról, hogy párbeszédre törekedne, sőt! Pompásan felkészült „külügyminisztere” jóvoltából színes-kardozós-kosztümös filmeket játszik Európában. Pardeillan lovag menni Európai Únió, NATO és ENSZ. Így aztán az ország nemzetközi megítélése romlik, de a Fidesz ezért mindig másokat hibáztat. Pedig a párbeszédet csakis „ő” utasítja el, mert a választási eredmények – úgy mondják – erre adtak felhatalmazást. Párbeszéd híján aztán teli vagyunk kibeszéletlenségekkel. A magyar társadalom kibeszéletlen ügyekkel, végeredmények nélkül elfojtott vitákkal van tele. Ez pedig sokakat fojtogat, sokaktól elvett levegőből vagy beszédes csöndek vagy haragos kiáltások állnak össze. Viszont kedvez a kocsmai beszélgetés kultúrájának, amelynek komoly hagyományai vannak a magyarok országában. Ez pedig ott van az internetes megnyilatkozásokban. Kocsmai adok-kapok, kocsmapultok nélkül.

Sok-sok évvel ezelőtt Raymond Aron, ez a nagyszerű francia filozófus az életművét faggató interjúban, a szovjet típusú és a „nyugati” típusú politikai rendszerek összehasonlítására vonatkozó kérdésre válaszolva ezt mondta: „A mi társadalmaink elfogadják a párbeszédet. A szovjet rendszer lényege a párbeszéd elfojtása. (…) a párbeszéden alapuló társadalmak az emberiség mellett teszik le a voksukat. A másik rendszer azon alapul, hogy megtagadja a bizalmat a kormányzottaktól, és egy kis oligarcha csoport törekvésén alapul, amely magát teszi meg a végső igazság és a jövő letéteményesének.” (lsd.: Az elkötelezett szemlélő. Raymond Aron interjúja …, Európa Kiadó, Budapest, 2005, 391. old.) Mondjuk kicsit elkeseredetten, hogy csak helyettesítsük be a „szovjet” szó helyére azt, hogy „illiberális á la Orbán” és máris köszönhetünk egy nagyot az éles és pontos meglátásáért: Bonjour et Merci bien Monsieur Aron!

A választópolgár általában nem mérlegeli azt, hogy a liberális rendszerben természetes választási akaratokból adott felhatalmazások átruházott jogkörökkel járnak és ezek a jogkörök egészen közvetlenül érintik mindennapjainkat. Az egyik ilyen jogkör a kinevezéseknek a jogköre. A kinevezésekkel pedig aláírói és kiadmányozási jogkörök járnak. Ez a piramis felülről épül lefelé. Most már tényleg eljön majd a „cukrászok ideje” Magyarországon (és azt, hogy ezt mit jelent, majd egy másik posztban elmagyarázom). A választópolgár nem is tudja elképzelni azt, hogy most arra adott felhatalmazást, hogy köztisztviselők és közalkalmazottak pakkoljanak, hogy új irodákat keresnek majd új épületekben. Minisztériumok, kormányhivatalok alakulnak újjá most, új műsorokhoz új férfiak érkeznek majd a miniszteri irodákba és hozzák magukkal megbízható kabinetjüket, akik majd új parancsokat fogalmaznak meg a fegyelmezett közszolgáknak. A Fidesz már eddig is megmutatta azt, hogy nem fél attól, hogy tisztségeire és felelősségeinek vállalására alkalmatlan tisztségviselőknek nevezzen ki jogkörökkel és most ezt nagyüzemi méretekben teszi majd meg. Meglátják holnap, holnap után. Néhány miniszter, sok államtitkár, számos köztisztviselő és közalkalmazott szeme nem marad majd szárazon. Az átszervezések és „súlyponti áthelyezések” költségeit pedig majd megfizeti az adófizető, anélkül, hogy erről a véleményét megkérdezték volna, mintha csak futball-stadionokat építenénk volna. A tisztségekkel való összeférhetetlenségek ügyeit pedig ne is firtassák a tüntetően rosszul öltözött és a Parlament folyosóin tanácstalanul rohangáló újságírók, hiszen az ő szavaikkal szemben egy abszolút igazság áll majd: az, hogy párbeszédet itt nem folytatunk!

Már csak egyetlen tény maradt: ha hiszünk és bízunk a Demokráciában, akkor ne adjuk fel azt, hogy mi, magunk is demokraták maradjunk a hétköznapjainkban. Ne adjuk fel azt, hogy higgyünk a Demokrácia erejében, a vélemények pluralizmusában, az egymással folytatott viták sodrásában, a mások véleményének tiszteletben tartásában, a másságok és a különbözőségek elfogadásában. A türelmetlen (intoleráns) Fidesszel szemben van egy türelmes (toleráns) magyar társadalom is. A klasszikus kormányzati stand-up komédiást idézve: „...azért a víz az úr” (Lázár János). Értelmiségiként, illetve értelemmel bíró emberként nyugodtan és lelkiismeret-furdalások nélkül odaállhatunk az európai társadalom-fejlődés (részletesebben lásd: Bibó István) eredményeként Európában megszületett politikai rendszer alapértékei mellé és az ennek rendszernek a felszámolását célul tűző minden politikai akciót minden gesztusunkkal bíráló magatartással várni a következő kormányzati ciklus fejleményeit. A politikai apátia mocsarába el nem süllyedhetünk.

(A címben egy régi viccre utalok. Ha nem ismernék, ide idézem: "Anderlecht-Standard Liége meccs van Brüsszelben. Az Anderlechtet a flamand, a Liége-t a vallon közösség támogatja. Ahogyan ez már szokásban van az "ősi" ellenfelek szurkolótáborai között (lsd. még Fradi-Újpest) a meccs végén a szurkolótáborok összecsapnak. Utcai balhé. Megérkezik a rendőrség. Könnygáz, gumibotok, stb. A rendőrségi megafonon a felhívás: "Vallonok balra, flamandok jobbra! Balra, jobbra! Oszoljanak!" A tömeg a rendőrségi behatásra oszlik, két csoportra válik. Jobbra a flamandok, balra a vallonok. A szétváló tömeg közepén egy megszeppent ember. Kohn úr. "Nem hallotta a parancsot Kohn úr?! Vallonok balra, flamandok jobbra!" "És mi, belgák, hová álljunk?")