Nekem senki sem szólt korábban arról, hogy ez most egy születésnapi buli volt. Másnap olvastam egy-két meghatottnak szánt cikkecskét valahol, amelyben a szerző könnyes szemmel (hogyan írta vajon könnyes szemmel a posztját?) lelkendezik arról, hogy ő bizony augusztus 20-án megünnepelte „az ország születésnapját”. Nem vagyok történész, bár olvastam ezt-azt itt-ott, valami itt feltűnt nekem, megütött. Miféle országnak milyen születésnapja volt augusztus 20-án? A magyarok országának eddigi tudomásom szerint nincsen születésnapja. Ha az illető nyelve megbotlott volna és a Magyar Állam születésnapjáról akart volt megemlékezni, akkor is zavarba hozna a dolog. Semmiféle Magyar Állam sem született augusztus 20-án. Dátum szerinti ünnepléseinkhez csak egyetlen adat köthető, az, amikor 1083. augusztus 20-án, egyházi szertartás keretében, a székesfehérvári székesegyházban oltárra helyezték a Szent Jobbot, első keresztény királyunk római katolikus egyházi ereklyéjét, mint szentté avatásának jelképét.

Ünnepléseink újra és újra, politikai korszakonként átívelően, mindig és megint teli vannak fogalmi zavarokkal, történelmi lódításokkal, tódításokkal, aktuálpolitikai csúsztatásokkal. Ez – úgy tűnik -, egy történelmi tradíciónk. Egy ország ritkán születik egyetlen napra datálható napon, egy ország „születése” jobbára formálódás, alakulás, átalakulás, hódítás és terület-vesztés, egy folyamat. Gyarmati sorból felszabadult országokról elmondható, hogy akkor születtek, amikor a gyarmattartók zászlaját levonták fővárosuk főterén, és a helyébe felhúztak valamilyen más, új, egy új országot szimbolizáló zászlót, nagy valószínűséggel a gyarmattartók zászlajának színeit gondosan elkerülő színekkel. Jobbára ilyenkor is elmondható lenne, hogy ennek az új országnak a polgárai is ott éltek az országban ezen ünnepélyes aktus előtt, tehát nem az országuk született meg ezen a napon, hanem a gyarmattartóktól immár független államuk, hogy ettől kezdve saját kezükbe vegyék politikai sorsukat. (Bizonyos interneten fellelhető, 196 ország adatai alapján alkotott lista szerint ezen országoknak csak mintegy 10%-a datálhatja „országa születését” a XIX. század előttre. Innen is lehet mítoszokat teremteni. Lásd: https://www.thoughtco.com/independence-birthday-for-every-country-1435141)

Miért van az, hogy Magyarországon ilyen könnyedén és ilyen tartósan lehet ilyen vaskosan történelmietlen dolgokkal politikai sikert aratni? Mondok erre most néhányat, ide illőt. A Magyar Országgyűlés elnöke egy hét alatt két fontos beszéddel is elbűvölte nemzeti érzelmű közönségét. Először a Kurultájon mondott valami olyasmit, hogy ez az egész pogány gondolat- és hagyománykör a magyar önazonosság része. Vagyis Keletről gyön az a fény, a megvilágosodásé, pogánykodjunk csak nyugodtan, igazi magyarként. Aztán egy hét múlva a kereszténységről értekezett hosszasan, mint olyan értéktartományról, amely megtartott minket az „elvesztett évszázadokban” is. Vagyis Nyugatról gyön az a fény. Mondjuk ki, elég zavaros ez a gondolatmenet. Ha István király a hősünk, akkor Koppány nem lehet a hősünk, mert ugye éppen őt négyeltette fel a mi-hősünk-király, lévén, hogy a derék törzsfő pogány volt és az akart maradni. (Volt itt valami trónolással, vagyis országvezetéssel összefüggő ellentét is persze, Koppány ugyanis a törzsi hagyományok alapján magának vindikálta volna a vezetés tisztségét, István meg keresztényi buzgalmában magának tartotta meg.)

Mindegy is ez ma már, István volt a király, az első azok sorában, akit a keresztény koronázási rituálé szerint koronáztak meg (és ugye a hagyomány szerint a koronáját egyenesen Rómából küldték volna Neki, igaz, hogy eddig nem akadtam egyetlen olyan történeti munkára sem, amely kimondta volna, hogy ez az a korona, amelyet István viselhetett volna anno, lévén, hogy a Korona az egy kb kétszáz évvel későbbi csinálmány – persze, hogy a spirituális Szent Korona materiális megtestesítőjeként szükségünk van az áhítatra); Koppány pedig négy darabban végezte, a pogány követői sem jártak jobban az elkövetkező években, évtizedekben. István „vérrel és vassal” keresztelte meg a népét, talán egyesek még vonakodtak volna felvenni ezt a külhonból exportált vallást, egyesek talán még emlékeztek őseik dícső meséire, amikor elmondták, hogy hogyan dúltak fel kolostorokat, hogyan becstelenítettek meg (nem ezt a szót használták nyilván) katolikus apácákat, hogyan raboltak ki keresztény templomokat, hogyan kalandoztak Nyugat-Európában, ahol már vagy hatszáz évvel mi előttünk nyugati keresztények éltek.

Mindegy is, ma már minden mindegy, ma a magyar állam legfőbb közjogi méltóságai ha kell, ha nem alapon a kereszténységgel hozakodnak elő, meg valamiféle ködös, értelmezhetetlen kereszténydemokráciáról beszélnek, mintha a XX. század meg sem történt volna. Mintha egyenesen a XIX. század huszas-harmincas éveiből léptünk volna ide, a XXI. századba. Mindegy is. Így van, ahogyan van. Egyik héten pogányok vagyunk és sámánok énekét hallgatjuk, lovasíjászgatunk egy kicsit, aztán a másik héten pedig leborulunk annak a kereszténységnek a nagyszerűsége előtt, amely úgy írtotta ezt a pogány hagyományt és életet, ahogyan csak tudta. Tegyük hozzá, anélkül, hogy vetnénk egy pillantást arra, hogy ezt a kereszténységet az egyetlen igaz Isten igazgatja, míg a pogányok világát különböző testekben költözött kis istenecskék. A tűz és a víz problémája ez és nem a homouzioné vagy a homoiuzioné (lásd még Madách Imre).

A nyugati keresztény világhoz való csatlakozás ténylegesen egy nagy és meghatározó történelmi választás volt. Így verhettünk gyökeret Európa közepén, így határoltuk körül a földjeinket, és ez feltétlenül István király érdeme. Ezt azonban most kiforgatva, kitekerve, a korabeli összefüggésekből kiragadva úgy beállítani, hogy van érvényes politikai üzenete a XXI. századi magyarok számára, nos, ez politikai felelőtlenség. Kellene lennie itten valami konzekvenciának, logikának. Tisztelhetnénk például Európát egy kicsit jobban ezért, hamár „gyökeret eresztettünk itt”, hiszen sokat tanultunk „tőle” azzal, hogy „hozzá” csatlakoztunk, illetve sokat adhatunk „neki”, mert hiszen „csatlakoztunk”. A nyugati kereszténységhez való csatlakozás egy tanulási folyamat volt.

Persze, mit is kezdjünk ezzel, ha a Magyar Parlament épületén már évek óta ott leng az a székely zászló, egy mond(v)a csinált történetnek a szimbólumaként. Makacsul, konokul ott tartják, lenne hely ott egy európai zászlónak is, de persze az nem leng ott. Nyilván nem zászlórúd kérdése ez. Vajon, miért nem leng ott ez a kék, sokcsillagos zászló? Míg az Alaptörvény legalább megemlékezik az Európai Unióról, melynek tagjai vagyunk, addig a székelységről csak szőrmentén tesz említést, de ez szerintem így normális a XXI. században. Zászló viszont az zászló, szimbólum. Viszont az, hogy egy „magyarrá lett keleti népet” (László Gyula szavajárása) így tüntetünk ki, azt, amelyről az első oklevélbeli értesítés a XII. századból maradt reánk, egy kicsit azoknak a magyaroknak a kifigurázása, akik már az előtt is magyarok voltak, vagyis annak a Magyarországnak az megteremtői voltak, amelyhez a dunai bolgár eredetű székelyek csatlakoztak. Milyen zavaros közjogi üzenet ez zászló? Mi van a kunokkal, a palócokkal, a bunyevácokkal, a rácokkal vagy, ne adj' isten a svábokkal? Ha Katalóniába vagy a Baszkföldön járnak, vegyék azért azt észre, hogy a katalán vagy a baszk zászló mellett mindig ott leng az európai lobogó is. Nem véletlenül, hiszen éppen Európa szavatolja a nyelvi-kulturális kisebbségek autonómiáit. Az, hogy Magyarországon ez nem így van, az mélységesen és magyar-szokásosan provinciális szűklátókörőségről tanúskodik. Éppen annak a Házelnöknek a „lelkén szárad” ez, aki egyik héten a pogány, a másik héten a keresztény tradíciókért, mint a „magyar önazonosság” része lelkesedik.

Arról most ne nyissunk vitát, mert nagyon is messzire vezetne az, hogy ki akkor most a magyar, mert ennek a megítélése bizony nemcsak történeti-kulturálisan, hanem közjogilag is változott az elmúlt évtizedekben. A letelepedési kötvények és a könnyített honosítási eljárások ezt a vitát pedig tovább bonyolítják, nem is beszélve a kivándorlókról, arról, hogy az ő csomagjaikban akkor magyarságukból most mi van. Mehetünk azonban tovább azon a nyomvonalon is, amely szerint augusztus 20-án az „ezer éves magyar államiságot” ünnepeljük. Valóban, van megmaradásunkon mit ünnepelni. Hogy ez a magyar nép az mindenkori uralkodó rétegeinek butasága, tehetetlensége, széthúzása, önérdeke, kizsákmányoló hajlamai ellenére is megmaradt, az tényleg egy európai csoda. Megtartottuk nyelvünket, formáltuk kultúránkat, teremtettük jó magyar írókat, akiket érdeklődve és tanulásvággyal fűtötten olvastunk, magyarul vallottunk színt a színházakban, megmaradásunk a magyar szellemet ápoló elkötelezett intellektusoknak és igen, a munkás Népnek volt köszönhető, de hogy ezt augusztus 20-án kell így ünnepelnünk?

A mai Fidesz jeleseinek a politikai közbeszédet alakító-formáló megnyilvánulásai egy vékony kötélen bemutatott egyensúlyi gyakorlat a Történelem Niagara-vízesésének zúgói felett. Olvasmányaimból azt látom, hogy a Magyar Állam ezer éves története alatt nem volt jogfolytonos. Volt néhány száz év, amikor az a szó, hogy Magyarország nem szerepelt az európai térképeken. Ez nem a korabeli térképészek figyelmetlenségének okán állott elő, hanem amiatt, hogy a Magyar Állam megszűnt létezni. De az ország, Magyarország, akkor is létezett. Magyarok lakták és magyarul beszéltek egymással és nem is értették sokszor az Államuk nyelvét. A magyar történelem azonban ilyen. Tanulságai intenek arra is, hogy bánjunk ennél a Fidesz-nyelvnél sokkal óvatosabban a nagy szavakkal és gőgös és állandó kampány-ihletésben született kijelentésekkel.

Amikor egy települési közgyűlés dühödten és politikai indítatásokkal vezérelt elvakultsággal régi utcaneveket írt ki, ezt a történelmi tanulságot kezdi ki. A Budapest Főváros Közgyűlésének tisztelt tagjai sem voltak tisztában azzal talán, hogy a budapesti utcanévsorból kiírtották a XX. századot. Pedig a XX. század megtörtént velünk, a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és nem vesztettük el ezt az évszázadot, mint azt a Tisztelt Házelnök úr méltóztatik elmondani nekünk, hanem megnyertük. Mert itt vagyunk, szüleink jóvoltából vagyunk itt, akik a nagyszüleink jóvoltából maradtak itt. Ők adtak bennünket iskolába, ők mondták nekünk, hogy olvassunk Petőfit, Adyt, Kosztolányit, ők vettek nekünk a születésnapunkra Gárdonyit.

Igen, zavaros, kesze-kusza történelmünk van nekünk. Mondjuk inkább így, helyesebben, többféle vezérfonala van a mi történelmünknek. Az értelmezési tartomány ennél fogva igen csak széles lehet. De éppen ezen áradás, ezen szélesség miatt minden leegyszerűsítő értelmezés csak növeli a zavart és ezért politikai értelemben is veszélyes. Ha minden épeszű magyarázat nélkül egy, a keresztyénységet szimbolizáló kereszt kerül ki az Ország politikai vezetésére hivatott és szabadon megválasztott képviselőkből álló politikai gyülekezete otthonára, az Országgyűlés épületére, az bizony nincsen rendjén. A kereszt szimbólum előtt esküt tevő tisztjelöltek számára is bizonytalanságot teremthet, még ha az esküszövegük erre egyelőre még nem reflektál. Az esküszövegben most ugyanis az szerepel, hogy „... Magyarországot híven szolgálom, hűséges honvédje leszek. … függetlenségét, az állampolgárok jogait és szabadságát bátran, a törvények betartásával és betartatásával, a rám bízott honvédek és fegyverek erejével, életem árán is megvédem ...” A keresztről, ne adj'isten kereszt nevében viselt háborúról itt szó sem esik.

Nékem tehát senki se szólt előre, hogy most egy szülinapi buli volt a Városban, ahol felnőttem, amely engem Erdélyből befogadott, a Városba, ahol később a gyermekeim megszülettek. A Városban, ahol Kossuthnak és Deáknak egyaránt van tere, Kossuthé a nagyobb, aki a híres „Kasszandra-levelében” annyira óvta Deákot a kiegyezéstől. Tűz és víz. Ha nem lenne ilyen kacskaringós a történelmünk, akkor vagy egyiküknek vagy a másikuknak nem lenne tere Budapesten, hiszen éppen ellentétes oldalon álltak. Miért nem Deák-térnek hívják a Parlament előtti teret? Vagy az egyikük, vagy a másikuk álláspontja a helyes. Középút itten nincsen, úgye, legalábbis Kossuth Lajos szerint? Mindkettőjüknek őket méltán megillető díszsírhelye van a Nemzeti Pantheonban. Rendben is van ez így. Hiszen magyarok vagyunk. Koppánynak is van emlékműve, az őt feldaraboltató István királynak is, a magyar rendben, a magyar lélekben, tudatban ez így van rendjén. Van emlékművünk (állítólag) a német megszállás ellen is és van emlékműve a német befolyást évszázadokra meghozó bambergi Gizellának (vagy az őt feleségül kérő Istvánnak) is és ez is így van rendjén Magyarországon.

Furcsa vadkanok dúlják fel időről időre ezt a gazdag és vadul virágzó kertet, amely a magyar történelem. Agyarai ennek a vadkannak most a közjogi méltóságok voltak, a Házelnök, a Miniszterelnök beszédeiből kinövő sárkányfog-vetemények. Furcsa vadkan-dúlása ez a szavaknak. Ezeknek ugyanis nem egy Imre herceg, nem egy Zrínyi esik áldozatául, hanem a magyarok történelmi emlékezetében támadnak újra, megint sebek. Nem, augusztus 20-a az nem az ország születésnapja. Ha az lenne, nem pukkantanánk el az égen egy magyar alföldi nagyfalu éves költségvetését, nem árulnánk tócsnit 4500 forintért, meleg dobozos sört 1100-ért, nem taposnánk a szomszéd lábára, hogy jobban lássunk, mit is? Ha pedig az ország szülinapját kívánnánk megünnepelni, találjuk ki már végre, hogy hogyan is. Egy a polgárokat összehozó népünnepéllyel, mint ahogyan például a franciák teszik, ahol július 14-én táncolnak a kisvárosok terein, vagy ahogyan Észak-Amerikában népünnepély július 4-e. (Persze tüzijátékokból ott is van bőségesen, hogy ne legyünk egyoldalúan demagógok!) Egy passzív, a butaságokkal és ellentmondásokkal teli politikai beszédek passzív hallgatásával, majd az égben haszontalanul elpukkanó tüzijáték vagy lézershow passzív bámulásával eltöltött idővel ünnepelünk mi, amely cselekvés nélküli aktivitásként minden ellenkező nagyotmondás ellenére sem egyesíti azt a Népet, amelynek köszönhető, hogy Magyarország megmaradt, hogy van, hogy ellentmondásokkal telten is, de él és eleven, akár a többi nép. Elég lenne e „szülinapon” csak annyit mondani a politikusok részéről, hogy köszönjük szépen!

Persze, tudom, hogy a hála nem egy politikai kategória és tudom, hogy a „köszönjük szépen” sem az, azt azonban nagyon is jól tudom, hogy amikor elmennek majd ezek az urak és az a kevés számú hölgy, akiket soraikba meghívtak, akkor nem kérnek majd bocsánatot azért, amit naponta, a közmédia felületeit kisajátítva mondtak és mondanak, amit cselekedtek, amit tettek, amit az elkövetkező időben tesznek. Elmennek majd e rosszul sikerült mondatok minden piszkát hátrahagyva, hadd bogozzák tovább a csomókat a következő, majd az őket követő generációk. Magyarország történelme egy olyan nagy csomóként szorítja magyar lelkünk, hogy sokszor emiatt nehezen veszünk lélegzetet és ezért van az, hogy sokszor olyan indulattal, hogy sokszor olyan artikulátlanul törnek ki belőlünk a szavak, hogy nem is mindig érthetőek mondataink. E mondatok megfejtése itt, a magyarok országában mindig, de mindig a következő, az éppen soron következő generációkra vár.