Nagy és kerek évfordulók úgy emelkednek ki a történeti dátumok végtelen virágoskertjéből, mint dús lombú, árnyékot adó gesztenyefák vagy, mint magányos cédrusok, melyek árnyéka is olyan áttetsző, mint a fa lombja. Így emelkedik ki például a 2018-as esztendőnkből az első világháború befejezésének 100. és az 1968-as „csillagévnek” az 50. évfordulója. Van idén egy másik évforduló is, de amely úgy bújik meg a történelem e virágszőnyege alatt, mint egy forró csók hevétől elszakadt nyakláncról lepergett gyöngy. 550 éve, 1468-ban halt meg Johannes Gutenberg, a könyvnyomtatás feltalálója. Strasbourg városa, ahol 1434-től tíz esztendőn át lakott és Mainz városa, ahonnan elszármazott és ahová visszatért és ahol megjelent az első nyomtatott könyve, a híres 42 soros Bibliája 1452-ben, egyaránt emlékeznek erre az évfordulóra. Az egész éven át tartó megemlékezés-sorozat illően visszafogott, szerény, de méltó ahhoz, akiről és amiről szól. Csendes megemlékezés, ünnep-felkínálta töprengés, tűnődés ez egy, az emberiség sorsát fordító találmányról. Mainz és Strasbourg együtt is működik az évforduló évében természetesen, európai dolog ez, nincs itt félténykedés egymásra. Errefelé már régen lezárult az a korszak, amikor egy találmány elsőbbségéért, vagy egy fontos évforduló megünnepléséért ölre menő nemzeti versenyeket vívtak. Gutenberg találmánya mindenkié, mert az az által készített könyv is mindenkié. Gutenberg találmánya európai találmány és a nyomtatott könyv Európából indult világhódító útjára.
Johannes zu Gleinfleisch, vagy ahogyan Édesanyjától felvett nevén ismerjük: Johannes Gutenberg életének tíz fontos évét töltötte Strasbourgban. 1444-ben még említik a város évkönyvében, mint „jeles aranyművest (goldschmied)”, teljes polgárjogot kapott, megbecsült polgárként. 1445-ben már Mainz-ban, a szülővárosában van és ott hozza a napvilágra az első nyomtatott könyvét, a 42 soros Bibliáját. Gutenberg Strasbourgban a Saint Argobast kolostorban lakott, ott volt a műhelye is, egy kicsit kívül az ódon város közepén felmagosodó katedrálistól, de még a városfalon belül. Itteni tartózkodásának egyik okirati lenyomata perirat. Egy kölcsönnel kapcsolatos vita rendezésének jogi dokumentuma. Történt, hogy Gutenberg Andreas Dritzhen, Andreas Heilmann és Hans Riffe nevű urakkal társulván nekilátott ún. „zarándok-tükröket” készíteni az aacheni nagy búcsújárás közelgő eseményére figyelemmel. E tükröknek az volt a feladata, hogy a zarándokok a süvegük mellé tűzték és így keresték fel a búcsújáró helyeket, azt hívén, hogyha a tükör segítségével szemlélik meg a szent ereklyéket, akkor annak a képét így hazavihetik szeretteteiknek. Középkori zarándok-selfie. Gutenbergé volt a tükörkészítés tudománya, a többi úr pedig a pénzét vitte a vállalkozásba. Sokféle zarándokút szőtte át Európát azokban az időkben és volt bámulni való ereklye elég a templomokban, volt tehát az efféle tükrökre kereslet, az aacheni búcsújárást azonban elhalasztották, a tükörgyártásba fektetett tőke nem fialt. A pénzgazdák által szorongattatva Gutenberg arra szerződött a befektetőkkel, hogy az elesett bevétel kárpótlásaként megtanítja őket az általa ismert és gyakorolt „titkos és csodálatos művészetére”. Így lépünk közelebb a könyvnyomtatáshoz. Drágakőcsiszolói és tükörkészítő mesterkedése mellett ugyanis Gutenberg már ebben az időben is foglalkozott valami különös dologgal. Tudjuk, hogy már ebben az időben is építtetett egy furcsa, szőlőprésre hasonlító, de mégsem szőlőprésként működő gépezetet, egy bizonyos Hans Dünne nevű úr pedig nagy mennyiségben szállított ólmot neki és Gutenberg éjt-nappallá téve szorgoskodott valamin a városi forgalomtól távoli műhelyében. Ez a titokzatos szorgoskodás felkeltette a pénzgazdák érdeklődését és kérve-kérlelték Gutenberg, hogy avatná be őket is ebbe a titokba. Cserébe természetesen újabb hiteleket ígértek és megfogadták, hogy amit így megtudnak, titokba tartják. Hogy mennyire és mire is jutottak, nem tudjuk, csak azt tudjuk, hogy pénzügyi-elszámolási vitába keveredtek Gutenberggel, amely végül perrel zárult. A tárgyalás 1439. december 12-én tartatott, ahol is a strasbourg bíróság 30 tanút hallgatott meg, akiknek fennmaradt tanúvallomásaiból annyi azért kiderül, hogy az a bizonyos prés nagy bizonyossággal nyomtatási célokkal szerepel a történetben. Hogy mit és hogyan kívántak nyomtatni, azt a periratok homályba hagyják. A hosszú tárgyalás után végül is Gutenberg megnyerte a pert, de ettől pénzügyi helyzete nem lett jobb. Bár egészen bizonyosnak tűnik, hogy már Strasbourgban is nagyon közel volt a találmánya tökéletesítéséhez, 1444-ben csak elhagyta a várost és visszaköltözött szülővárosába, Mainzba. Itt jelennek meg első nyomtatványai, egy vers az utolsó ítéletről, a Donatus kompiláció, egy csillagászati naptár, amelynek csak egy töredéke maradt fenn. Ha figyelembe vesszük, hogy miféle műveletsor elvégzése kell ahhoz, hogy e nyomtatványok megjelenhessenek, akkor viszont több, mint bizonyossággal állítható, hogy Strasbourgban Gutenberg már lényegében készen volt találmányával.
Mi is az, amit Gutenberg kitalált? Egy egy olyan egymásra épülő műveletekből álló műveletsor, amelynek a végeredménye a nyomtatott könyv. Ehhez Johannes Gutenberg betűket metszett (el kellett készíteni, ki kellett metszeni a betűk tükörképének a patricáját, aztán a betűöntő matricát és arról kiönteni a betűket, annak az eldöntésével, hogy a betűkép mekkora legyen). A különálló, összeilleszthető, újra felhasználható ólombetű („a műveltség ólomkatonája”, ahogyan Kertész Árpád írta meghatottan a „Nyomtatott betű története és útja Magyarországon” c. könyvében) Gutenberg nagy hozzájárulása a nyomdászat felemelő történetének. A kiöntött betűkészletből össze kellett raknia a szavakat, a mondatokat, sort sor alá helyezve, egyenletes sorkizárásokkal ki kellett „szedni” az oldalt (ehhez meg kellett tervezni azt is, hogy milyen széles egy hasáb, milyen hosszú (hány soros) egy oldal és ehhez figyelembe kellett vennie azt, hogy milyen méretű papírt képes a nyomtató kezelni). A kiszedett, sorkizárt oldalakat be kellett helyezni a kézisajtóba (amely csak kívülről hasonlít egy szőlőpréshez, annál azért sokkal precízebben megkomponált gépezet), majd a szépen, egyenletesen be kellett festékeznie a betűképet (ehhez kecskeszőrrel töltött bőrlabdákat használtak anno), majd a befestékezett felületre kellett illeszteni a papírt szépen és pontosan, majd meghúzni a prés karját, hogy a betű tükörképe megjelenhessen a fehér papíron. Ha betűk nem voltak pontosan kimetszve, ha a festék nem volt egyenletesen felhordva a nyomtatandó felületre (a kiemelkedő betűképre), ha a sajtó túl gyengéden, vagy túl erősen tapadt a papírra, a nyomat használhatatlan volt, lehetett a műveletet elölről kezdeni. Ma úgy tartják számon, hogy a híres első könyv, az 1286 oldal (!) terjedelmű negyvenkétsoros Biblia kb. háromszáz példányban való elkészítése mintegy 3-4 évet vett igénybe. A könyv betűkészlete – és ez Gutenberg betűmetszői kvalitásait dícséri -, a korszak ún. barátbetűinek, a kézírásos kódexek „sztenderd” gótikus betűinek a hű betűképét idézik meg, mellékjelekkel, az olvasást segítő ékezetes és ékezet nélküli betűkkel kb 300 különböző betűt és jelet kellett Gutenbergnek ehhez elkészítenie. A könyvet alaposan vizsgáló szakemberek azt is megállapították, hogy a könyv első nyolc oldala még csak negyven soros, vagyis az első oldalak után Gutenberg kisebb formátumban újra metszette, újra öntötte a betűkészletét, hogy takarékoskodhasson a papírral.
(Nyomdászműhely, Jan van der Straet rézmetszete 1585-ből, amelyen minden nyomdai művelet megfigyelhető.)
Johannes Gutenberg betűi örökké fennmaradtak a kinyomtatott Bibliájában. Ma ez egy könyvritkaság, az ősnyomtatványok első helyzettje. Kevés (49 jegyzett) példány maradt fenn belőle, mert nemcsak a nyomdászoknak is, a könyveknek is megvan a maga sorsuk. Volt abban a kivételes szerencsében részem, hogy láthattam egészen közelről egy példányt, a berlini Deutsches Geschichte Museumban egy pár évvel ezelőtt, és megfogott a szövegkép tisztasága, a betűképek és a nyomtatás pontossága. Jól kézbe vehető könyv, szép formátumú könyv ez még ma is. A betűk teste egészen közvetlenül megőrizte Gutenberg kézjegyét és így ő maga üzen ezeken a fél évezrednél is régebbi lapokon. Ritka alkalom, ha ilyen közvetlen üzeneteket kaphatunk egy elsüllyedt korszakból. Csak gondolják meg ezt, ha régi könyveket nézegetnek!
Gutenberg találmánya függetlenné tette, felszabadította, többször felhasználhatóvá tette a betűt, a gondolatok írásképét. Korábban a leírt betű a kevés írástudó ember saját privilégiuma volt, Gutenberg előtt lényegében minden irat egyedi volt, legyen az egy gazdagon illusztrált kódex, egy cirkalmasan megfogalmazott királyi okirat, egy kőbe vésett római adásvételi szerződés. Voltak könyvek már korábban is persze, csakhogy a könyvmásolók és a műhelyeiket fenntartó egyház fogságában. Ha Umberto Ecco „A rózsa nevében” elmondott történetére gondolunk, akkor a kolostorok börtönében, ahol a halhatatlan regénye szerint el kellett hamvadnia Arisztotelésznek a humor szabadságáról írott művének is és ahol méreggel átitatott könyvek lapjai ölnek.
Gutenberg találmánya forradalmasította a gondolatok közlését. A könyvben közreadott gondolatot hozzáférhetővé és elérhetővé tette sokak számára. Az eljárás lehetővé tette, hogy ugyanazt a gondolatot, ugyanazt a történetet egymásra megszólalásig hasonlító sok könyv segítségével lehessen elterjeszteni. A gondolatok terjesztése kiszabadult a fogságából, nem volt egyházi privilégium az többé, hogy az ember közvetlenül maga is megismerhesse és maga is értelmezhesse például a Szentírást. A könyv megteremtette a könyvterjesztőt, aki olvasókat keresett a portékájának, az olvasó igényei megteremtették a közkönyvtárat, az olvasó és a könyvtár megteremtette a népiskolát, ahol írni és olvasni megtanulunk, az írás és olvasás egyházi privilégiuma megszűnt, ez hatással volt az isteni felhatalmazásra egyházi segítséggel hivatkozó királyi kormányzásra, amelynek korlátait és határait szétfeszítették a humanisták könyvekben terjesztett gondolatai, és bekövetkezett a Reformáció, majd a Felvilágosodás, amely felemelte az Embert és Egyéniségé tette és ebből az abszolút királyi kormányzás helyett parlamentarizmus, Köztársaság, Demokrácia következett. Gutenberg találmányának a hozzájárulása ehhez a folyamathoz felbecsülhetetlen.
Johannes Gutenbergnek Mainzban is, Strasbourgban is van szobra. Mindkét szobrot városi közadakozásból emelték még a XIX. század évek első felében. A mainzi szobrot a nagy dán szobrász, Bertel Thorvaldsen készítette. A strasbourgi szobrot David d'Angers, jeles francia mester. A strasbourgi szobor stílszerűen az egykori városháza előtti téren áll, amelyet a szobor felavatásakor róla neveztek el. A Place Gutenbergről felnézhetünk a Katedrális tornyára, amelynek építését Johannes Gutenberg is megfigyelhette. Körbejárja az ember a mára kissé megkopott szobrot, mellette közben a karusszel csilingel, mert ott forog az is a Place Gutenbergen, kis leánykák és legénykék rójják a kis boldogságaik köreit Gutenberg szobra mellett és nagyon jól van ez így, ahogyan van. Ha arra járnak, járják körül a szobrot a csilingelés közben és nézzék meg a talapzaton található frízeket is. Tanulságos!
A könyv, mint gondolatok, eszmék, elképzelések, vélemények, világleírások, elemzések, az emberi és társadalmi természet megfejtésének kibontása, a változatos emberi konfliktusok mélyréteinek kibeszélése, nos a könyvek egyedülálló szerepet töltöttek be évszázadokon át abban, hogy megismerjük, hogy megszeressük, hogy meglássuk a világunkat, hogy részesei legyünk távoli tájakon megtörtént dolgoknak és, hogy részt vehessünk abban, ami az életünk. Ez pedig Johannes Gutenbergnek köszönhető, aki kitalálta és hosszú évek munkájával kikísérletezte azt, hogyan lehet olyan betűket készíteni, amelyek a nyomtatás után más szövegek kinyomtatására is alkalmasak. Egyazon betű, amellyel a Biblia szent szövegét kinyomtatták, a következő szedésnél lehetett egy, a katolikus egyház önkénye ellen írott pamflet betűje is, miért is ne, Gutenberg a gondolat terjesztésének lehetőségét mindenki számára lehetővé tette. Ő technológiát alkotott, de ezt visszafordíthatatlanul. Találmányának terjedési sebessége imponáló. Mainzban Fust és Schaeffer, Strasbourgban Mentelin (ők még közvetlenül Gutenbergtől tanulták a mesterséget) már a Mester életében előálltak a maguk könyveivel. Néhány gyors év alatt már nyomdákat találhatunk a Németalföldön, a német városokban, Olaszországban, Franciaországban, Angliában, 1473-ban már Budán is (Andreas Hess, vagy magyarabbul Hesz András nyomdáját). Tanulságos, hogy 1520 körül Strasbourg városában már 36 nyomdász működött, míg ebben az időben egész Kelet-Európában egy sem (és most egy Krakkótól Budán át Belgrádig és Nyizsnyij Novgorodig tartó nagy földrajzi térségre utalunk). Talán a nyomdák számának keleti és nyugati különbségében is megtalálhatjuk az okát vagy kulcsát az elmaradottságnak, a késettségnek, az elzárkózásra való hajlamnak és maradiságnak, a fogékonyságnak ott és a kelet-európai elfogultságoknak itt. Mindegy is, ez már más lapra tartozik, mint ahogyan a cenzúrának a könyvvel kialakuló történelme is.
(A könyvemlékmű Kehlben.)
Írtam már többször is, hogy a strasbourgi villamosnak a németországi Kehl-ben is van megállója. Népszerű állomás ez, a bevásárolni érkező francia közönség mindig elfoglaltság alatt tartja. A villamos a Beatus Rhenanus-ról, a könyvtáralapító humanistáról elnevezett hídon kel át, ez a gyalogosoknak és a kerékpárosoknak is kényelmes, sokan bandukolnak, vagy kerekeznek át rajta. A híd németországi hídfőjénél egy első látásra rondának, értelmetlennek látszó kőoszlop magasodik, ferdén egymásra rakott kőkockák emelkednek, csavarodnak a magasba. Egymásra rakott könyveket szimbolizálnak azok a szürke kőkockák, arra emlékeztetnek, hogy itt, a kicsiny Kehl elhagyatott erődjének a pincéjében a könyvekben élő szerzők élték túl az üldöztetésüket. Egy Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais nevű francia úr (igen, az az úr, aki a Figaró házasságát vagy a Sevillai borbélyt is megalkotta nekünk) itt nyomtatta ki az 1780. decemberében berendezett, „Société littéraire typographique”-nak elkeresztelt műhelyében a Franciaországban akkor éppen királyi indexre, tilalmi listára tett könyveket, hogy megmentse őket az elégetéstől. Voltaire-t és Rousseau-t nyomtatott az ódon pincékben a felvilágosult francia úr. Szép szimbólum tehát ez a szürke és jellegtelennek látszó emlékmű, egy memento és a lehető legméltóbb helyen áll. Éppen ott áll, ahol Gutenberg anno átkelt a folyón és vitte Mainzba strasbourgi kísérletezésének rekvizitumait.
