Strasbourg felett most borult az ég, eső közeledik, érezni már a szagát a hűvös levegőben. Az Európai Parlament előtt fáradtan csüggenek most a zászlók, hetekig lobogtak a választási kampányban, most elernyedtek. Huszonnyolc zászló. A Palais de l'Europe, az Európa Tanács székhelye előtt pedig negyvenhét zászló pihen most. A két épületet az Ill folyó kanyarulata választja el, a folyó itt találkozik a Rajna-Marne csatornával és itt fordulnak vissza a Batorama turista-hajói, hogy az utasaik egy pillantást vethessenek az európai intézményekre. Érdeklődő hattyúk figyelik ezt a sürgés-forgást. Strasbourg Capitale de l'Europe-ként, „Európa fővárosaként” hirdeti büszkén magát, az Európai Negyedben itt van az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Európai Emberi Jogi Bíróság, az Agora irodaépülete mögött a Pharmacopea, az Európai Gyógyszeripari Ügynökség, a másik irányban, a Parlamenttől egy pár lépésnyire az Arte Tv-nek, ennek a példa nélküli és kiváló európai televíziónak az épülete. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy most már, ahogyan a város európai intézményei növekedtek, közelebb hozták az legeslegelső Európai Ifjúsági Központot is a negyedhez, ez az 1973-ban alakult intézmény is szerves része már a Quartier Européen-nek a város kognitív térképén. Amióta a villamos bekötötte a város fonódó villamoshálózatába a környéket már egyikük sincsen távol a városközponttól. A 90-es évek elején még nem volt itt Európai Parlament (a parlamenti üléseket a Palais de l'Europe-ban tartották) és az Ifjúsági Központ távoli pont volt csupán, a vasútállomástól keservesen hosszú volt az út odáig és elhagyatott, sötét környéken botorkált át az ember, hogy megérkezzen. Strasbourgban tehát az európai intézmények emblematikus épületekben testesülnek, de Európa persze nem épületekben, hanem polgáraiban eleven.

Éppen hetven évvel ezelőtt, az Európa Tanács megalakulásával elkezdődött itt egy történet, egy új fejezet nyílt Európa közös történelmében. Már nem lábjegyzet ez a nemzetek történetének összességeként leírható novella-gyűjtemény alján, hanem egy önállóan is kibontható regényfolyam. Ma már Európa története nem tárgyalható közös intézményei nélkül. Az Európa Tanács megalakulása óta Európa története nem tárgyalható többé az emberi jogok egyetemessége, mindent átható kategóriái nélkül és az egyes országok története sem tárgyalható többé az emberi jogok érvényesülésének említése nélkül. Európa története nem tárgyalható többé a jogállam és a demokrácia érvényesülésének méricskélése nélkül. Az Európa Unió „térképén” Európa határai valahol a balti államoktól kiindulva, Lengyelországot Belarusszijától elválasztva, Ukrajnát megkerülve, Oroszországot és Törökországot kirekesztve, és Romániánál egy kicsit délre és keletre kanyarodva, Bulgáriát és Görögországot befoglalva és Magyarországot magában foglalva fut végig a térképen, aztán lekanyarodik a hosszú Horvátország mentén egészen az Adriai-tenger csücskéig, hogy körbefogjon egy fehér foltot azon a térképen, a Nyugat-Balkán országait, akik most még kívül vannak az Európa Unión, de kandidálnak a tagságra. Az Európa Tanács térképén a határvonal a kontinens valamennyi tagországát körberajzolja és Délen Törökországgal, a messzi Keleten pedig Vlagyivosztokkal végződik, de tag Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán is. Belarusz az egyetlen fehér folt ezen a térképen és az ember eltűnődik ezen a térképen, hogy mennyi eltérő életminőség, a politika mennyi árnyalata, mennyi nyelv és kulturális kód, micsoda hagyományok és milyen törekvések gyűjteménye ez a térkép! Az Európa Unió térképén hamarosan lesz majd egy fehér folt, a lehető legértelmetlenebb helyen, hiszen Nagy-Britanniát európai uniós országok szomszédolják és így a helyzete – a térkép sugallatára – a nyugat-balkáni országokhoz lesz hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy míg azok az Unióba befelé törekednének, addig a britek onnan kifelé. Az Európa Tanács térképén egyelőre nem lesz egy újabb elkülönülő sziget, ha jól olvassuk az eseményeket. Sem a kifelé törekvő oroszok, sem a hezitáló törökök nem lépnek ki az Európai Tanácsból és a britek is maradnak itt. A nehezen és fokozatosan kialakuló status quo tehát fennmarad. Az Európai Unió minden tagországa tagja az Európa Tanácsnak is, mondhatni azt tehát, hogy a demokrácia, a jogállam és az emberi jogok elismerése és hétköznapokban történő érvényesítése nemzetközi szerződésekben rögzített alapkövetelmény az európai országokban és ezekben a szerződésekben az országok azt is elismerik, hogy egy nemzetközi szervezetnek joga van ezt az érvényesülést vizsgálni és elemezni. Ma az a helyzet Európában, hogy 47 ország 800 millió polgára az Európai Emberi Jogi Bíróság joghatóságának védelme alatt élhet. Nincsen még egy kontinens, ahol ez elmondható lenne.

Most, amikor az Európa Tanács hetven éves fennállásának a legnagyobb válságával szembesül, jelesül azzal, hogy az oroszok felmondják a szerződéseiket, akkor azzal is szembesül, hogy az orosz polgárok az emberi jogi védelmi mechanizmus nélkül maradnak. Az Emberi Jogi Bíróság által tárgyalt ügyek majdnem fele Oroszországból keltezett beadványok által keletkezik most, miközben az oroszok már évek óta nem fizetik be a tagdíjukat (amely lakosság-szám arányos az Európa Tanácsban). Ezzel zsarolják a nemzetközi szervezetet amiatt, hogy felfüggesztették szavazati jogukat a Parlamenti Közgyűlésben, mert – amint azt mindenki tudja -, felmondták az európai határok megváltoztathatatlanságának elvét az ukrán terület részeként elismert Krím annektálásával. A válságra nem reagált jól az Európa Tanács aktuális vezetése, alapvetően passzív, elfogadó magatartásával tovább mélyítette a politikai válságot és fiskális válsággá fordította le, amely miatt jelentős és fontos ügycsoportok, munka-területek és ezáltal a szervezet integritása kerültek veszélybe.

Az Európa Tanács megalakulásának hetvenedik évfordulóján, a minap megtartott Helsinki csúcs talán áttörést hozhat ebben a helyzetben, hiszen – most úgy tűnik – az oroszok hajlandók lennének visszamenőleg is rendezni a számlájukat és megmaradni az Európa Tanács tagjaként. Megint mondom, ez nemcsak amiatt fontos, hogy akkor a fiskális szemléletű (értsd: megszorításokat, költségvetési csökkentést eredményező) „válságkezelés” helyett rendezni lehetne az ET belső helyzetét és külső pozícióit, hanem azt is, hogy fennmarad az egyenrangú párbeszéd és partnerség egy nagy országgal és, hogy az orosz polgárok sem maradnak emberi jogi védelem nélkül és kéretik ezen nem ironizálni. Megmarad a normalitás reménye. Mert Európának mindenkire szüksége van, hogy Európa lehessen, hogy Európának megmaradhasson. Jegyezzük meg zárójelben itt azt is, hogy azok, akik „erős nemzetek szövetségeként” kampányoltak az Európai Parlamentben történő képviselőválasztáskor, nem válaszoltak arra a kérdésre, hogy mi történik egy nemzetközi szervezet életében akkor, ha ott a mindenki által aláírt szerződések felrúgásával próbálják érvényesíteni úgymond „nemzeti” érdekeiket. Ama „nemzeti érdekeknek” a túlhangsúlyozása bizony ilyen válságokat okoz és vajon akkor kinek áll az az érdekében, hogy az európai együttműködés e szempontból bizony partikuláris nemzeti érdekek mentén szilánkokra törjön szét.

Hetven év az két generációnyi életidő. Most már Kelet-Európában is belenőtt egy generáció ebbe az európai realitásba. Miért kellene visszatérnünk a XVII. századi westphaliai béke idejére, amikor még azon is hetekig elvitatkoztak az országok követei, hogy milyen nyelven tárgyalhatják meg az európai határok kérdéseit? Hetven évvel ezelőtt, nekünk harminc évvel ezelőtt nyílt egy tanulási tér Európában, amelynek hívószavai az emberi jogok, a demokrácia és a jogállam voltak. Ezek nem üres fogalmak, ezek értékek jelölői. Egy platform a közös döntésekhez, az együttműködés mezsgyéit kijelölő határ-karók. A politikusoknak persze az a dolga, hogy bűvészkedjenek a szavakkal, mint hivatásos zsonglőrök dobálják a labdáikat és csak a kezüket figyeljük, hogy melyik labda repül magasabbra, alacsonyabbra, hol csalnak a labdáikkal és hogyan kotorják zavartan a hátuk mögé azt a labdát, amelyet nagy igyekezetükben elejtettek. Azt gondolom, hogy Európa polgárai nem kérnek ebből a zavart zsonglőrködésből. Mi mindannyian azt szeretnénk – és semmi tisztelet a kivételeknek -, hogy békében és egyetértésben élhessünk a szomszédainkkal. Ki akar olyan lakógyűlésre járni folyton-folyvást, ahol bár ki van függesztve a házirendben, hogy ki mikor takarítja a lépcsőházat, mindig vannak olyanok, akik látványosan és morcosan kivonják magukat a közös munkából, mondván, hogy nekik a saját konyhájukban kell rendet tartaniuk. Az Európai Lakógyűlés pedig arról szól, hogy már rendet tartasz a saját kamrádban, segíts rendet tartani a közös házunkban is. Az európai közös érdekkel szemben a nemzeti érdekekért kampányolók a kiszámíthatósággal szemben a kiszámíthatatlanságért, a logikussal szemben a logikátlanságért, a renddel szemben a rendetlenségért kampányoltak most.

Az európai intézményekben jelentős generáció-váltás játszódik le most. Nyugdíjba vonul egy, az európai országok együttműködéséért és kiszámítható nemzetközi rendben való beillesztéséért elkötelezett generáció, akiknek kelet-európai népei nagyon sokat köszönhetnek. Ők voltak azok, akik elkötelezetten végrehajtották az Európai Tanács és az Európai Unió bővítésének nem is olyan egyszerű műveleteit. Az ő aktív életidejük lejárt, nyugdíjas korba éltek. Ezért is volt minden gondolkodó magyar állampolgár szempontjából megalázó az a bizonyos Juncker-ellenes kampány (amely oly sok kárt okozott Magyarország európai megítélésében), hiszen tudható volt már hónapok óta, hogy a választások után Jean-Claude-unk nyugdíjba vonul. A Fidesz vadászai egy nem általuk elejtett döglött oroszlánnal fényképezkedtek büszkén, amely nemcsak ízléstelen, de vadászetikai vétség is, hiszen nem pózolok olyan elejtett vad tetemével, akit nem én cserkésztem be. Hanem az Idő.

„Spongyát rá Pelikán elvtárs”- rikkantaná most Virág elvtárs. Az Idő, mint a tenger. Napok követik a napokat, mint a tenger hullámai. A tengerészek azt tartják, hogy minden hetedik hullám a többiek felé magasodik. Egy új generáció érkezik az európai intézményekbe most és majd meglátjuk, milyen elkötelezettségekkel építik tovább a békés, prosperáló, együttműködő, a kontinensünk erősödését meghozó, mindannyiunknak kiszámítható élet-környezetet teremtő munkát. Egy biztos, hogy az Európai Unió vagy az Európa Tanács soha nem zavarta meg a nemzeteinkhez fűződő gondolatainkat, álmainkat. Ha így lett volna, nem lenne egyetlen egy Le Pen, Orbán, Salvini és Berlusconi, Nigel Farage -párti képviselő sem az Európai Parlamentben. Az idő hullámai emelkednek, süllyednek, kirakják a hordalékaikat a partra. Ott, ami ebből megmarad, azzal majd mindig egy következő generációnak kell foglalkoznia. Megérkezik a szél Strasbourgba, felélénkülnek a zászlók, mocorognak. De együtt.