2020. május 19-én a nap 5.42-kor kelt és majd 21.07-kor nyugszik Strasbourgban. Ha már ilyen korán kelt, fenn is maradt, ragyog. Ha most nézek fel a képernyőről, láthatom a kék ég egy ablakkerettel kimetszett részletét, az ablak előtt a fán a mozdulatlan leveleket. Egy szép kora-nyári nap odakint. A határok zárva vannak, de az Európai Parlament nyitva van. Viszont épületében nem az európai képviselők üléseznek, a Louise Weiss-ről elnevezett szárnyában már egy hete Covid-19 tesztállomás működik. Napi kétezer tesztet készít ott négy laboratórium. Franciaország új térképe nem regionális, hanem covidzóna-térkép. Naponta frissítik. A zöld zónaszín már dominánsabb, mint volt a múlt héten, de a vörös zóna makacsul tartja magát, még mindig a vörös zónából írok. Már egy hete „lazítunk”. Ha elhagyjuk a házat már nem kell listáznunk rövid sétánk okát, ha akarunk, már 100 km-es körzetben is mozoghatunk, kirándulhatunk a szabadban. Irigykedve sétálunk a gólyafészkek alatt és a fészkek tele vannak ezen a tavaszon. Még talán soha ennyi gólya nem keringett a város felett a kondenzcsíkoktól mentes, tiszta, végtelennek tetsző tavaszi égen. Sétálni tehát lehet, de a város új zaja, a madárcsicsergése társaságában. Visszatértek ugyan az autók és több a határozott cél szerint mozgó és nem csak úgy lődörgő járókelő, de valami mégis itt maradt a karantén kemény időszakának a csendjéből, visszafogottabb, óvatosabb a városi élet. Hiányzik belőle a teraszokon az összekoccanó poharak csendülése és a társasági élet zajai, a piacok lármája – mert a piacok limitáltak, távolságtartók, csendesek-, az utcazenészek gajdolása. Most zsebünkben attestation helyett maszk van, a boltokban, a villamosokon és buszokon viselni kötelező. Az üzletek (a nagy áruházak és bevásárló-központok kivételével) már nyitva vannak, viszont előttük a sorok hosszabbodtak. A bent tartózkodhatók száma limitált, a boltokban belépéskor és távozáskor is kezet fertőtlenítünk és ahol ezt bent meg lehet oldani, kijelölt útvonalon közlekedünk. A Librairie Kléberben én mindig a második emeleten kezdtem a böngészést, ott van a tényirodalom, a képzőművészet, a történelem, a fotó- és filmtörténet, aztán az első emeleten a BD-kel folytattam, majd a szépirodalommal fejeztem be a kirándulást a földszinten. Most csak a nyilakat követve haladhatok, így Apollinaire beelőzi Michelet-et vagy Doisneau-t vagy a képregényeket. A Fnac-ban is ez a helyzet, végig kell járnom az egész első emeletet és szemlét kell tartanom a laptopok, a fényképezőgépek és a nyomtatók felett, míg felérhetek a másodikra, ahol ott van a zene, ott vannak a dvd-k. Egy Sautet filmet vásároltam azért Romi Schneider-el és Michel Piccolival, aki tegnap halt meg, úgy látszik, volt valaki égi súgóm a magasból, amikor ezt a filmet választottam. A város most teljes egészében és hiánytalanul az itt lakóké. Nem kell turistákkal osztoznunk a Katedrális előtt vagy a La Petite France-ban és a hosszú rakpartokon, ahol máskor annyi idegent kell kerülgetni. A határok határozottan zárva vannak, se ki, se be állapot.

Ahogy itt mindig közvetlenül és elevenen megtapasztalható volt az, hogy hogyan is alakulnak át az európai sorsok a határok felszabadításával összenövő természetes régiókban, úgy most azt kell megtapasztalnunk, hogyan válik nyomasztóvá az, hogy határzár van. Európa évszázadokig nehezen átléphető országhatárok között élt életet és felszabadító élménnyé vált, hogy néhány rövid évtizedben megélhettük, átélhettük a határok elolvadásával járó élményeket. A sokat látott Rajna-völgyben is az Európai Unió kiteljesedésével együtt vált egyre természetesebbé a határ menti régiók együttműködése. Amikor két évvel ezelőtt átment az első strasbourgi villamos a Beatus Rhenanus hídon a baden-würtenbergi Kehl-be ez az együttműködés egy új szintre lépett, a híd acélos szilárdságával megkeményedett. Ma már sok strasbourgi francia polgár úgy tekint erre a német kisvárosra, mintha egy városi kerület lenne, úgy is használják, mint sajátjukat és kognitív térképükre felkerült a tágabb német térség is, Baden-Baden fürdői és a Festspielhaus, vagy Freiburg főtere, a Kittersburgermühle bier-garten-je éppen úgy franciákkal van tele, mint a kehli Baumarkt vagy DM. Az offenburgiak szívesen hajókáznak a strasbourgi csatornákon és a strasbourgi piacokon egészen jól el lehet boldogulni német nyelven is a sajtosnál vagy a zöldségesnél is. Sok francia német ingatlanból jár dolgozni ide és sok német vállalathoz sok francia munkavállaló jár át dolgozni oda. A kehl-i pályaudvaron közös munkaerő-közvetítő iroda működik. A covid kéretlen érkezése előtt szívderítő és szívnyugtatgató élmény volt ez, hogy egy olyan Európában élhettünk, amely az ellenségeskedésekkel eltelt múltját lehagyva kiegyensúlyozott, természetes, közösen élhető. Ez ezzel a járvány-intézkedés sorozattal szétesett. A karanténban töltött idő szubjektív idő, rendkívül hosszúnak tűnik. Ezért érezzük úgy, hogy mindez nagyon régen volt, valahol a távoli múltban, valahol egy elsüllyedt Atlantiszon.

Felemelő, lesújtó, könnyeket fakasztó, hidegrázós, megrendítő, nevetésre ingerlő élményeket éltünk át az elmúlt hetekben. A bezárkózás hideg pillanatait. A határzárak sokkját. Az első hetekben az európai országok sietve lehúzták a rolót, egyenruhásokat vezényeltek a határaikra, a virtuálissá vált európai országhatárok néhány évtizeddel korábbi állapotba dermedtek vissza. A térképen az a jelképes vörös vonal most egy tényleges fallá, kerítésé, kordonná vált. A Rajna felett négy hidunkból kettőt acélkerítéssel zártak le, a vasúti hídon legfeljebb csak néhány elkésett tehervonat kel át, de azt is őrzik, a közúti hídon pedig ott vannak a szorgalmas egyenruhások, akik minden autót megállítanak és mindenkit igazoltatnak. Az „illegális határátlépés” pénzbüntetéssel sújtható most, és ennek az összege akár 5.000 euró is lehet, ha úgy tartja a szigorú őr kedve. Úgy tudtuk eddig, hogy a vírus nem országról országra, hanem emberről emberre terjed, de most az embereket országtól tartják távol, így aztán mindenki a saját vírusával bíbelődik.

Egy határ menti helyzetből szemlélődünk tehát és feltűnik az, hogy mennyire feléledt a „bezzeg”-retorika, amelyet Európában – közös társasházunkban – már elfelejteni látszódtunk. „Szegény olaszok, na ja, mert olaszok, azoknak aztán beszélhet távolságtartásról az ember.” „Bezzeg a svédek, azok aztán másként csinálják, hja, skandinávok, egyéni felelősséget tisztelők.” „A németek, bezzeg ők aztán tesztelnek mindenhol!” Az európai uniós országok mind külön-külön intézkedtek, ki előbb, ki később zárt, ki másfél-két méteres távolságról beszélt, ki 5 vagy tíz méterről (futók és kerékpározók esetében), ki teljes kijárási tilalmat rendelt el, mint Spanyolországban, ahol csak a legközelebbi boltig lehetett kimenni nyolc héten át. Franciaországban mi egy kilométerre távozhattunk el a háztól, Svájcban semmi ilyesmit nem írtak elő és legfeljebb öt ember mindig „csoportosulhatott”, míg minálunk például húsvétkor még az egy fedél alatt élők sem mehettek együtt az utcán. Franciaországban a parkok már réges régen zárva vannak, Berlinben a Tiergartent soha sem kordonozták körül. Stuttgartban a boltokban maszkot kell viselni és távolságot kell tartani, de utána lehet menni a játszóterekre, ahol a gyermekek és szülők önfeledten fogócskáznak egymással. Bezzeg. Néhol szomorú, néhol vicces különbségek, zavarba ejtően. A fenségest és a nevetségest csak egy hajszál választja el egymástól. Joseph Conrad még ennél is szebben mondja: „A nevetést és a könnyeket csak pár lépés választja el a nyafogástól és a vihogástól.” Igen, a kemény karanténban nevettünk és könnyeztünk, nyafogtunk és idétlenül vihogtunk. Most a karantén kemény időszakának vége van, de egy furcsa, elnyúló, bizonytalanul körbeírható szakaszba léptünk át. Még sok minden nem tudunk arról, hogy hogyan lehet átrendezni az új előírások szerint a közös tereket, munkahelyeket, iskolákat és óvodákat, éttermeket és ivóhelyeket. Még nem tudjuk, hogy utazunk majd, vagy, hogy hogyan fogunk repülőgépre szállni. Az ipar és a kereskedelem a proxémika (tértudomány) értői után kiált, át kell alakítanunk személyes tereinket és most azt mondják nekünk, hogy át kell szoknunk a személyes tér-érzékelés más módjaira. Ez azonban egy kulturálisan meghatározott valami, olyan érzékelés, amely velünk együtt fejlődött, amelyet közösségeinkben tanultunk el mi is. Minden jel arra utal, hogy most ezt újra kell tanulnunk. De milyen kulturális hatások alatt? Most meg kell keresnünk egymást, el kell készítenünk a magunk karantén-leltárát, a veszteségek és nyereségek tanulságos listáját, hogy láthassuk, mi maradt meg régi szokásainkból, elképzeléseinkből és vágyainkból, terveinkből és kapcsolatainkból. Ebben a helyzetben keressük most Európát, nem a politikusokét, hanem azt, amely a miénkké lett abban a nagyra nyílt, határozott határok nélkül gazdagodó térségben, amelyen olyan kíváncsian és olyan természetesen kószáltunk.

Az egyik karantén-olvasmányom Joseph Conrad volt, aki azt mondja önéletírásában, hogy „Ezen a világon öröm és szomorúság át- meg átjárja egymást, alakjuk és morajlásuk egymásba olvad az élet alkonyi fényében, mely oly titokzatos, mint az árnyékba borult óceán, ahol a végső remény ott csillog szemkápráztatóan a messzeségben, igézőn és mozdulatlanul a látóhatár távoli peremén.” Navigare necesse est. Hajózni szükséges. Európában már nem lehet határok szorításában élni.