Már nem is emlékszem pontosan a napra, de arra igen, hogy a háború délután, talán négy óra 16 perckor, egy menetrenden kívüli személyvonaton érkezett meg a Nyugati-(vagy a Keleti-?) pályaudvar zajos csarnokába. A szomszéd ország háborúját a vonatról leszállók tekintete, az ismeretlenbe érkezők tétova mozdulatai, a gyermeküket féltő-óvón terelgető édesanyák mozgása hozta el, nem a tankok lánctalpainak zörgése, nem a rakéták sivítása, nem a drónok zakatolása. Minden, a háborús zónává vált városokból, az országból kimenekülő emberrel megérkezik a háború, így aztán nem mondhatjuk el azt, hogy kimaradtunk belőle. Azóta vagyunk a háború hátországa és ezért - tetszik vagy sem -, az életünk is hátországivá alakult át. Strasbourg légvonalban 1.600 kilométerre van Kijevtől, mi az elmúlt napokban kezdtük el ennek a hátországi létnek a megtapasztalását, azt amit a Budapesten lakók már két héttel korábban. A hátország most Londonig is kiterjed, európai kontinensünk nyugati fele beavattatott.

A hátországban nem szólnak szirénák, a lakásokban ég a villany, működnek a routerek, vibrál a televízió képernyőjének a fénye. Hálószobánk csendjébe nem dörömböl be egy-egy távoli rakéta-becsapódás robbanása. A lakótelepi betonházak acélváza szilárdan tartja kis életek kereteit. A mozikban filmeket vetítenek a hátországban és a színházak nézőterét nem kibombázott menekültek lakják, mint egy az orosz hadsereg által körülzárt ukrán városban, hanem jól öltözött és a színpadi poénokon önfeledten nevető nézők. Az üzletekben árú van és vásárlók vannak, csengenek a kasszák és gyarapodik az államkassza, a kereskedő és a vevő elégedett: a hátországban Élet van, naptár van, napi beosztás van, munkaidő van és jól bevilágított terek vannak, a pincékben pedig nem emberek húzzák fázósan össze magukon a hirtelen felkapott takarót, hanem lim-lomok vannak, a következő tavaszi lomtalanításra, amelynek időpontját az önkormányzat már meg is hirdette, hiszen a mi kerületünkben rendben mennek a dolgok.

A hátországban, Budapesten valami podcastban félművelt emberek nevetgélnek az ukrán propaganda ügyetlenségein a pestisracok.hu-n és hozzátolják a maguk orosz forrásokból származó tudását a dologhoz. A budapesti hátországban Magyarország a legszebb és a legcsúnyább arcát is képes megmutatni egyetlen napon – a menekülő embereken segítő önkéntesek, civil adományozók, ismeretleneknek kezet nyújtók a pályaudvarokon; a másik oldalon a magát lelkesnek önmagát kinevező tömeg, ahogyan nemzetiszín zászlók alatt közömbösen elmenetel a kor emberi követelményei mellett (elől) és közben a Békemenet táblája alatt kigyűlölködi egy kicsit magát, miközben meghallgat egy beszédet, amelyet a pártelnök-miniszterelnök elmondott nekik és amiben van minden, mint egy falusi búcsúban, csak szív nincsen és részvét sincsen.

A hátországban a német városokban tízezrek mennek az utcára, hogy tüntessenek az orosz agresszió ellen, hogy kifejezzék a háborús áldozatok iránti részvétüket, hogy szót emeljenek a békéért. A hátországban francia anarchisták a Cote d’Azur-ön orosz oligarchiák villáinak kerti falára firkálják, hogy „Poutin assassin!”, Londonban házakat foglalnak dühös tüntetők, hogy odaadják az ukrán menekülteknek azokat a világos, nagy és tágas tereket, amelyekben évente talán, ha kétszer fordul meg valaki. A német 5-ös autópályán megyünk éppen Baden-Baden felé, amikor egy hosszú, katonai konvoj tűnik el előttünk a szélső sávban: nagy, kekiszín trélereken jelzés nélkül lövészpáncélosokat szállítanak keleti irányba, a konvoj mögött is előtte is a Bundeswehr katonai rendészeti autói kék villogóikkal. Feszült arcokat látunk a kormánykerekeknél, ahogyan megelőzzük őket. A baden-badeni Caracalla fürdőben kevés a vendég hétköznap délelőtt, ráérősen és kényelmesen lehet élvezni a termálvízből felszálló gőzben a buborékokat. Négy orosz úr volt ott a vízben ottjártamkor, élénk beszélgetésben. Baden-Baden amúgy egy orosz város, egy orosz hub Németországban, az országban, ahol legalább egy millió orosz él egyébként, ebben a városban három nyelven is bevásárolhat az ember valamelyik exkluzív butikban és sok üzlet hirdeti, hogy „Mü gavarim poruszki”, „vajon mi lesz itt az oroszokkal? a Dosztojevszkij házzal? a cár által emeltetett templomocskával? az orosz beszéddel?”, tűnödöm. Visszafelé menet halljuk a hírekben, hogy Strasbourgban volt a gyülekezési pontja a francia katasztrófa-védelem által szervezett konvojoknak, hogy onnan együtt indulhassanak el Ukrajna felé. A kamionokban életmentéshez szükséges eszközök, gyógyszer, takarók, beomlott romok alatt túlélők felkutatásához szükséges eszközök, a kísérő autókban még kereső kutyák is. 18 kamion Lyonból, Bordeaux-ból, Poitiers-ből, Párizsból … ahogyan megyünk, látjuk a hosszú francia kamionsort a túlsó sávban, a német autópályán rendőri felvezetéssel robognak Kelet felé. Hátországi képek.

A hátországban nemcsak biztonságos áramellátás van, hanem hírek is vannak, a hírekben pedig választék is van, a választáshoz pedig a szükséges szabadság is megvan még itt. A mi hátországunkban a háborút annak hívják, ami: la guerre, the war, der krieg, vojna. A képernyőkön háborút is látunk. A hátországban könyvtárak is vannak és könyvek is vannak, nem égeti el őket egy eltévedt (szándékoltan?) rakéta vagy egy Grad sorozatvetőről kilőtt ideges sortűz. Én is olvasok. Most Alekszandr Zinovjev Homo sovieticus c. könyvét. Ezt a könyvet ez a szovjet disszidens 1982-ben írta és magyarul 2001-ben adta ki a Masszi Kiadó. A könyv mottókkal kezdődik. „Addig harcolunk a békéért, míg kő kövön nem marad.” Szovjet népi bölcsességként áll itt a tanulságos szövegek előtt, pedig csak tegnap mondta volt Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, az Orosz Szövetség elnöke. Ilyen utazásra hív Zivovjev könyve: elolvastán az lesz az érzésünk, hogy a homo sovieticus nem pusztult ki a Szovjetúnió kimúlásával, a homosos nagyon is eleven, sőt az oroszok újra is tenyésztették. Magyarországon is ott vannak mindenütt. Mert ez is hátországi élet: relativizálni a háborút, becsmérelni a békét, közben meg jól belakmározni a közjavakból és kiállítani valami zsíros számlát a propagandista teljesítésről.