"Magától csukódott be ott az az ajtó?

Már úgy tetszik érteni, hogy éntőlem?"

(párbeszéd valahol az Alföldön, DT jegyzése)

Ennek az alkorszaknak egyik kulcsszava most a válság. Alkorszak, a hosszúnak ígérkező XXI. században. Ez az évszázad pedig olyan hosszú, hogy innen még a végéig sem látunk. Remélni tudjuk csak: a következő generációk a végére járnak! Most még csak éppen belecsöppentünk és máris mennyi új, alkorszak-jelző kifejezés! 2001. szeptember 11-e után pld. a Terrorizmus Koráról és a Világméretű Terrorizmus Elleni Küzdelemről beszéltünk. Vetkőzünk is azóta szorgalmasan a repülőtereken. A pályaudvarokon ma még nem vetkőzünk és a kikötőkben hajóra szállunk és megyünk Új Horizontok felé. De, hát így megy elébb a Világunk. Most éppen a Válság(ok) (al)Korszaka. De mert Életidőnk csak egy, bár másokkal közös, no meg rá is érünk, hát szemlélődünk, ránézünk erre az alkorszakra. Egy speciális szemüveg lencséjén át nézzük és ennek a szemüvegnek progresszív a fókusza, mert ez az ifjúsági munka. Erről a sajátos emberi-közösségi tevékenységeket megnevező dologban az a közös, hogy mindig fiatalok + kal/ról/ért (…)

Nos, tehát pénzügyi válság – gyakorta olvastunk, olvasunk erről. Olyan kulcsszó ez most, mint volt a modernizáció, a terrorizmus vagy a globalizáció korábban. Ennek az aktuális válságnak már filozófusai, elemzői és szakértői is vannak (minden korszak előbb vagy utóbb megtalálja a maga hozzáértőit, miért lenne a válság a kivétel), ebből következőn a válságnak dimenziói, mélységei, kiterjedése, terjedési sebessége van, mérik is a szakértők szorgalmasan. Fertőzési gócpontjai és kóresetei, lázlapjai és statisztikai görbéi vannak ennek a válságnak. Sorra-rendre jelentkeznek az orvosai is, különböző terápiákat ajánlva és az orvosok fehér köpeny helyett, ha urak, gyakran Armani öltönyt, nyakkendőt, ha hölgyek, kiskosztümöt, Prada cipőt viselnek. Az uniós konzílium kifutóin is zajlik a vizit, a brókeréknél is. Mostanában kicsit kifordítva már arról is beszélnek ezeken a helyeken, hogy a „válság véget ért”, mások inkább úgy mondják, hogy „véget érni látszik”. A politikusok kedvelt fordulataival: ’wishful thinking’, magyarul Ráolvasások. Gugli, gugli, gugli… (részletesebben lsd.: The Fall – A zuhanás c. filmben.)

Nos, hogyan viselik ennek a válság-korszaknak a terheit, nyűgeit és nyilait a fiatalok? Húsz évvel ezelőtt, az azóta már anyává, apává cseperedőket a szakirodalom akkor a „rendszerváltás veszteseinek” hívta. A „középosztály Szigetén” felnőttek lettek az „X” vagy az „Y” generációk. A „zűrkorszak gyermekei” most lettek önkormányzati képviselők a vidéki városok közgyűléseiben. Akkor a mai 15-24 évesek most a „válság gyermekeivé” formálódnak? Válságban felnőtt nemzedékké? A választásos önéletrajzok generációjává válnak? „Zöld”, „Piros” vagy „Fekete” protestálókké? (Ulrich Beck, 2004) Gugli…gugli…gugli…

A cédulázást nehezítő feltétel! A cédulák válsága: egyik eddig felül volt, most alulra kerül. A régi cédulákat kidobtuk. Új céduláknak nem találunk – egyelőre – helyet, de keresünk. A cédulák identitás-válsága: nem tudják, hogy hová is illeszkedjenek. Egymást nyomva, egymáson feküdve: így azt hiszik, hogy a többiekhez tartoznak. Aztán megérkezik a Rendező, a Nagy Kéz, egyiket másikat kiemeli, a többieket otthagyja, másokat pedig kellő óvatossággal bár, de a papírkosárba helyez, de nem hajít – és ez fontos most. A cédulák rendezése szilárdabb, határozottabb szempontokat kívánna.

Szerencsésebb tehát, ha tekintetünket kissé lentebbre irányítjuk. Céduláink szempontjából annyit mondunk most, hogy az ifjúságpolitikai területeken, a szociális-, kulturális- és képzési területekhez hasonlóan, az egy ideig viszonylagosan kiszámítható (és ezért többé-kevésbé tervezhető) állami-költségvetési források területein nagymértékű átrendeződés kezdődött meg néhány évvel ezelőtt. A válságra kimutatva a döntéshozók, az állam képviselői „szűkítésről”, a „források átalakításáról”, „meg kell fogni minden fillér”-ről kezdtek el beszélni. Az ifjúságpolitika és annak a mentén az ifjúsági munkára fordított állami költségvetési források az elmúlt hat évben drasztikusan lecsökkentek Magyarországon. Míg pld. az állami költségvetés 2004-ben még kb. 2,1 Md ft.-ot költött el közvetve vagy közvetlenül az ilyen típusú ügyekre, addig ez a szám a 2010-es évre 600 m alá csökkent. Az EU-s források teljes spektruma a csatlakozással nyílt meg a támogatásért sorba állók számára. Az első években a hazai források és az európai források aránya kb. 3:1-hez arányult, míg ez az arány mára 1:6-ra fordult át. 1:6 Európa javára. Teljes nyugalommal mondhatjuk ki megint, hogy a Magyar Állam – ha nem is látványosan -, de kivonult az ifjúsági ügyek finanszírozásából és a meglévő kezdeményezések, működések támogatását elsősorban európai forrásokra, másodsorban pedig magánforrásokra hárította át.

A szakmai identitásokkal kapcsolatos kérdéseket először is ebben a pénzügyi környezetben kell keresnük, hiszen „kennyi köll a kereket, hogy forogjon!”. Kerekünk nyikorgásait tehát most inkább „európai kennyőcs” tompítja. Az emberrel foglalkozó szakmák esetében ez persze különbféleképpen árnyalt kép. Ez a kép szakmánként, szakmacsoportonként is folyton-folyvást változik és emiatt sem könnyű áttekinteni azt, hogy hol élesednek és, hogy hol halványulnak el a kontúrok. A tanári identitás-válságra jó példákat hoztak azok a tanári megnyilvánulások, amelyekből eleget hallottunk két évvel ezelőtt, amikor az „iskolai erőszak” tematizálása történt meg a médiumokban. Persze a tanár, a tanító az Állam szolgája, közalkalmazott (tisztelet azoknak, akik magániskolákat fenntartó alapítványok, egyesületek pénztárától kapják, vagy éppen nem kapják a fizetésüket) és ez a státusz rendkívül érzékeny minden államtól érkező beavatkozásra. Ha pld. most az „oktatási rendszer átalakítása” zajlik – vagyis most megint hozzányúlunk minden olyan szabályhoz, amely az iskola világára hatással van - akkor ez a tanár megint „kívülről és felülről” kap impulzusokat. A felsőoktatás és a közoktatás után vajon mikor nyúlunk „hozzá” a szakképzéshez és a felnőttképzés dolgaihoz? Mert egyik nyomja a másikát. Éppen itt lenne nagyon nagy szükség a modernségében bátor és a gyakorlatban használható megoldásokra! Éppen itt lenne szükség a nemformális tanulás átfogó, európai példákat követő elismerésére!

De még mindig csak a szövegkörnyezetben tartózkodunk és nem tértünk rá a szövegre. A fentiekben említettetek miatt az ifjúsági munka identitásválságát nem intézhetjük el azzal, hogy ezek a szakmai identitásválságok minden más ember-szakmával kapcsolatban előkerülnek. Orvos, tanár, szociális munkás, közművelődésben dolgozó művelődésszervező biztosan be tudna számolni az ilyen szakmai identitás-válságok természetéről a maga szakmájában. Biztos vagyok abban, hogy szakmai szervezeteik valójában éppen ezeknek az identitás-válságoknak a feldolgozása érdekében jöttek létre és éppen ez a kérdéskör táplálja folyamatos működésüket, szakmai hivatásrendjük működését. Az ifjúsági szakmában ilyen szakmai szervezet nincsen, ezért is nehéz az, hogy szövegünkhöz kitérők nélkül jussunk el.

A cédulák címszavait írjuk ide most. Csak címszavakként.   

Az ifjúsági munka közvetlen, mindig a fiatalokkal együtt, a fiatalokért és „kifelé” a fiatalokról vagy bizonyos esetekben a fiatalok érdekében végzett emberi tevékenység. De a cédulán annak is szerepelni kell, hogy mit válaszolunk arra a kérdésre, hogy szegénység, kirekesztettség, marginalizáció, ebből következő életállapotok. Leromlott közösségek, közösségek hiánya, felzárkóztatás – élet a romokon.

Használnunk kell Filip Coussée paradoxonját itthon is: „A működő ifjúsági munka nem érhető el, az elérhető ifjúsági munka nem működik.” (lsd.: Ghent, 2010). Mit jelent ez most, itt, Magyarországon?

Az ifjúsági munka csak részben professzionalizálható. Átgondolandó: a „professzionális” és a „nem-professzionális” (önkéntes, átmeneti-ideiglenes, bevonódó, kiegészítő, közösség) tevékenységek egész sora és viszonyaik egymáshoz, a szakmai térhez, a szakmai képviseletekhez. Az ifjúsági munkát végzők képzésével, önképzésével, továbbképzésével, szakmai tudásuk karbantartásával összefüggő kérdések egész sora kínálkozik innen – más cédulák számára!

Elismerés, elismertség, támogatás, bátorítás. Feladat. Az ifjúsági munka küldetéseit mindig következetesen kell képviselni, de mindig rugalmasan abban a szociális térben, amiben tartózkodunk (lsd.: „válság-gyermekek”?). Ha azt akarjuk, hogy látszunk, láttatni kell szociális küldetéseinket, eredményeinket a kirekesztettség oldásában, a szegénység-állapotok emberi elviselésében, a teremtett és gondos munkával fenntartott közösségek probléma-megoldó erejében.

Imákra nekünk van szükségünk. Istenünk, köszöni, jól elvan imáink nélkül is, mert dolga, munkája van elég. Nagy feladatok láttán – talán – imádkozunk. De akkor gondoljunk arra is, hogy: „Este, ha lefekszel, gondolj arra, hogy az a nap, amitől tegnap annyira féltél, az ma volt.” Az is lehet, ez talán már nem is cédula. Csak egy udvarias megjegyzés.