Csillag vagy fecske? Ifjúságpolitika-barangoló. Most.
„…és aztán nem jötté'
Átgyúrtuk életté
Idő komámmal
Ez üldögélést…”
(Lovasi András: Csillag vagy fecske)
A lokalitás mindig mozgásban van, mert az emberi vágyak, az elképzelések, az álmok és a tevékenységek mozgásban tartják. A fiatalok. Jókedvűen bringázni a tavaszban összetört városi járdákon is lehet. A Város a Tavaszi Nagy Kátyúzás következményeit kerülgeti bringán, autón, gyalog. Ehhez képest kevés munkás dolgozik a magyar ifjúságpolitika töredezettség-mentesítésén. Akik pedig vannak, akik még megmaradtak, azoknak ez az idő most felszínén fodrozódó, de a mélyén állóvíz. Balaton. Miközben látszólag semmi sem történik, addig mennyi minden! Villámok tükörképe az álló vizek felületein. A fiatalok ebben a fényben látják, érzékeli, tanulják a Világukat.
Zbigniew Brezinskit, az egykori világpolitika-csináló elnöki külpolitikai tanácsadót kérdezik a Times-ban néhány héttel ezelőtt arról, hogy mi a véleménye az „arabok forradalmáról” (minősítés az újságíró kérdésében). Az öreg és bölcs, sokat tapasztalt ember a fiatalokról beszél. Arról, hogy az arab országokban a demográfiai robbanás következtében jelentős gyúanyag gyűlt össze. Tunéziában és Egyiptomban a 25 év alatt fiatalok aránya a népességben meghaladja az 45%-ot is. (Ez az arány Európában Koszovó.) Tanult és dühös, felvilágosult és elégedetlen fiatalok tömegei – hiszen a körülöttük úgy-ahogy működő rendszer nem követte igényeiket, vágyaikat, elképzeléseiket, álmaikat. (Mintha 1968-ban, Nyugat-Európában járnánk.) Egyiptomban egy 28 éves blog-er meggyilkolása gyújtotta be az események láncolatát. Azóta már olyan sebességű változások zajlottak le Egyiptomban, amelyeket az elmúlt negyven év alatt nem láthattunk. Bahreinben szaudi páncélosok korzóznak. Szíriában kapualjakba, házfalak takarásába menekülnek a tüntetők a hivatalosságot képviselő katonák és rendőrök kegyetlen gépkarabély-tüze elől. A golyók válogatás nélkül sebeznek, ölnek nőt, férfit, gyermeket. A nemzetközi híradások élén diadalmas tüntetők, ahogy állnak egy tank tornyán, kapaszkodnak az esetlen acél-ormányos csövében és mobiljaikon fényképezik a szabadságot, a változás lehetőségét ünneplő tömeget a kairói Taziz-téren. Líbiai férfiak, szedett-vedett öltözetben, Winston Churchill „V”-jét mutogatják szabad kezükkel, mert a másik kezükben Kalasnyikov, RPG van. Olyan európai országok mentek a háborúba most, amelyek az elmúlt évtizedekben békéjükről, kiegyensúlyozott szociális viszonyaikról voltak híresek mifelénk. Francia Rafaelek társaságában dán vadászbombázók mérnek csapásokat Khadafi légierejére, tankjaira. Az „arab világ” forrong, változik. Izgatott felkelők szabadságot és demokráciát kiáltanak a nemzetközi sajtó mikrofonjai felé. Elhallatszik ide is ez az üzenet. És elbizonytalanodunk. Ez a világ távol van. Tőlünk nagyon távol. Messzi földeken. Külvilágban. Az a szörnyűséges és álságos Sharm-el-Sheik, az még talán mondott valamit a néhai Karthágó Tours jóvoltából arra tévedő turistáinknak – de Bengházi, Szidra? A Twitter vagy a Facebook szerepe az eseményekben? Valaki most arról értekezik, hogy ezeknek a „virtuális országoknak” már külpolitikája is van (…) A HVG legutóbbi számában a ’Canvas’ szerbiai egyesület képzéseiről olvashatunk – ahol sok egyiptomi, tunéziai, marokkói fiatalt képeztek „rendszerváltó tüntetések” szervezésére. Az EU Magyarországon rendezett Ifjúsági Konferenciájának (még csak alig egy hónapja volt!), a záróülésen egy szónok valami olyasmit mondott, hogy „látjuk a fiatalok nem-részvételének következményeit az arab országokban…”. Az arab megmozdulásokról, eseményekről, történetekről közvetített világ-képek egyesekben 1989 kelet-európai képeit, a líbiai képek egyesekben a magyar 1956 képeit idézik fel. A világ változásokra néz és bizonytalan a változások kategóriáiban, irányaiban. Szinte biztos, az emberi drámákat ezekben a változásokban és az emberi hozzájárulásokat ezekhez a változásokhoz egyaránt nehezen tudjuk most megragadni. Mert itt, nálunk mindeggyel együtt is Béke van és minden békétlenségünk is ezek között a keretek között nyeri el formáját. Elemzéseink kategóráit ezek a keretek formálják, no meg a közvetlen tapasztalataink, amely olyan dolgokat lát most, amelyet soha nem tapasztaltunk.
Fukushima. Messze van, külvilágban, távol. Látszólag messze volt Csernobil is annak idején, mégis milyen közel. Micsoda dráma ez egy olyan országban, ahol együtt élnek a földrengésekkel, ahol a cunami nevet kap és ahol megismerték az atomcsapás következményeit! Hiroshima és Nagaszaki után a világ most Fukushimát tanul. Globális korban a hírek terjedési sebessége felgyorsul és a sebességét még csak mérni sem tudjuk, mert nincsen erre mértékegységünk. Csak a minap, az alig múlt hétvégén választásokat veszítettek a konzervatív erők Baden-Würtenbergben, Németország leggazdagabb tartományában (ahová a magyar kivitel 20%-a! irányul), ahol arra a politika-történeti eseményre készülnek most, hogy Németország első zöld tartományi miniszterelnökét iktatják hivatalába hamarosan. A választásokat még az óvatos elemzők szerint is az döntötte el, hogy a zöldek az atomerőművek bezárásáért, a CDU jelöltje pedig a megtartásukért kampányolt. Most. Persze, sok más egyéb is. (Például a stuttgarti Hauptbahnhof átépítése.) Németország is messze van tőlünk, nem kell bibelődnünk a részlettel, itt (majd később a magyar kivitellel…). De a tényt rögzíthetjük: az atomenergia kérdése (fenntarthatósága) a politika-közéleti közbeszéd ügydöntő részévé vált. Külhonban. Másutt.
Az Új Időszámítás Magyarországon is elkezdődött. A választási eredmények ennek látható fodrozódásai – de azt mégsem gondolhatja senki, hogy a tojás volt elébb és nem a tyúk. A „magyar emberek” változást akartak és változtatásokat akarnak, lehetőleg életüket segítő-könnyítő változtatásokat. Mert nem mentek és nem mennek jól a dolgok. Ha azonban változás és változtatás, keresnünk kell a fiatalokat ezekben a folyamatokban. Konszolidált és békés keretek között zajló változásokról és változtatásokról beszélünk, nem a sivatagi harcosokról. Európa foglalja keretben mindezt, mert itt vagyunk és minden jel arra mutat, hogy itt is akarunk maradni. Ki kíváncsi arra, hogy hogyan vannak és hogyan gondolkodnak erről a fiatalok? Ki kíváncsi arra, hogy hogyan gondolkodik az Állam a fiatalokról – vagyis, hogy milyen ifjúságpolitikai keretekben? Azok a területen dolgozók, akiket fentebb szóba hoztam, azt panaszolják, hogy senki sem kíváncsi a véleményükre, a tapasztalataikra, a tudásokra, és képességeiket és készségeiket senki sem igényli (legalább is az Új Állam képviselői semmiképpen sem). Zárórát és szezon végi kiárusítást emlegetnek a szociális és az ifjúsági munka területein. A közművelődésben elvonást, az alkotó és aktív részvételre építő kulturális folyamatokban megtorpanást, visszalépést, szünetet. A budapesti Tűzraktér bezár, a Trafó és a Pecsa most egy költségvetésen, a Sziget azért többet fizet, az ifjúsági szórakozóhelyek fokozott ellenőrzésére most egyszer csak került pénz, a villanyszámlájuk kifizetésére viszont nincsen, mert azt adóban elvonják. A közintézményként működő Mobilitás Országos Ifjúsági Szolgálat eredeti hivatását ellátni már nem tudja, mert kézi vezérlés alá helyezték, amely ma a elhallgatás és az őszintétlen beszéd, az el- és megvonás, a kapacitás-csökkentés szinonimája. Ráadásul olyan kézi vezérlés ez, amelyben nem látni a vezérlő kezet – mert az nem nyilvános. Apályt emlegetnek azok, akiket a „régi” kategóriák tartanak fogva és azt bátorkodnak állítani, hogy „ahhoz képest – most”. De ez is egy régi kategória, még a változások előtt kidolgozott elmélet, amely, úgy tűnik, hogy most már nem érvényes. Új elemzési kategóriákat kell keresnünk, tehát!
Így vagyunk a magyar ifjúságpolitikában is. A választások idején azt hittük, hogy már a választási kampányban használt közbeszédben körvonalazódik az, hogy milyen irányokat követ majd ez a magyar ifjúságpolitika. Például arra gondoltunk, hogy az addig nagyon is aktív Fidelitas majd szerepet kap ezekben a folyamatokban. A Nefmi létrejöttekor még azt gondoltuk, hogy a név- és a személyválasztások majd elárulnak valamit ezekből az irányokból. Arra gondoltunk, hogy a prioritások majd csak kiderülnek a pályázati kiírásokból, a tisztségviselők nyilvános fellépéseiből és megnyilvánulásaikból, a „szokásos” dolgokból. Azt azért észrevettük, hogy a Fidelitas „tokostul-ajtóstul” csak kimaradt a dolgokból (…) Ugye ma már csak ironikusan szemlélhetjük ezeket a kategóriákat, hiszen a változások kifogtak rajtunk, elemzői hajlamokkal megáldott-megvert szegényeken. Nekivágtunk ennek a politikai ciklusnak úgy, mintha egy korábbi politikai ciklusba vágtunk volna bele. Aztán ifjúságpolitikában semmi sem történt. Semmi sem történt úgy, ahogy korábbi tapasztalataink alapján várhattuk volna. A korábbi tapasztalataink csődöt mondtak.
Mi van most? Csak az előző szombaton kapott egy teljes oldalt Bauer Béla ifjúságkutató a Magyar Nemzetben (mikor fordult ez elő utoljára egy napilapban?). Csak éppen két héttel ezelőtt a drog-megelőzési szkéna összes szereplője tartott konferenciát a T-Home Székházában. Csak most kaptunk egy levelet, amelyben látjuk Balogh Zoltán aláírásával a levelet, hogy a „Minden Gyerek Konferencia” támogatását megvonják. Csak most láttuk az index.hu-n a Tűzraktér összejövetel képeit. Éppen tegnap beszéltünk valakivel, aki azt mondta, hogy feladja „azt, hogy várjon addig, amíg az Élő Könyvtárról is beszélgethet valakivel a Városházán”. Néhány héttel ezelőtt a Budapesti Ifjúsági Feladatterv úgy süllyedt el a Budapesti Városháza viharos tengerén, mintha semmi sem történt volna a leírtak végrehajtásában. Pedig sok minden történt az elmúlt két évben. De az ezekre való visszatekintést, értékelést a Városháza döntéshozói nem méltatták figyelemre. Mintha körvonalazódott volna egy nyitott megoldás arra, hogy a mindenkori Budapesti Városháza valamilyen viszonyt alakíthasson ki a budapesti lokalitásban mozgó, cselekvő, álmodó fiatal polgárokhoz – de ez ma már csak a múlt és a magánarchívumok része. Minden fentebb kiragadott esemény úgy történt meg, hogy az eddig ott szereplő személyeket, szervezeteket, intézményeket és közalkalmazottjaikat senki sem szólította meg. Az ifjúságpolitikai tervezés mindig nyilvános folyamatai most egy olyan útvesztő labirintusában vesznek el, amelynek bejárata ködös, kijárata pedig nincsen. De lehet „benne” bolyongani”.
A fiatalok Ariadné-fonalakat vetnek a döntéshozóknak. Kérdés majd az lesz, hogy hol és hogyan fogják meg azok, akiket tisztségekkel, hivatallal, hatás- és feladatkörrel áldott és vert meg a sorsuk? A magyar ifjúságpolitika jelenlegi állapotának elemzéséhez még nincsenek meg az elemzései kereteink, kategóriáink.
Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, a pesti Pedálban, egy kerek asztalt látok, amelyet négy tinédzser leányzó ül körül. Hárman korsó sört, egy pedig (zöld) teát iszik. Beszélgetnek. Álmaik a lyukacsos tető felé szállnak, elillannak a réseken, majd odafent összetömörödnek, leszállnak, mint a madarak. A vállukra szállnak, láthatatlan madarai a fiatal életeknek! Kísérik őket, ahová csak mennek. Szép énekű madarak ezek, bizony. Ha belehallgathatnánk ebbe a beszélgetésbe!
Na, most mit is mond a magyar ifjúságpolitika aktuális állapotában? Azt mondja, hogy „miniszteri biztos érkezik” (a már kinevezett főosztályvezető feladat- és hatáskörét nem háborgatva), akinek fő feladata „új ifjúságpolitikai stratégia kidolgozása”. Úgy legyen. Így legyen. Egy új, a fiatalokra figyelő, szükségleteiket, vágyaikat, álmaikat, lokalitásaikat figyelembe vevő „stratégia” szülessék (június végéig, határidő, felelős), mert a Világ forrong, változik, alakul.
Az Európai Unió Európai Tanácsa számára most (tegnap) készült el az „Európai Unió indikátorai az ifjúsági szektor számára” c. tanulságos dokumentum (SEC(2011) 401 final doc.). A Tanácsban a magyar érdekeket képviselők már talán meg is kapták – érdekes lesz vizsgálni ennek a dokumentumnak a hatását a most kezdődő tervezési folyamatok(ra?)(ban?).
Mindig fent ragyogó Csillag? Mindig elröppenő Fecske?