Egy perc csöndet. Amelyben itt is meghallod a sziget szemtanú-fáin az egymáshoz érő levelek neszét. Olyat, amelyben idehallod az Oslóban megdobbanó szíveket. Olyan mély csöndet, amikor a Te könnyed kicsordul. Csendet egy percre. Mert sok, nagyon sok most itt a zaj, felkavart felszín zajong, felzavart mély fecseg. Pedig el kellene hallgatni most, egy kicsi csendben eltűnődni, mi történik itt. A tudás nem segít, a megtanult ismeret önmaga ellen fordul. A gyilkos norvég átlagosan képzett, fehér, középosztálybeli keresztény, küldetéstudattal. Vagyis semmi különös, átlagos, nem feltűnő. Ennyi szűrődik át a profilokat alkotó szakértői beszélgetések csöndet megtörő zubogásából. Már megint. Mennyire hasonlóak ezeknek a tömeggyilkosoknak a profiljai! Mind tanultak, rendesek, jól öltözöttek és ma internet-hozzáférésük is van, amit használnak, mert van mondanivalójuk. De nincsen lelkiismeretük, mert nem-lélekkel bíró emberek. Arcuk a lélek nélkül üres felület, rezzenéstelen és érzelem nélküli fal, amely eltakarja a gyilkos gondolatokat. Álca, amelyet most, ott a szigeten ez a norvég levetett. Emberségüket veszített emberi lények. Mert az ember az, aki nem ölésre született. Abban, hogy öljön, embersége akadályozza meg. Most itt egy Keresztény, aki törvényként nem ismeri a Tíz Parancsolatot. Tanulási paradoxon. Élet-példát onnan választott, ahol az ölést tanítják és ahol ölni tanulnak. Ezért mutogatja szívesen magát egyenruhában. Kifordított önazonosság. Katona, katona-erkölcsök és kompánia nélkül. De mégis, akkor „kinek a katonája”? Egy másik paradoxon. Ebben a csöndben ebbe a szívünk beledöbben. Ordas eszméknek, amelyek az emberi életek ellen fordulnak, csak a közösségek parancsolhatnak „megálljt!”, a közösség nevében történő rendőri beavatkozás mindig csak következmény. Fundamentalista gondolkodásmódok kialakulását csak az oktatás és a nevelés előzhet meg. Az a tanulás, amely az emberséggel együtt járó kötelezettségekre figyelmeztet minden pillanatban. A közösségek ezért nem engedhetik ki a kezükből a nevelést, mert a változtatásoknak az embert kell segítenie és nem az embertelent intézményesíteni. Egy perc csöndet tehát. Méltóságot az ártatlan áldozatoknak. Könnyeket egy megrendült társadalomnak. Együttérzést a vétlen szemtanúknak, túlélőknek.
