Belgrádban is meleg van, a város nekivetkőzött, a várospolgárok hőség-divatoznak. Ez a divat a 30 fok fölötti átlaghőmérséklethez illeszkedik. Praktikusan. A fiúk rövidnadrágban és pólókban üldögélnek a söreik mellett a teraszokon. Karcsú lányok még rövidebb nadrágja feszül a kíváncsian fickándozó feszes fenekeken, mert a rövid nadrágos lányok valahogy mindig sietnek valahová. A kezekben ásványvizes palackok, a napszemüveg pedig egyszerűen kötelező viselet. Talán meg is fordulnak utánam, mert most éppen nem viselem. Nadrágom is hosszú, kilógok egy kicsit a sorból tehát, bár a pólóm az még megjárja. Végül is csak itt élő megfigyelőként vártam a 7Л jelzésű villamost. A villamos most éppen nem jött – majd később egyszerre három is befut majd, tudom már – volt időm szemlélődni és eltűnődni azon, hogy hogyan is láttam a Város egy napját.

Reggel a pékhez menet azt láttam, ahogyan Cvetko Markoviċ cipész meistor odacsoszogott a rozsdás ajtóhoz, hogy kinyissa a boltot, ahol apja 1938-ban kiállított mesterlevele függ a kopott falon és, hogy beköltözzön az elfelejtett cipők, az évtizedek óta ottrekedt cigarettafüst és a kis rezsón mindig újrafőzött csíriz szagába. Az Obuċar felirat alatt ájuldozott a valami olcsó kerámiából remekelt és szemüveges cipész-törpe a kirakatban és némi értetlenséggel nézegette az akkurátusan sorba rakott cipősarkakat, amelyek érzésem szerint az elmúlt évtizedekben még soha sem próbálták ki a titkos randevúra siető léptek izgatott ritmusának boldogságát.

A sarki kioszk előtt a Hölgy a Kutyával túrta fel az újságokat, bár tudom, hogy úgyis csak a Blick-et és a Politikát veszi majd, aztán leül, a Pekara előtti teraszra, hogy sok tejjel igya meg a szokásos kávéját. A kutya, afféle talált jószágnak látszó, amúgy mindig izgatott aprócska élőlény majd most türelmesen elnyúl a lábánál és végtelen elismerést és szeretet sugárzó tekintetét le sem veszi majd Róla, míg csak ki nem olvassa az újságjait.

A Hölgyek vidáman fecsegtek egymással a Pékségben, „Dobar dan komśija” – köszöntek nekem és kértem és adtak és elköszöntem. A friss kenyér illata kísért végig az utcán. Előttem egy kislány haladt a nagymával és lázasan magyarázott valamit, ahogyan csak azok a gyermekek tudnak magyarázni, akiknek az élet minden perce ezer csodát rejt és nem győznek gyönyörködni azokban.

A Beogradska sarkához érvén láthattam, ahogyan elcsörömpöl a 2-es villamos, bábuként imbolyogtak a napszemüveges emberek a rázkódó fedélzeten. A nyitott ablakokon beáradó levegő előcsalogatta a szemtelen verejtékcseppeket, amelyek végigszánkáznak az orrtövén és dévajkodnak a hajak alatt. Valaki türelmetlenül dudált a sarkon, de nem láthattam az arcát. A nap éppen lecsapott a kocsi szélvédőjére, felvillant és kihunyt. Míg vártam, láttam, hogy a szemközti oldalon, a tavaly ültetett és még csak cseperedő akácfa mellett – amelyet valamilyen rejtélyes oknál fogva éppen a zebra kellős közepéhez illesztettek akkurátusan – egy fiatalember a mobiltelefonját kap és mosolyog a napszemüvege alatt.

A szomszédos nagykövetség előtt kint álltak az utcán a biztonsági őrök és egy rendőrrel beszélgettek. Mellettük fújtatva, szuszogva egy idős úr haladt el, a nap átvilágította nejlonszatyrait. Krumpli, hagyma, némi barack hintázott bennük, ahogyan leküzdeni igyekezett azt a kis emelkedőt, amelyet az egykori utcaépítő munkások hagytak ott, talán akkor is egy meleg nap miatt, mert mással ezt magyarázni nem lehet.

Ahogyan ott álltam a villamosra várva mindez elfutott előttem, vegyülve a várakozókkal láttam, hogy a változatos emberi természet minden nap felkínálja a normalitásokat nekünk, hogy eldönthessük, mivel is töltsük el életünk idejét. A meleg közös élményünkként ólálkodott körülöttünk és itt volt a Nyár, hogy örülhessünk annak, ahogyan a Természet visszahelyez bennünket, képzelt urait a természetes helyünkre. Melegünk volt abban a villamosmegállóban, de mindannyiunknak tehát.

Amikor hazaérkeztem végre és bekapcsoltam a gépemet, és kinyitottam a vajma.info portált, az első hír, amelyen megakadt a szemem az az volt, hogy „Bomba robbant Belgrád központjában”. Értesülhettem arról, hogy ez a gépkocsiban elrejtett szerkezet megölte Boško Raičevič „üzletembert” (sic), aki valami Andrija Draškovič, szintén „üzletember” rokona. A merényletet úgy délután két óra körül követték el a Cara Dušanan, amely, mint már jól tudom a Djorđe Vasingtona folytatása, a helyi Fűvészkert szomszédságában. A város e része mindig zsúfolt, villamosmegálló van a közelben, Belgrádban üres villamosmegállót még éjjel egykor sem láttam soha. Ártatlan járókelők is megsérültek így, a hírgyárakban nekik nevük, arcuk – talán szerencsére – nincsen.

Aztán ez a hír villanyáramként szétfutott az Internetnek a nyári melegben olvadt ólomként elterülő felületén és a B92 hírportál egyik angol nyelvű kommentelője máris levonta a következtetést, hogy ti. „Serbia is a mafia state”.

Légvonalban talán még egy kilométer sem választ el a tetthelytől, ahol aznap sokáig állt a forgalom. A szakértők végezték a dolgukat. A Város meg a magáét. Kizökkenthetetlen ritmusában zörgött, zakatolt tovább. Másnap már csak a reggel lapok címlapja emlékeztetett az eseményre. Harmadnap már azok sem. Kinek is van kedve ahhoz, hogy ún. „üzletemberek” dolgaival foglalkozzon? Ebben a városi hőségben?

Belgrádban is meleg van. A teraszok tele vannak. Fecsegőkkel, merengőkkel, társasságban elmélyülőkkel, hivatásos szemlélődőkkel, megpihenőkkel, frissülést keresőkkel, egymással társalgókkal, egymás szemébe elmélyedő barátokkal, szerelmesekkel, akik markolják az izzadságtól összeragadt ujjakat. Nagymamákkal és Nagypapákkal sétáló kicsiny emberekkel, akiknek még gyönyörűséget okoz az, ahogyan a napfény átbújócskázik a fák álmatag levelei között és még képesek arra, hogy felhívják az efféle csodákra a figyelmünket.