Ha majd lesz egyszer politikai metaforája az angol politikai életnek, akkor az az English Pub lesz. Egy angol pubban kérhetsz ’ale’-t, ’stount’-ot vagy ’lager’-t. Ízlelés-irányt, nem brand-et. Nem igazán rendelsz itt úgy, mint odahaza, hogy „egy Drehert vagy egy Borsodit”. Német sört sehol sem csapolnak, legfeljebb hollandot, de csak akkor, ha úgy hozza az üzleti szükség. A királynőt szidni nem kellene, félnetek jó lesz, ha mind beleegyezik persze, akkor én sem ellenzem. De csakis akkor. Novemberben mindenki piros pipacsot visel. ’Green fields of France” – éneklik a pubokban Dublintól Newcastle-n át Southemptonig. Mindenki tudja a szövegét. Közös énektől zeng a kocsma ilyenkor, bocs, vagyis a Pub.
A dán politikai élet metaforája a munka. Mindenki rakkol. A munkát támogató rendszerek. Egészségügy azért, hogy tovább dolgozhass, nyugdíjrendszer azért, hogy még tovább dolgozhass. Oktatás azért, hogy dolgozhass, népfőiskolák azért, hogy még másként is dolgozhass. Mindenki szegel, csavaroz, épít, ha mást nem, kutyaólat a kedvencnek. Lego. A Királynő biciklin dolgozik és a sarki boltban vásárol. „Szia Királynő, hogy vagy?” – mondja a boltos, aki dolgozik, amikor kiszolgálja.
A német politikai élet metaforája talán egy szolid polgári lakás, ahol a Nagyitól örökölt faliórából minden negyed órában felbukkan a Fekete-erdőben faragott kakukk és azt mondja, hogy „idő van”. A szófán néha felbukkan egy-egy habókos nagybácsi, akivel a viszony a kötelező karácsonyi együttlétekre szorítkozik, de akkor fogadják. Ha elmegy, megkönnyebbülten felsóhajtanak és az kitart a következő karácsonyig, aztán mindenki megy a dolgára. Amikor a dolgához ér, akkor tudja a helyét a dologban. Mindenki felelős a dolgaiért. A sajátjáért. Valaki mindig megigazítja a Nagynénitől örökölt terítőt az asztalon. Mert fontos a kényelmes otthonosság.
A magyar politika élet metaforája most a Mocsár. Felszínén bűzösen kifakadó buborékok bugyborékolnak, ha egyik-másik kifakad, furcsa ködök lengenek elő. A magyar politikai élet metaforája volt már a Magyar Ugar is, de régebben. Most a magyar ugaron csak azok járnak, akiknek nincsen bátorságuk elmerülni a mocsárba. Ha bátortalanul kikerülik, számolniuk kell azzal, hogy hosszú vándorlás vár rájuk kietlen, mocsártalan tájakon. Ha átvágnának a Mocsáron, akkor a Csorda sorsában kellene osztozniuk. A Magyar Mocsár felszínére bukkan néha egy-egy gonosz szempár, a mélyből, a krokodilus tekintete. Várja, hogy majd áthajtsák a Csordát. Ő is tudja, a hajtók is tudják, hogy a Csordából mindig a gyengéket kell a szélen tartani. Abból fogyaszt a krokodilus, abból kalkulál a hajtó. A Mocsár kellemesen langyos szélén mindig dagonyázik valaki. Őket a Csorda is, a Vándor is kikerüli. A Mocsár felszínéről a krokodil úszótalpai által felkavart üledékeket, iszapos zavarosságokat gyorsan eltakarítja a széltől felvert hullám, a nap melege, fagyasztja a hold hidege. A felszín uszonyoktól kavarog, a mélyből mindig felbukkan valami, hogy aztán a bugyborékoló felszín alá merüljön.
A szerbiai politikai élet metaforája talán egy rozsdás traktor. Pöfög, benzingőzt köpköd, de halad valamerre. Egy traktornak az utópályán hajtania tilos. Ezért mindig mellékutakat keres ahhoz, hogy tovább haladhasson. Néha, este, amikor tudja, hogy a rendőrök alszanak, titokban hajt csak az autópályára, de akkor nekilódul és élvezi a sebességet. Ha megvirrad és az álmos rendőrök kitörlik a szemükből az legutóbbi álmok csipáit, akkor persze visszahúzódik a földutakra. De pöfög, megy rendületlenül valamerre, és az irány már nem is annyira érdekes, mint a haladás maga.
Csuda tudja. Szerintetek hogy van ez?