Az ide-oda kapkodó időben a jégtáblaként feltorlódó pillanatok, az élmény-torlaszok, a rajtuk átvágtató, kattogó vonatkerekek.

1.: Jöttek, láttak, énekeltek, kikakaptak és hazamentek – a skót szurkolók a vonaton

Két hete volt, hétfőn, hogy amikor kiértem a Keleti pályaudvarra, örömmel konstatáltam, hogy ez a véget nem érő tél most az egyszer nem zavarta össze az Avala EC menetrendjét. A vonat pontosan érkezett Prága felől, így már előre örvendeztem annak, hogy lesz időm felderíteni az áramforrás aktuális helyét, kényelmesen bevackolhatok és alkalmas pillanatban majd elmerülök az aktuális esélyek latolgatásában az éppen aktuális Dragoljub-al vagy valaki mással az étkezőkocsiban, ahol ilyenkor ez idő után biztosan előkerül valami hazai rakija és jó esély van arra, hogy egyszer csak civilizált körülmények között még dohányozni is lehet. A terv szép volt, de megvalósulatlan álommá vált azonnal, hiszen a vágány mellett szokatlan sürgés-forgást tapasztalhattam. A várakozó utasok meglepetést tükröző tekintete előtt kapcsolták szét a szerelvényt oly sebességgel, hogy mire felocsúdtunk már csak a két ócskább kocsi maradt a 6. vágányon. Két másodosztályú, abból is az egyik egy afféle hibrid-tákolmány, fele fülkés, a másik felében pedig egy jókora tér, ahonnan a kerekesszékkel is megközelíthető mosdó nyílik, amely akkora, hogy egy közepes méretű party diszkópulttal együtt is elférne benne, feltéve, ha az a party retró lenne, és mellette még Jirzi Menzel Magány az erdőszélen című opuszát is vetítenék. Az impozáns mosdóhelyiség mellett pedig még bőven van hely kerékpároknak is, amelyeket, amióta le-fel mászkálok az Avala EC-vel Budapest és Belgrád között, soha sem láttam a fedélzeten egyébként. Az első osztály elvesztése máris érzékenyen érintett, mert megbízható áramforrás csak ott lelhető fel igazából, a magyar „származású” másod osztályú kocsi utolsó ülése mögött bujkál ugyan egy konnektor, de az ahhoz való hozzáférés nem egyszerű. A cseh és a szerb illetőségű kocsikon két év alatt még nem sikerült rálelni az áramra. Az első osztályú kocsi ugyan szerb, de azon a 63-as ülés mellett mindig ott a konnektor. A laptop tehát kiesett az utazás megszokott kellékei közül. Aztán kiderült, hogy az étkezőkocsi is. Máskor ez a három ország levitézlett kocsiparkjából összerakott és EC-ként megtisztelt vonat legalább hat kocsiból és a restoracija-ból áll, aznap csak négyet toltak egymásra, mind másod osztályt, mindegyiket egy másik országból. Abból is az egyik az a hálókocsi volt, amelynek ablakaiból álmos oroszok bámulták a Keleti pályaudvar keleties forgatagát, mert az a kocsi Moszkvából jövet mindig itt kapcsolódik össze az Avala-val. Míg ezt a helyzetet emésztette a tisztelt utazóközönség, megérkeztek a skótok. Mire felocsúdtunk volna, már el is foglalták az egész vonatot. Idős és fiatal urak kiltben, némelyikük Balmoral bonnetet, sporrant is viselve, hölgyek társaságában, színes, tarka forgataguk birtokba vette a jegyük szerint járó helyeket. Csakhogy volt egy bökkenő: rövidebb szerelvény, kevesebb hely, az eladott jegyek számával a férőhelyek nem voltak ár-érték arányosak. No meg a derék skótok csomagjai! Egy úr, aki kiltjéhez csak egy rövid ujjú pólót viselt, de méretes sporttáskájában sörösüvegek kling-klangoltak, egészen biztos, hogy pulóvernek nem jutott hely benne. Sörösrekeszeket tuszkoltak fel útitársaink, szatyrokat, amelyekből aztán whiskey és vodka került elő. Egy korosabb úr borban számolta ki a menetidőt, nyolc (8) üveg hosszúságúra kalkulálta. … Sok volt a hazai utas, több, mint egyébként szokásos. Már indulás előtt megkezdődött a helyezkedés, illetve a helyeken való elhelyezkedés. Egy zsúfolt közjárművön ez mindig nagyon érdekes gyakorlat, ha ez pedig ilyen multikulturális elemekkel dúsul, kifejezetten tanulságos. A skótok javára váljék, nagyon nagy empátiával és udvariasan kezelték a helyzetet. Egy idős házaspárnak átadták a helyüket, helyet szorítottak egy egyedül utazó idős hölgynek. Két kisgyermekkel anyuka érkezett és együtt megoldottuk, hogy Jakabszállásig ülhessenek és közreműködtek a három éves-lesz-mindjárt Danika és a másfél éves Katinka szórakoztatásában is, amely nem is volt olyan nehéz, mert nagyon élvezték a társasságot. Az a skót, aki emiatt a helycsere miatt nem tudott leülni, az természetesen letelepedett a folyosón, a mosdó előtt, amely persze éppen most volt zárva „műszaki okok miatt”, egy több nyelvű tilalmi tábla figyelmeztette a tisztelt utazóközönséget arra, hogy ne is próbálkozzék a használattal. Elnézvén a sörök mennyiségét, még gondoltam is, hogy szép útnak nézünk itten elébe. Aztán így is lett. A sörök és whiskey-k elfogyasztásával arányosan emelkedett a decibel, Kiskőrösön már énekeltek. Minden kocsiban ők ültek, jöttek-mentek, csatlakoztak itt vagy ott egy alkalmi kórushoz, itt egy újabb dugó röppent ki a borospalackokból, ott söröskupakok csörrentek meg a padlón, az ülésen támlájára szerelt hálókban gyűltek az összenyomott sörösdobozok. Odakint eleredt a hó, egyre jobban szakadt, skótjainkat ez még élénkebb ivásra sarkallta. Egyik útitársamról kiderült, hogy magyar és haza Pancsovára utazik,  ő egy óra után már kétségbeesetten felsóhajtott, hogy ezt aztán igazán nem lehet kibírni. Danika és Katinka tapsikoltak, mert az egyik skót szurkolóktól ajándékba kaptak egy skót jelvényt, amely gombnyomásra élénk-kéken villogott és a vonat ment. A magyar utasok száma állomásonként csökkent, a skót hangzavar állomásonként erősödött, így értünk Kelebiára. A meglepett magyar rendőrök beleszagoltak a levegő tömény szesz-szagába, egyikük feltolta a sapkáját. Két kutya is volt velük, sietősen csaholtak végig a vagonokon, mintha mielőbb szabadulni szeretnének a szolgálatból. A vámosok csak ránéztek az üvegektől púposodó szatyrokra, sörösrekeszekre, innen és onnan kikandikáló üvegek nyakára és rálegyintettek az egészre. A skótok világító jelvénykészletüket osztogatták, már a kalauzokon, a vámosokon és a rendőrökön is villogott a jel, ahogyan leszálltak, láttuk a villogást a sötét peronon, ahogyan bevonultak. Eddigre már azt is tisztáztuk, hogy az igazi skót a kilt alatt semmit sem visel, se boxer-alsó, se semmi, végül is, ennyi alkohol biztosan melegít … Mégis, ez a sokat ivó, énekelő, kimozdíthatatlan kedélyű társaság egyáltalán nem volt ellenszenves, sőt. Énekeltek, ha úgy hozta a kedvük, harsányan nevettek a vicceken és nagyon udvariasan beszélgettek velünk, félrehúzódtak a folyosón, ha mentünk, kínálgattak mindent, amit csak ittak, észnél kellett lenni, hogy csak módjával engedjünk a csábításnak. Suboticánál a szerb határőrök tolták hátra a sapkájukat. Mire a mi vagonunkba értek már rajtuk is villogott a jel. Mikor végeztek volna a pecsételéssel, amely műveletet a derék skótok kitörő örömmel fogadtak, egy parancsnok-féle kitalálta, hogy mégis csak névsort kellene írni erről a díszes társaságról, így annak is nekiláttak szerbek, ami nem volt egyszerű, kibetűzni azt a sok furcsa nevet, MacLeod, MacAllister és Mac … Mac … Mac. Nevettek a szerbek, nevettek a skótok, a jelvénykék hatásosan villogtak a határőrök sötét egyenruhájának hajtókáján. Döcögtünk tovább az estében. Még mindig nem értettem, hogy ha a meccset Novi Sadon játsszák, akkor miért utazik a társaság fele Belgrádba? „Mert még soha nem voltunk ott, mindenhová megyünk a csapattal, de Belgrádban még nem jártunk. A többiek gyávák és aludni akarnak egyet, mi meg skótok vagyunk” – volt a magyarázat. Így aztán Újvidéken a látható többség csörömpölve-szuszogva lecihelődött a havas peronra. A látható kisebbség maradt, köztük a kemény mag, azok, akik pólóban és kiltben utaztak. Belgrádig tovább iszogattak, most már csendesebben. Amikor a pályaudvar előtt felszálltam a 2-es villamosra, még láttam, ahogyan amúgy trikósan, csörgő-zörgő táskáikkal nekivágnak a belgrádi éjszakának. Majd reggel visszamennek meccset nézni.

Aztán másnap tele volt velük a helyi sajtó. Az történt ugyanis, hogy egész éjjel és reggel is szakadt a hó. Bejelentették, hogy olyan sok hó van a pályán, hogy lehet, hogy elmarad a meccs. Nem tudom, hogy honnan értesültek erről a skótok, de egyszer csak megjelentek a pályánál és nekiláttak havat lapátolni. Novi Sad beléjük szeretett egy pillanat alatt. A kiltes-trikós urak a szakadó hóban szorgalmasan eltakarították a havat a helyi erők támogatásával. A meccset megtartották. A szerb válogatott 2:0-ra győzött. A skótok a vb-selejtező csoport utolsó helyén állnak. Gondolom, hogy miután feltöltötték a készleteiket Lav és Jelen pivoval, felszálltak az Avala EC-re is végigénekelték az utat Budapestig. Rendbontásról nem szóltak a hírek, csak arról a szimpátiáról, amit kiváltottak. Ja, és közben még összegyűjtöttek egymástól 1.500 Eurót és odaajándékoztak egy novisadi, fogyatékos gyermekekkel foglalkozó intézménynek. 

Képek itt, pld: http://www.kurir-info.rs/skoti-u-suknjicama-ciste-sneg-na-stadionu-karadjordje-clanak-713701

2.: Nyelvleckék a schengeni határon

A múlt héten – először egyébiránt – az esti gyorssal tértem vissza Budapestről. Először hálókocsival. Érdekes élmény volt. A vonat ugyanis úgy haladt, mint még sohasem. Robogtunk az alföldi éjszakában, olyan sebesen, hogy már-már arra gondoltam, talán aludni sem érdemes. Bevackoltam az egyébként egyáltalán nem kényelmetlen ágyba és Tömörkény novelláit olvasgattam. Odakint az éjszakai sötétet csak időnként törte át egy-egy gyengén pislákoló távoli lámpa fénye. Az állomásokon csak úgy átrobogtunk, nem álltunk meg sehol, míg egyszer csak kiadósat fékeztünk. Elmulaszthattam valami információt, mert most csak azt vettem észre, hogy Cegléden álldogálunk. „Cegléd?” – tűnődtem, érdekes irány, Keletnek megyünk és Délre érkezünk? Szolnokot még láttam, de ott aztán győzött az álom, ebben a nagy rohanásban elálmosodtam, fél kettő volt már, elaludtam. Ajtócsapkodásra ébredtem, a hálókocsi-kalauz felrántotta az ajtót, „Granjica” – mondta. Kelebián álltunk már és én még mindig ennek az éber álomnak a hatása alatt voltam, még mindig nem tudtam, hogy álmodtam-e azt, hogy Ceglédet és Szolnokot is láttam, vagy, hogy hogyan is volt ez, amikor a következőket hallottam: „Előállítás lesz. Pista, gyere ide, te beszélsz angolul.” Egy kis szünet után gondolom, hogy most már Pista a következőket mondta: „Sprechen, English … Sie?” „I do speak English.” – mondta valaki. „Díz pépör nó gúd” – mondta Pista. Egy másik hang kicsit izgatottan: „Előállítás lesz itten.” „Why, I’ve never ever had any problem with this documents” mondta az, akit nyilván faggattak itten. „Figyusz, ez D típusú, ez csak harminc napos, nem?” „Ez kapufa, öreg.” – mondta most egy harmadik hang. „Kapufa”. „Vat jú dú hir? Díz pépör no gúd” – mondta az, akit Pistának szólítottak. „I’ve traveled to Munich and I took the train there and I’d been in Budapest.” – mondta az idegen. „Münik?, mi a faszt mond?” „Münik? Nem tudom baszd meg, ez kapufa, öreg, figyelj ez nem jó dokument, érted?” Most egy negyedik hang kapcsolódott be és azt mondta, hogy „Münik az München, de mit csinált ez Münchenben?” „I’m studying in Budapest, I’m student of the Corvinus University” – mondta az idegen. „Student, jú student?” „Áh, ez nem jó papír, figyelj, ez D-típusú, nem, ez nem jó.” „Díz no gúd dokument, péjpör no gúd.” – mondta most Pista. „Kérdezd meg tőle, hogy valami más papírja, ha nincsen ez kapufa, öreg.” – mondta most az első hang. „Másik papír … oder dokument, péjpör?” Kis szünet következett, az idegen nyilván matatott a zsebében és előhúzhatott valamit, mert ezt hallottam: „Mit akar ezzel, mi ez? Cor-vinu-s Egye-tem … ez jó, ez diák! Mér nem ezzel kezdted, öreg?” „Díz péjpör gúd!” „Ez jolly joker papír öreg, ez az igazi!” „Jolly joker!” Nevettek ezek a hangok azon a valami ködön át, félálmomban. Az én fülkémben csak ránéztek a magyar útlevelemre és azt mondták kedvesen, hogy „jó utat, további szép álmokat kívánok Péter!” Mire elaludtam volna, a szerbek ébresztettek, kattant a pecsét, „srećan put”, mondta a szerb határőr. Aztán tényleg aludtam a lassan ringó vonaton. Valahol Batajnicánál ébredtem fel és amikor leszálltam az ébredező Belgrádban, láttam, hogy az alaposan kifaggatott idegen az bizony egy kínai egyetemista volt, akit felszippantott a buszmegálló, míg én a 2-es villamosra vártam.