Az utazás tanulás, az elmúlt hetekben tehát sokfelé sokfélét tanulhattam, mert úgy hozta az élet, hogy az elmúlt hetekben különböző égtájak felé utaztam különböző okok miatt. Az is utazás persze, ha a blogtérben utazunk, ez is erőfeszítést, energiák odafordítását, erőforrásainkkal való gazdálkodást igényel. Ebben a magyar blogtérben persze állandó az utazásom, olvasónak szorgosabb vagyok, mint bloggolónak, azt hiszem. Ennek a virtuális utazásnak a végtelensége után bizony jól esik fizikai testemen is érezni városomat. Ha most pillantok fel a képernyőmről, akkor a belvárosi Csendes modernista falaira nézek, egykori uraságoktól levetett thonet-szék üzeni súlyát fenekemnek, a laptop melletti pohárban Konyári mester Chardonnay-ja aranylik. Kisütött a nap, az ablakok nyitva vannak és azon beáradnak a Múzeum kőrúti zajok, a villamosok zajongása, az autókerekek erőteljes súrlódásának fecsegése. Ezek a zajok elnyomják a cipők kopogását – egyébként is, ki jár ma már kopogós cipőben, a cipő kultúrtörténetéből mára kikoptak a vasalt sarkak, a derekat kiegyenesítő bőrtalpak, megmaradt a tűsarok, de Budapest az nem Belgrád, itt a hölgyek tűsarkakat csak alkalomhoz öltenek … alkalomhoz bátrak, ha tetszik érteni az üzenetet. A délutáni városi zajból kimarad tehát a léptek kopogása, pedig egy várost mégis inkább ezek a lépések, mintsem a személytelen autókerekek tesznek élőhellyé. Mint egy végtelen némafilm szereplői mozognak a városi zajban a járókelők. Most, hogy őket figyelem így, a nyitott ablakon át rögtön feltűnik, hogy a sétáló budapesti ember az vagy telefonál vagy eszik, ha véletlen egyiket sem művelné éppen, akkor siet, de nagyon. Andalogni csak telefonnal vagy szendviccsel, fagylalttal (bizony!), gyros-al szoktak itt, Soltész államtitkár úr minden erőfeszítése ellenére kéz a kézben andalgókat nem is látok most. Igaz, hogy délután van a „munka-alapú magyar társadalomban”, talán, ha most éppen dolgoznának a 'zemberek? Budapestnek is van sebessége, ha nem is egy Londoné, de a budapesti mégis másképpen halad, mint a kecskeméti, a pécsi vagy a debreceni polgár. Itt még mindig egy kicsit sietősebbek az emberek, mint amott, az okát nehéz megfejteni, csak az imént ugrottam el egy járdán hajtó biciklista elől, ő is sietett valahová, nyilván, valami kapitalizmus-féle biztos mocorog itten is, a városomban. Nem tudom. Most nem látok gazdagot és szegényt, járókelőket látok, akik telefonálnak vagy esznek és mennek, némelyikük siet, azok, akik telefonon vannak, andalognak. Innen nézvést mégis csak Budapest a legnagyobb magyar vidéki város, úgy terelgetik életét a helyi politikai elit prominensei, mint egy akármelyik vidéki városét. Ezt a blog-felületet az index.hu-ról nyitom meg, ezért elkerülhetetlen, hogy rá ne nézzek arra, ami azon a felületen van és onnan éppen a Fővárosi Közgyűlés mai napjáról szóló tudósítást olvasom (http://index.hu/belfold/budapest/2013/05/29/budapest_pp).  Micsoda ízes vidéki tempó van itten, kérem?! Tormay Cécile munkásságáról vitatkozott máma például Budapest Székesfőváros tiszteletreméltó Közgyűlése, egy unatkozó szépasszonyról, aki hobbijaként írogatott és soha nem érintethette meg a Magyar Parnasszus csúcsait, mert az már érkezése előtt is foglalt volt. Most kapott egy utcát ebben a vidéki városban és az a magyar irodalomtanítás szégyene, hogy senki sem bátorkodott idézni Kemsei István 2010. novemberében írott megjegyzéseit, ahol a jeles szerző például ezt találja mondani, hogy: „Tormay Cécile novellisztikájának hajdani hamvát-báját – ha volt egyáltalán, mára vastagon belepte a rácementesedett por…” (http://www.kortarsonline.hu/2010/11/tormay-cecile-talalkozas-alkonyatkor/3289) Persze ez nemcsak afféle egyszerű pora az elfeledtetésnek, hiszen antiszemita volt az író hölgy, citálják különféle minőségű érveiket az ellenzéki képviselők, amelyre különböző minőségű ellenválaszokkal élnek a kormánypártiak. (A legkevésbé sem vitatkoznak azon, hogy van-e antiszemitizmus Budapesten, ami egy érdekes topik-ja lehetne egy közgyűlési beszélgetésnek. …) De ez mitsem számít Budapesten, mert kisütött a nap, kimegyek a Ferenczy Istvánról elnevezett utcácskába dohányozni, szigorúan 5 méterre a bejárattól, szemben az V. kerületi Önkormányzat Öregek Otthonának ajtaján is ott felirat, hogy „Dohányozni csak a bejárattól 5 méterre lehet!” Ezek a budapesti öregek! A kis utcácska a Károlyi-kert bejáratához fut, ott egy kis terecske alakult ki asztalokkal és székekkel és érdemes végigpillantani mindkét irányba az itt felújított házak homlokzatainak ritmusán, milyen jellegzetesen pesti környezet ez itt és most … de aztán beleolvasok abba a már idézett tudósításba és szinte látom, hogy milyen komolyan munkálkodik városom közgyűlése, vagy úgy is mondhatnám, hogy az én közgyűlésem, bizony, az én sajátom, mert nekem választópolgárnak ilyen is, ilyet alkottam én, mint választópolgár. Arról persze senki sem kérdezett meg – ezek a kérdés-felelet játékok az én városomban valahogyan nincsenek szokásban -, hogy mit szólok én ahhoz például, hogy a taxisokat ilyen módon kívánják megregulázni, mert lenne ehhez, mint örök utasnak, hozzátenni valóm. A rend és az őszinteség fővárosában (® Tarlós főpolgármester úr) a város imidzsét rongáló évtizedes problémákkal nem igazán szoktunk volt időben foglalkozni, viszont sok időt töltünk el azzal a Közgyűlésemben, hogy Tormay Cécile … szóval látom a blogtérben, hogy Budapesten az ügymenet a szokásos, most egy kicsit hosszabb távollétemben sem történt meg a csoda.

Kár, hogy ennek a magyar demokráciának a hétköznapi élet nyelvére való lefordítása már vagy 20 éve úgy történik az én Városomban, hogy az éppen ügyeletes polgármester urak (hölgyek e poszton az én városomban jelentős kisebbségben vannak …) csupán csak saját szűkebb pátriájuk (23 darab kerületük) érdekeitől vezéreltek, így aztán a Nagy-budapesti fejlesztések végeredményeire rá sem lehet ismerni. Enklávék városa ez most, itt vagy ott csodákra lát az ember, amott vagy emitt pedig letargiára. Ami érték ebben a városban az sokszor magán-erőfeszítések, egyéni felindulások, vállalkozói kockázat-vállalások, aktív polgári kezdeményezések eredménye és ami összvárosi szinten megoldandó, az pedig a Közgyűlésem sara. Amikor a Közgyűlés nekiveselkedik és feltűri inge ujját, hogy megoldja ezeket a megoldandókat, akkor gyakran csak éppen a budapesti polgárról feledkezik meg. Hivatkozik reája, de nem kommunikál vele, vagy, ha nagy ritkán igen, akkor is inkább csak úgy foghegyről odasziszegett mondatokkal. Az elmúlt évtizedekben a Város hivatalosságai lépésről lépésre hátráltak vissza a polgáraiktól, a Városnak most sincsen civil politikája, ifjúságpolitikája, városi polgárok részvételét és aktivitásait serkentő politikája. Van „neki” viszont 23 kerülete, politikai pártok által margóra tett, elmagányosodott, de ambíciózus Főpolgármestere, BKK-ja és BKV-je (amikor mindig meg kell tanulnunk, hogy a kettő nem ugyanaz, és, ha probléma van, akkor mindig éppen a másik a felelős). Feltűnik most, hogy miközben ennek az eltéveszthetetlen budapestiségnek a Ferenczy utcában, ott a Magyar utca sarkán például milyen szép harmóniája van, addig az innen pár lépésnyire szomorkodó, szomszédos Kossuth Lajos utcának milyen diszharmóniája. Ezen a Ferencziek terének most zajló átépítése önmagában nem fog változtatni, pld. nem lenne baj, ha laknák is a Belvárost, nemcsak építgetnék. Nem lenne baj, ha a Belváros lekerülhetne az „amit szégyellünk Budapesten” térképről. Milyen taxik állnak az egykor patinás Mátyás-pince előtt például? Milyenek a Keleti pályaudvarnál? Hogyan fordulhat elő ilyesmi a „rend és az őszinteség fővárosában” (® Tarlós főpolgármester úr)? Míg a Városom a magyar GDP majd 60%-át állítja elő és ezzel kikerülhetetlenül ránehezedik a magyar vidékre, akközben nincsen a magyar vidékre szállítható példatára, példamutatása (valamikor volt ilyen budapestiek által nyitott verseny …). Úgy tűnik, hogy inkább tanul a vidéki városoktól, mintsem hogy megfogalmazza végre a saját identitásait. A Város hivatalosságai fojtogatják azokat a magánkezdeményezéseket, amelyek most a városturisták számára a fő attrakciókat jelentik (Kazinczy utca, Erzsébet- és Terézvárosi pezsgés, alternatív várostúrák, néhány igazán kiváló étterem). Enklávé város most Budapest és ezeknek az enklávéknak egymástól egyre élesebben elválasztó határai alakulnak ki, amit ráadásul a közigazgatási szerkezet is konzervál. Nehéz lenne megmondani azt, hogy most, 2013-ban ki a budapesti? Az átmenő forgalom nagyon jelentős ebben a városban. Vándorélet helyszíne, megállóhelye lett-e város, vagy értékeket teremtő és megújító polgárok gyülekező-helye? Magam most, hogy ideérkeztem végre a városomba, csak önfeledten bolyongok a Kazinczy utca és a Csendes között, tegnap egy kicsit megálltam az Átriumban és néztem, ahogyan kiáradnak Pintér Béla Parasztoperájának előadásáról az előadással elégedett népek, valami az utcazenészek érdekében szervezett józsefvárosi demonstrációról készített képeket néztem az imént, aztán felnézek a megint a képernyőről a Csendesben és egy gyönyörűen író hölgyet látok most magam előtt, irodalmat ír, látom, érzem és valami csendes muzsika, valami magyar vers göndörödik most itt elő Budapesten. Ez is, no meg az autók és a villamosok zaja is elfedi a budapestiek lépteinek zaját. Pedig mennek, telefonálnak, andalognak, esznek közben itten az ablakok előtt, a Ferenczy utcában és süt a Nap reájuk. A Közgyűlés is lassan befejezi a mai munkáját – látom az index.hu-n. … Blogolnák történelmüket a belvárosi házak, a töredezett járdák, a városlakók léptei, ha tudnák … Bloggadalom-város … Budapestem.