(Vízi-élet Tigrében)
Az óceánokat, amelyek villába fogják a latin-amerikai kontinenst – mint tudjuk – a Magellán-szoros köti össze odalent. A hajósok rémálmának, a Cape Horn-nak, a kontinens déli csücskének (Cabo Horno spanyolul) megkerülésekor a Drake-átjáró segíti a tengerészeket, valójában itt találkoznak a két óceán hullámai egymással, mert ama keskeny szoros a maga zegzugos, mindenféle öblök, beszögellések felé kanyarodásával, amelyek annyira megzavarták Fernando Magellánt a tájékozódásban anno, szerte széjjel terelgeti a Pacifíco és az Atlantíco hullámait. Mindezt persze most nagyon messziről szemléljük, pedig izgalmas dologról van szó, hiszen az óceánoknak ez a jelenléte rendkívül fontos Latin-Amerika megértéséhez. Különösen akkor válik azzá, ha egy kicsit figyelmesebben követjük szemünkkel a kontinenst átszelő folyók kék vonalait, amelyek bonyolult összeköttetésben és kölcsönhatásban állnak egymással és amelyek előbb vagy utóbb valahogyan és valahol valamelyik óceánnal találkoznak. A kontinens keleti partján végtelen síkságok, pampák húzódnak és ezekre a síkságokra futnak ki a nagy folyók, az Amazonas, a Rio Grande, a Parana, az Uruguay-folyó. Jellemző, hogy Argentínának a Buenos Airestől Észak-Nyugatra húzódó területeit – a Parana és az Uruguay folyó között – Mezopotámiának hívják. A kontinens nyugati partján hatalmas hegyvonulatok zárják a látóhatárt és ezeken a hegységeken, miként a folyókon is több ország osztozik. A La Plata torkolatába sok folyó gyűlik egybe. Az űrfelvételeken világosan kivehető, ahogy ennek a hatalmas, tölcsér alakú torkolatnak az iszap-barnája feloldódik az Atlanti óceán kékjében. A Delta nincsen messze Buenos Airestől, Tigre kis városkája egy órányi út a Retiro pályaudvarról, úgy 25 percenként indulnak az elővárosi vonatok, egy retúrjegy 7,12 Peso (egy euró úgy 5,2 Pesot kóstál mostanában). A vonatról leszállván rögtön megfogja az embert az az érzés, hogy a lüktető-pulzáló, zsúfolt Buenos Aires után Tigre egy rendezett, tiszta, áttekinthető, színes vidéki városka. Szépen gondozott park veszik körül a modern vasútállomást, az új Városháza körül kényelmes turista-központot építettek ki, innen az egyik út a Puerto de Frutosba vezet, amely a régi kikötőmedencék köré, az egykori raktárházak átépítésével kialakított vásártérré vált, butikok, üzletek sora. Mellette a helyi Vidámpark óriáskereke forog. A másik útvonal feljebb, a folyócskán átívelő hídon át a városka folyóparti sétányára vezet. A szépen gondozott és elegánsan kialakított sétányt pompás csónakházak szegélyezik. A partokon mindenütt csónakok. Hajósok kínálják a szolgáltatást: a Deltát hajóval lehet meglátogatni, a városi társaság elegáns, tikfa-hajói mellett sok kisebb-nagyobb motoros közül válogathatunk, az ár az időtartamtól és a szolgáltatótól függ, a városi szolgáltatás egy órányi útért 50 pesot kér, a magánszolgáltató az út hosszúságától és a személyek számától függően akár 250 pesot is kérhet. Végül ellent álltam a csábításnak. Nem hajóztam, hanem régi hajók és egykori hajósok társaságában töltöttem az időt, eredeti terveim szerint. A Tigrében található számos érdekes múzeum közül a legkevésbé látogatottat, a Museo Navalt kerestem fel. Minden tengerrel rendelkező országban érdemes felkeresni a tengerészeti múzeumot egyébként, mert megmutatnak egy olyan nézőpontot, amelyet a nagyvárosi múzeumok szinte soha: megmutatják a Tengerhez való viszonyt, amelynek a skálája a szeretetteljes rajongástól a szívet szorító félelemig terjed. A Nacional Museo Naval az argentin Tigrében meghatóan régies, kissé kopottas, valamikor jobb napokat látott hely, de mégis megérinti a látogatót a tenger, mit a tenger, az óceán iránti tisztelet. Sok és jó kvalitással készített modellen tanulmányozhatjuk az argentin haditengerészet kialakulását és fejlődését. Köztük különösen érdekes az az európai múzeumokból hiányzó korszak, a monitorok korszakának a bemutatása, amelyek azt a korszakot reprezentálják, amikor a friss nemzetállamok megkezdték ama nagy folyók feletti uralomért vívott hosszú küzdelmeiket. Egy kis sarok a Déli-sark felfedezése történetének egy fontos epizódjára emlékeztet, arra a Nordeskiöld-vezette expedícióra, amely 1903-ban először hatolt el a hetedik kontinens legdélibb csücskéhez. Hajójukon argentin volt a legénység egy része és maga a hajó, az Uruguay sarki vizekre átalakított egykori fregatt most a Puerto Maderoban nézhető meg. Ez alkalmat adott a kiállítás rendezőinek arra is, hogy bemutassák Patagónia feltérképezésének izgalmas fejezeteit is. Aztán az utolsó teremben ott van a Legh II, egy kicsiny sloop, amelyen Vito Dumas egyedül és kétszer is megkerülte a Horn-fokot. Megérdemli, hogy feljegyezzük azt, hogy 272 napot töltött a tengeren, 20.272 tengeri mérföldet tett meg a következő útvonalon: június 22-én indult Buenos Airesből és áthajózott Montevideoba, amit 110 mérföld (ezt csak azért érdemes megjegyezni, mert ez a távolság a két főváros között – a Rio de la Platan …) – onnan a Capo la Cabo – Wellington (Új-Zéland) – Valparaiso (Chile) – majd a Horn-fok újbóli megkerülésével Mar del Plata – Montevideo – Buenos Aires, ahová a következő év augusztus 6-án érkezett meg. Személyes szerencsétlensége e nagy tengerésznek az, hogy útját 1942-ben kezdte és 1943-ban fejezte be. Fontosabb dolgokkal volt elfoglalva a Világ annál, hogy egy ilyen emberi teljesítményt jelző posztert kitűzzön Kollektív Memóriájának faliújságjára. Jellemző, hogy míg nálunk, odahaza a Nagy Háború dúlt, a világnak ezen a felén ez az utazás volt a „téma”. A II. Világháború csak nagyon áttételesen érintette meg Latin-Amerikát, bár valamikor 1944-ben Brazília csatlakozott a németek elleni szövetséghez, sőt haditengerészete részt is vett tengeri terület-biztosító műveletekben. Ahogyan elnézzük ezt a kicsiny hajót és tanulmányozzuk az útvonalat növekvő elismeréssel gondolunk Vito Dumasra – még egy tulajdonnév, amit érdemes Argentínához illesztenünk. Vitonak még nem lehetett olyan felszerelése, mint a Vendée Globe hajósainak, akiknek mindig meg kell kerülniük a Horn-fokot (bővebben lsd: a verseny honlapjára a versenyzők által feltett videókat), nem volt GPS-e, radarja, echolot-ja (mélységmérője), termopan ruhája. A hideg ellen a ruhája alá gyömöszölt újságpapírral védekezett. Szóval a hajóját rendbe hozták és most itt van a tigrei Museo Navalban. Az utolsó teremben hajóágyúk, fedélzeti géppuskák, torpedók, a technikai részletek szerelmeseinek. Kicsit rendetlen, nekem érdektelen az egész, amikor csak megüti a szemem egy ismerős név: General Belgrano. A cirkáló, amelyet angol tengeralattjáró süllyesztett el a Falkland-háborúban, 1982. május 5-én. A múzeum eldugott sarkában egy emlékhely, amit szerintem a múzeum befogadott, szinte észrevehetetlen a haditengerészet-technikai részletek felvillantó, fegyverekkel zsúfolt teremben. Két torpedótalálat végzett a hajóval, az argentinok itt szenvedték el háborújuk legnagyobb ember-veszteségét, abban a háborúban, amelyről Borges azt mondta, hogy „két kopasz ember verekedése egy fésűért”. A falon a nagy hajóról egyetlen megmaradt tárgyként egy kopott mentőöv függ. Az elmosódott fényképeken a hajó hullámsírba merülésének pillanatai. Az írógéppel készített lista az elesett tengerészek neveivel. 323 név. Ennyi. A múzeum kertjében a Sobral őrhajó parancsnoki hídjának roncsai láthatóak. Az árnyas sétány fel fordított tábla gondosan felsorolja az elesettek nevét, a rakéta találat feltépte fémdoboz sebének csipkés szélén napfény-cseppek gördülnek alá. Tigrében úgy általában csend és nyugalom honol és így volt ez akkor is, amikor e komor képek benyomását cipelve elhagytam a múzeumot. Aztán Don Manuel steak-je helyre rakta a béke és a háború kérdéseit. „Békében minden lehetséges” – „Todos esposíbile en la Paz”, a háború múzeumi üvegtárlók régen tisztított üvege mögött. Argentínában. Tisztelet Latin-Amerika nagy vizeinek. Tisztelet a tengerészeknek.
(Vito Dumas hajója a tigrei Museo Navalban.)
