Ilyen volt Ádi kettőjük között mindenesetre szokatlan monológja, valahogyan ilyen: „Kami, valami alapvető baj rögzülhetett a magyar iskolarendszerben. Ha a nemzetgazdaságot nézem, azt észlelem, hogy mindenki másként számol, de még inkább másképpen kalkulál. (Gondolom a matematika sem csak azért tudomány, hogy két számot összeadjunk egymással vagy kivonjunk egymásból, hanem attól is, hogy tudjuk, mikor, mit és hogyan kell számolnunk.) A baj az általános iskolától az egyetem végéig rögzülhetett, mert azt veszem észre, hogy az ugyanabba az iskolába járók is teljesen másképpen számolnak. Ha kormányon vannak, „ésszerűen” és „takarékosan” gazdálkodnak, ha ellenzékben „pazarlást” látnak mindenütt. Ugyanazon a Közgazdaságtudományi Egyetemen és Budapesti Műszaki Egyetemen végeztek, mégis, amikor aktuális kormányoknak kell egy beruházás költségeit kiszámítani, akkor szép számok kerülnek a megfelelő rubrikákba, választások után általában kiderül, hogy ezek a számok erősen eltúlzottak és ezt általában azok olvassák a fejükre, akik mellett ültek az iskolapadban. Ennyire elveszítette volna egzaktságát a matematika? Hogyan kerülhet ennyi milliárd forintba egy kilométernyi autópálya? Hogyan lehet az, hogy Magyarországon minden nagyberuházás mindig sokszorosan lépi túl az eredeti költségvetését? Hol tanulták a számolást és a kalkulációt azok, akik rendre-sokra túllépik a költségvetéseket? Mit ünnepelünk azon a metrón ennyire, amely jó sokba kerül még nagyon sokáig és közben egyáltalán nem oldja meg a város külső területeinek bekapcsolódását a városszövetbe? Hogy valami tartós baj rögzült a magyar iskolarendszerben azt onnan is látni, ahogyan a történelemmel bánnak az emberek. Ha legalább a középiskolás anyagot megtanulták (megtanították?) volna, biztosan nem fordulna elő az, hogy az utca egyik oldalán szobrot állítanak, míg a másik oldalon felháborodott polgárok kígyót-békát kiabálnak át a másik oldalra. És viszont. Hogyan lehet, hogy egyetlen közös nevezőt sem tudunk felmutatni a XX. századból, amely nincs is olyan messze tőlünk? Olvasni sem tanultunk meg rendesen? Amikor zászlót égetnek Magyarországon, akkor az milyen iskolai élményekre utal? A magyar iskolarendszer csak frusztrált, kisebbségi érzésekkel küszködő, problémák előtt meghunyászkodó embereket nevel évtizedek óta? Hogyan lehet az, hogy amikor a magyar ember társaságban utcára megy, akkor csúnyákat kiabál a másik magyarra, amikor külföldre megy, akkor – elsősorban társaságban – hülyén viselkedik a vendéglátóival, majd, amikor ezt szóvá teszik neki, megsértődik, hogy „megint bántják a magyart”. Katolikus gimnáziumban érettségizett kormánytisztviselő (delegáció-vezetői minőségében) kivonul a nemzetközi konferencia plenáris üléséről, mert ott éppen franciául beszélnek és ő „nem szereti” a franciákat. Nyilván azért, mert ezt tanulta. Az iskolában. Hol másutt? Ilyen dolgokat csak úgy lehet elsajátítani, ha azt valamilyen tanári tekintély megtámogatja, nemdebár? Miért árad a magyar iskolarendszerből az informális és a nemformális tanulást lebecsülésének áporodott levegője? Miért van az, hogy a magyar iskolarendszer már több, mint 20 éve adós azzal, hogy a demokrácia minőségére tanítson nemzedékeket. Ha ezt tette volna ugyanis az elmúlt években, lenne a magyar demokráciának minősége, így és most, itt és mostanában csak terei vannak, amelyeket szorgos munkával összehordott butaságokkal töltenek ki a hivatalos politika szereplői. Hogyan nevezheti Magyarországon bárki is a Rőfös, a Publicista, a Buszos és a Következmények-nélküli-ország-Vátesze által mozgatott tömegek utcára vonulását „civil mozgalomnak”, ha tanult valaha szociológiát? Valami baj lehet a magyar iskolarendszerrel és ez a baj mélyen és tartósan rögzülhetett, ha „ismeretlen elkövetők” péniszt festenek Weöres Sándor szombathelyi bronzszobrára és ’Parish Hilton’ nevével becsmérlik és alázzák meg a költőt – az ember azt gondolná, hogy a magyar iskolarendszer tanítja a költőt, akivel már az óvodás korában is találkozik az ember, aztán ez a magyar iskolát végzett ember odaóvakodik a szoborhoz és ocsmányságokat firkál rája, annyi más ocsmány hely lenne a környéken, ahol el lehet végezni ezt a műveletet, de hát miért éppen itt? A költőkre vizelés és az értékekre szarás, a könyvek égetése … – na jó, ez majd mind rendbe jön, hiszen most már kötelező lett az etika tantárgy, lett egy újabb mamut, a történelem-tanításban pedig majd csak eljön az a kegyelmi állapot, amikor a Nemzeti Együttműködés Rendszerét is tanítják, nemcsak a szelleme járja be az iskolák kongó folyosóit. Annak idején a Magyar Munkásmozgalom Történetét mamutnak hívta a bölcsészkar diák-közvéleménye, most majd Nyerít-nek, hiszen ebből is lehet tudományt faragni. Valami baj lehet a magyar iskolarendszerrel, amely kötelező és választott elemekből áll és amelyről olyan színvonalon beszélgetünk, ahogyan a magyar fociról szoktunk. Mindenről befejezetlenül, következmények nélkül beszélünk egyébként, nem?! Kizökkent a kerékvágásból az Értékek Kereke már régen. Félművelt emberek televíziókat csinálnak – nézzék csak a kereskedelmi tévéket és láthatják, hogyan is működik a rosszul megtanult Kapitalizmus. Azok, akik ott tévé-t csinálnak, biztosan így vagy ezt tanulták, hogy „akkor jutsz extraprofithoz, ha leszorítod a költségeket és mindenféle trükkökkel bevételeid sokszorozására törekszel”, mert azokon a képernyőkön ez történik. Miközben Magyarország jó régen már, majd elsőként Európában bevezette a középiskolai filmesztétika-oktatást (a 70-es évek elején), a rossz filmek ünnepe csak tovább tart, a rossz televíziós képek orgiája pedig … uralja a magyar televíziózásnak nevezett valamit. Valami baj lehet a magyar iskolarendszerrel, ha egy operatőr megengedhet magának olyan képeket, amelyeket percenként látni a magyar televízió-csatornákon és, ha ezt az aktuális adások rendezői ilyen jól tűrik – a kulturális szennyeződések következményeinek mentesítése már reménytelen. Már a sokadik generáció nő fel úgy, hogy azt hiszi, teljesítményeket lát itt, mert ez sugallják neki, miközben pedig dehogy. Valami mély és mélyen rögzült baj van a magyar iskolarendszerrel, nincsen megtartó ereje és nem járul ahhoz hozzá, hogy békés, nyugodt körülmények között gondolkodhassunk el a közös dolgainkról. Tenni lenne mit, tennivaló lenne elég – csak éppen azt nem tanuljuk meg valahogyan, hogy hogyan is tehetnék mi, te, együtt valamit. Leginkább azt nem tanuljuk meg, hogy vigyázzunk egymásra. Érezzük talán, hogy jó lenne errefelé is tájékozódni, de iskolai élményeink híján hamar feladjuk ezt – élünk kis szigeteinken, szigeteink belsejében. Magyarországot szigetlakók lakják, úgy tűnik, hogy a magyar iskola minden erőfeszítése arra irányul, hogy fenntartsa ezt a szigetlakó-létet, ahelyett, hogy kontinens-létet sugározna. Magyarország egy olyan sziget, amelyet saját frusztrációi határolnak. A szigetre érkező idegeneket addig látjuk szívesen itt, amíg jól költenek a romkocsmákban és nem zavarják össze zavaros gondolataikkal a szigetlakók megszokott életét, ha esetleg szóvá tennének valamit, ami nem tetszik nekik, akkor már nem is szeretjük őket. Tisztelet várunk az ide érkezőktől, csak mi nem adjuk meg nekik a minimális tiszteletet sem. Velük valahogyan mindig türelmetlenek vagyunk. Mert nem tanuljuk az iskolában a kontinens-létet, csak a szigetlakó-létről van tudásunk. Ez a mércénk. Valami baj lehet a magyar iskolarendszerrel, ha 23 év alatt költséges, reformoknak nevezett műtéti beavatkozások után is ott tartunk, hogy parlamenti módosító indítványokban döntenek a honanyák és honatyák arról, hogy mely egyetem is „életképes” és, hogy komiszárok kiküldése látszik üdvözítő útnak ahhoz, hogy takarékos tudás-átadásra szorítsuk őket. Mert ez kell, tanítsunk minőséget, de olcsón. Majd a kormány-komisszár megmondja, hogy mire, mikor, mennyit. Közben a jobb sorsra bizony érdemes néhai szegedi Klebersbergről elnevezett intézmény csak hízik, dagad, mint a mesebeli kisgömböc. Jósolható, hogy minden évben csak egyre többe fog kerülni, no nem az iskola, a frontvonal, hanem a hátország, az intézmény. A magyar iskolarendszer egy rubrikára egyszerűsödött a költségvetésben – az, hogy az egyes iskolák most jók-e vagy rosszak, hogy a tanárok okosak-e vagy buták, akarnak-e változásokat a diákok attitűdjeiben vagy sem – ezek már csak háttér-adatokká váltak. A minőség mérése, horible dictu: a minőség forradalmának (lsd még Németh László) a mérése nem közügy már. Csak a Központ költségvetése az. Valami baj lehet a magyar iskolarendszerrel, ha ennek az iskolarendszernek a „termékei” ezt így tervezték meg és akkor is, amikor ezt „így bírálják”. Lehet, hogy mindig is az volt az alapvető tévedésünk, hogy az iskolát, mint rendszert a „munkaerő-piac” szolgálatába akartuk mindig állítani. Pedig, lehet, hogy „csak” egy normális Társadalom szolgálatába kellett volna, az is éppen elég.” Befejezi, kortyol egy nagyot a Jameson-jából, jég nélkül. „Nem tudom, nem tudom Kami” – mondja most Ádi – „nem tudom. Csak olvasok és nézek. Szomorkodom. Még amikor távol vagyok, akkor is makacsul magyar híreket olvasok, magyar tévéket próbálok nézni, de egyre nehezebben megy. Mindig oda lyukadok ki, hogy valami nagy baj lehet a magyar iskolarendszerrel az általános iskolától az egyetemig.” Kami csak néz, le sem veszi a szemét Ádiról, aztán megrántja a vállát, „na, és? Te is a magyar iskolarendszerben nőttél fel, nem?” – lenéz a sörének a habjára, kis szigetek támadtak közben a felszínen, ahogyan hallgatta Ádit, „kis szigetek” – dünnyögi. „Kérsz egy sört, Ádi?” – és a választ sem várva keresi tekintetével a pincérlányt, akinek köldök-pierciengje van és Kami ezt valamilyen okból szereti szóvá tenni. Majd egyszer, talán legközelebb.
