Két lábbal állok a földön. Szociális lényként azonban energiáimat nem belőle szerzem, nem onnan pótolom. Fák, kik energiáitok gyökereitekkel a föld ásványaiból, leveleitekkel a napból nyeritek!Embervoltunkban ez másként vagyon. Szociális lényként másokkal való interakciókban adok és kapok energiákat. Innen próbáljuk majd csak egyszer megérteni azt, hogy mi az az integráció, mert az bizony nem más, mint folyamatos csere. Beolvadás a környezetben anélkül, hogy felolvadnánk benne. Az integráció tanulás és tanítás, minden tantárgyunkból vizsgaköteles. Kémiai folyamatokként párolognak az érzelmek vegyületei, a szavak és mondatok cseréje egyensúlyok és egyensúlytanalságok geometriája. Gesztusokból tanulunk szokást, hagyományt, kultúrát, hírekből attitűdöt, ráhangolódást, megközelítéseket. Gesztusainkkal adunk tovább megélt hagyományt, hozott szokást, otthon megtanultakat, a beszélgetésekben használt szavakkal ismeretet önmagunkról és arról, hogy hol is tartunk az itteni nyelv elsajátításában.

Mozgásainkban lassan rutinná szilárdulnak a korábban óvatosan, lopakodva, körül-körülkémlelve megtett első lépések. Kialakulnak a megszokott az útvonalak. Ismerőssé lett sarkon kelünk át, egy kis biccentés a fodrászunknak, aki kiinteget pedáns kis üzletéből, egy bólintás a pékség ablaka előtt, ahol az a mögött tüsténkedő, törékeny termetű, szőke asszonynak kék kígyó tekereg a karján, ha kiszolgálás közben felcsúszik a blúzának az ujja. Átkelés az Avenue Forêt Noire-on (Schwarzwaldstross, ahogyan a kétnyelvű feliraton szerepel), ahol az átkeléssel mindig várni kell, mert itt meglódulnak az autók. Egy pillantás jobbra, ott egy méretes szerb zászlót lenget az itt mindig átfújó szél, mert ott van a Szerb Nagykövetség. Egy pillantás balra, mert ott van az Église Saint Maurice, ahol a páncélba öltözött Jean D'Arc átszellemült arccal néz az égre, de kecses kezében kard van, alakja mégis légies. Átkelés a Rue Goethe-n, át a Botanikus kertet átszelő passage-on, ahol jobbra az Egyetem régi épületei vannak és ahol balra, nos ott nézelődik az eltűnt idő nyomába egyike kedvenc strasbourgi fáimnak.

Faóriás ma már, gyökerei szétnyomják a kis passzázs útburkolatát, itt lába elé kell, hogy nézzen az ember, el ne botoljon bennük. Nem tudom, hogy mennyi idős lehet ez a fa. Törzsét három jótermetű, összekapaszkodó felnőtt sem érné át talán. Ágai vastagon, erőteljesen nyúlnak az ég felé, de nem úgy, mintha oda akarnának érni, inkább, mintha oszlopokként támasztanák. Most tavaszodik mindenütt körülötte. A botanikus kert gyepét itt-ott már átütötték a tavaszi virágok sárgái, kékjei és a rügyeiket növesztik a fák. Nem messze innen, a Rue Sleidan kis kertjeiben vagy a Place Brant-on már teljes pompájukkal kibontakoztak a magnóliák beige-szín tulipánvirágai. Az öreg fa ettől sem zavartatva saját ritmusában él. Ágai még csupaszok, téliesek. Lassabban ébred, mint a locsi-fecsi kollégák, akik viszont siettetnék az Időt, Neki saját ideje van: élettapasztalata.Nem nyújtózodik, nem ágaskodik, mint a fiatalabbak, a magasabbra törekvők, a felhő-érintők, éveinek minden súlyával nehezedik a földre és emelkedik ki onnan, mint egy emlékmű, de nem a múltnak állít emléket, hanem a folyamatos életnek.

Ahogy nézem, beszélgetnék „vele”. Vajon mit láthatott e hosszú évek alatt? Törzse olyan vaskos, hogy életkorát legalább sok száz évesre becsülöm, de az is lehet, hogy alaposan tévedek. Elgondolom, hogy talán még látta ez a fa, amikor Napoleon, az Empereur átlovagolt itt Bécs, Győr, Borogyinó és a Berezina felé. Látta talán Bonaparte egyik kedvenc marsallját, Klébert, a város büszkeségét, akiből viszont szobor lett amott, a régi város terén. Levelei talán már beleremegtek az ágyúszóba, amikor a porosz tüzérség lőtte a várost 1870-ben és hallgatta, hogy az úton zörögnek azok a német szekerek, amikor elfoglalták a várost. Talán már látta azt is, hogy hogyan egzecíroznak azok a katonák ott a gyakorlótéren, hiszen a mostani egyetemi Campus helyében akkoriban alakulótér volt amott, a Boulevard Victoire másik oldalán. Aztán talán végignézte azt is, hogyan menetelnek át a városon a büszke poilu-k 1918-ban, és láthatta, hogyan bomlik ki a trikolór a novemberi hűvös szélben. Figyelhette a gyarapodó város polgárait, akik vasárnaponként ellátogattak ide, ebbe az 1619-ben alapított botanikus kertbe, de még akkor is, amikor 1938-ban bevezették a fizetett szabadság intézményét. Aztán szemlélhette azt is, hogy ahogyan az a csalóka Béke véget ért, hogyan masírozott végig az boulevard-on a Wehrmacht csukaszürke egyenruhájában a hadosztály, amelynek a megszállás feladata jutott és, hogy a trikolór helyett egy másik, kevésbé sokszínű zászlót lengetett ott a szél. Majd négy év múlva Sherman páncélosok dübörögtek itt végig, és a fa ágai rezegtek, zizegtek a nagy csörömpölésben, a tankok oldalán fehér volt a csillag, de némely harckocsira lotaringiai keresztet festettek, amerikai egyenruhában, amerikai fegyverekkel a francia légió, az Első Hadsereg vonult itt végig, élén Lettre de Tassigny tábornok a „Felszabadító” - a fa itt állt már akkor is, ebben biztos vagyok. Eddig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy elbeszélgessünk minderről.

Aztán változott a Város körülötte, változtak az emberek, az autók, a villamos. Felépült egy új városnegyed amott, a régi házak közé modernebbeket húztak fel, az öreg házak megkopott homlokzata mindenütt megújult, a diákok levetették az egyenruhát, kiszínesedett a környezet és Ő csak állt itt, bölcsen, erőteljesen, büszkén. Ha mindazt elmondhatná, amit látott hosszú életében … milyen történetek micsoda csokra lenne az! Persze, csak az a bökkenő, hogy nem is tudjuk igazán azt, hogy meddig is él egy fa. Nem tudjuk, mert szorgalmasan kivágjuk őket, mielőtt megtudnánk a titkaikat. Engem is elragadott hév, lám az előbb, mindenféle történeteket képzeltem kedvenc öreg fám köré. Aztán már itthon, csak úgy kíváncsiságból elküldtem egy kérdést a Világhálónak, ezt, hogy: „meddig él egy fa?” Örkény István remekműve vezette a találatokat persze. Novellája így és úgy felidézésének átolvasása után azonban egy pompás írásra találtam itt (http://eberhardt.rpotor.com/19MeddigElnekAFak.pdf) és így és ezért fel is adom azt, hogy megkérdezzem majd egyszer ezt a fát arról, hogy milyennek is látta a régi Strasbourg polgárait. Én ezt feladtam, de amikor …

… az egyetemről mentem haza tegnap délután, az öreg fa felé kerültem mint máskor is, mert mindennap megnézem, mert gyönyörködtet a méltósága és mert, hogy ott van, ahol. Ahogyan mentem, előttem egy idős hölgy haladt, magas, karcsú, büszke tartású, fehér hajú asszony. Tudják, az az idős asszony, akinek a kora aurája. Lassan, gondolataival bíbelődve haladt, mögötte én is lassítottam, keskeny itt az átjáró, egy biciklis haladt éppen át, nem is tudtam volna megelőzni a hölgyet. A fához érvén Ő megállt, beszélni kezdett. Megértettem: a Fához beszélt. Hosszú volt a monológ, a pillanat intim, nem állhattam meg hallgatózni. Amikor aztán néhány méter megtétele után visszanéztem, még láthattam hogy a hölgy mosolyog, beszél, bólogat. Hogy az öreg fa mit is mondott neki, nem tudhatom. Hogy beszélgettek egymással, abban azonban biztos vagyok.