Szürreál Magyarország. Hommage á André Breton
2017. július 04. írta: wootsch

Szürreál Magyarország. Hommage á André Breton

Mi találkozik mivel is a boncasztalon? Mi az, hogy szürreális? Mi is? Taxival jövök be a Liszt Ferenc Repülőtérről a városomba, ráadást anyanyelvem magyar. Jól értem ezért az utat szegélyező plakáterdőből kiszóló üzeneteket. Mert magyarul üzennek, nem angolul, nem oroszul, nem kínaiul, nem szuhaéli nyelven. Ilyen üzenetekkel fogad most is hazám: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!” Meg azzal a kissé már kánikula-verte, kifakulttal, hogy „Magyarország büszke és európai ország”. A Soros Györgyöt vizuálisan is emlegető plakát európai-kékje egy kicsit frissebb, mint az utóbbi, de korábban előbbi üzenetet hordozóé. Szürreális összecsúszása ez idősíkoknak, méltánytalanságoknak, végiggondolatlanságoknak. Mi találkozik mivel is, hol, na és, hogyan? Miért ez a buzgalom, hogy ezekkel az üzenetekkel kell teleszórni éppen ezt a repülőtérről Budapestre bevezető utat? Csak megérkezni szeretnék. Ideérni, hazaérni, kifújni a repülőtér betonjának kerozinszagot kipárolgó levegőjét. Csak haza akarok jönni, itthon lenni, ismerős szavakat váltani ismerősökkel. Ismerős nevetéseket akarok hallani, ismerős lennék újra, annyi év után, otthonosan szeretnék végigmenni az ismerős utcákon, ráköszönni régi virágokra, fákra, akikkel ismeretséget is évekkel ezelőtt kötöttem. Trécselni a régi szomszédokkal a házunk dolgairól a lift előtt. Fogni egy régi haver kezét a Bambi teraszán, csak otthonosan, úgy, mint régen, úgy, ahogyan otthonos, mert ettől lesz az itthon otthon. Nézem az utat, a taxi ablakából, az út mellett pedig üzenetek suhannak el, hogy Soros így, Soros úgy, hát, köszi szépen, egy istenhozott itthon' is elég lett volna mára. Ez azonban persze nem jár nekünk. Csak kampány van, és ahol kampány van, ott minden hirdetőoszlop csak egy szem a láncban. Ha kampány, akkor az mozgósítana valamire, akcióra, cselekvésre, de milyen cselekvésre, milyen emberi akciókra mozgósítanak a Magyar Kormány által jegyzett plakát-kampányok? Nem ország-építésre, nem békés együttélésre, nem a törődésre és nem az elesettekkel való szolidaritásra. Nem szólítanak fel adakozásra, nem bátorítanak társadalom-jobbító civil erőfeszítésekre, nem szólítanak fel aktívabb közéleti aktivitásra, nem érvelnek a demokrácia mellett, és nem kívánják még azt sem tőlem, hogy figyeljek jobban a környezetem állapotára. Nem. A Magyar Kormány által jegyzett (értsd: fizetett, közpénzekből megrendelt) plakát-kampány valami teste-sincsen, neve sincsen ellenállásra szólít, valami csak neve-van-de-teste-nincsen Valami ellen. Így ott aktivitásnak, cselekvésnek, mozgásnak helye nincsen. Tudomásul vétetik van. A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről a Városomba bevezető út hosszú (most vízivárosi lakos vagyok Budapesten), ezen a hosszú úton egyetlen egy olyan plakát-üzenet sem fogadott, hogy „üdvözlünk”, vagy, hogy „hozott isten (no meg a repülőgép)”. Semmi, de semmi ilyesmi. Csak ezek a semmire sem jó politikai kampány-üzenetek kísérik az embert ezen a hosszú úton. Jó, hogy az út egy része egy otthagyott rozsda-övezeten keresztül vezet át, de vajon e vizuális-gondolati szennyezés kisebb bűn lenne-e, mint az otthagyott rozsdás hordókból kiszivárgó méreg, vagy az ötven éve fel nem ásott földekben otthagyott limlomok? Az egyikért jelentős összeget fizetünk a kivitelezőknek, a másikért pedig büntetni szoktunk, ha megtaláljuk a tetteseket. Mi találkozik tehát mivel azon a boncasztalon? Miért ilyen pompás példatára a szürrealizmusnak Magyarország? André Breton csak ül egy négyzet-alakból rombusszá váltó felhő csücskén és dörzsöli a kezét. Itt van a szürrealizmus meghatározása: Magyarország. Nem kell már esernyők és boncasztalok után kutatni. Egy ország vált a politikai Szürreália illusztrációjává. Hogy itt még emberek élnek? Hogy Magyarországon még magyar emberek is élnek? Ha a budapesti nemzetközi repülőtérről Budapest szívében igyekszik az ember és taxiból nézi ezt a világot, akkor az a benyomása, hogy erre a kérdésre a válasz senkit sem érdekel. Legkevésbé a Magyar Kormányt nem érdekli ez a válasz. Legkevésbé a politikai ellenzékét (értsd az ellen-plakát-kampánnyal jelentkező Jobbik) érdekli ez a válasz. Egy ilyen méretű és ennyire mindenütt jelenlévő politikai plakát-kampányban az óriásplakátok árnyékában hűsölő választópolgár csak egyre bizonytalanabb, ezért egyre magányosabb lesz. Miért éri meg bárkinek is az, hogy forint-milliárdokat szórjon szét azért, hogy elmagányosodjanak a választópolgárok? A magányos választópolgár, a politikai otthonát elvesztő vagy meg nem találó választópolgár a Demokráciára nézvést a legnagyobb veszedelem. Ahogyan a magyar választópolgár nem szavazott a Magyar Alaptörvényre, úgy nem szavazott arra sem, hogy gyűlölködjön, arra sem, hogy utálja Soros Györgyöt, de arra sem, hogy elutasítson mindenkit, aki Európába igyekszik, hogy éljen, legyen Ő akár háború, akár kilátástalan élethelyzet elől menekülő Ember. A magyar választópolgárokat még senki sem kérdezte meg arról, hogy akarják-e ezt a plakát-kampányt, pedig megkérdezhették volna erről Őt, mert hiszen az Ő adóforintjait költik el erre. Nem utoljára. Nem először. A többi pedig néma csend. Zümmög az autó motorja, a taxis közben az aktuális nyári útlezárásokról beszél. Nyár van Budapesten és én nem találtam egyetlen egy olyan plakátot sem a Liszt Ferenc Repülőtérről a Városban bevezető út mentén, amelyen az állt volna, hogy „Isten hozott itthon!”. Édes Istenem, miért is csodálkozom ezen, hiszen otthon vagyok. Megérkeztem.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr9612641457

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása