Harminc évvel ezelőtt a következmények nélküli szocializmusból kinőtt egy új világ, itt sodródunk benne és csodálkozunk most, hová is értünk. Tágabb életkereteket kínál ez a tér, mint amaz adhatott, színesebb ez a világ, mint annak volt az a mindennapi szürkesége, amely még a megánterekre zárt ajtók résein is be tudott kúszni. Átalakult a szótárunk és a szókészletünk, bár nem beszélünk mívesebben. A szovjet uralom éveiből semmit sem őriz a nyelv. Ma teli vagyunk anglicizmusokkal. Talán a kapitalizmus tehet róla. A nyelv gazdagodik és szegényedik, kifejezései hozzáidomulnak a korhoz, amelyben új szavak születnek új dolgok elnevezésére és régi szavak tűnnek el a sutba dobott dolgokkal.
Önkormányzati választási kampány van Magyarországon és én ezt politikai otthontalanként figyelem. Ebben a tükörben most egészen élesen és tisztán látszik, hogy milyen mély kátyúba lépett bele a Magyar Demokrácia. Bár egyszer régen a ma igazmondó bölcs szerepében tetszelgő Orbán Viktor azt mondta, hogy a demokrácia nem tűri a jelzőket, nincsen szocialista demokrácia például és aztán azt is mondta, hogy liberális demokrácia sincsen, viszont ma arról beszél, hogy keresztény demokrácia az van és így aztán visszacseng minden szó, amelyet harminc évvel ezelőtt mondtunk. Akkor nagyon is hittük azt, hogy a jelzők nélküli Demokrácia lehetséges. Demokráciát és kapitalizmust óhajtott az ország, de azt nagyon. Az 1989-es év a mi csillagévünk, színes és szép petárdák pukkanásai közben múlt el egy régi világ nem vérrel és nem verítékkel. Még élünk és emlékezünk annak az évnek a nagyszerűségére, amikor arra gondoltunk, hogy eljön a tisztességgel és tehetségükkel boldogulók ideje, azt hittük, hogy a becsület visszanyeri a rangját és örömmel vártuk az első szabadnak mondott választást, amikor a népképviselet visszanyerheti az őt megillető fennkölt tartalmait.
Mi akik még élünk itt és ezért emlékezhetünk, elmondhatjuk az utánunk érkezőknek, hogy izgatottan kerestük és olvastuk az újságokat, bekapcsoltuk a tévét és híradókat néztünk, meg beszélgetős műsorokat, ahol értelmes emberek értelmes gondolatokat osztottak meg velünk. Temettünk és szitkozódtunk abban az évben, mert volt már elég bátorság ahhoz, hogy kimondhassuk a véleményünket arról a szemfényvesztésről, amelyben korábban élnünk adatott és amely mélységes cinizmusáról sokunk éppen abban az évben szerzett tudomást. Egyesületeket, társaságokat alapítottunk abban az évben és lubickoltunk új közéleti aktivitásokban, azzal a hittel, hogy rendbehozzuk társadalmunkat. Kikiáltottunk egy Köztársaságot abban az évben és született végre egy Alkotmányunk, amely bennefoglaltatott mindaz, amit az emberi méltóságról Európában kigondoltak. Új hitek csaptak össze megcsontosodott elképzelésekkel. Régi káderek tűntek el és új arcokkal érkezett egy új korszak. A korszak folyosóján függő régi tablókat gyorsan belepte a por és voltak néhányan, aki maguk cserélték ott a képeiket és sokan beiratkoztak egy gyorstalpaló múltátfestő tanfolyamra. Az első vadkapitalisták is belőlük toborzódtak. Egy csillagévben a múlt más és más sötét sarkaira esik a fény. Olyan könyveket olvastunk, amelyek létezéséről korábban tudtunk, csak nem volt a kezünkben. Koestler déli sötétségében Orwell prizmáján is másként láttunk át. Hirtelen másként szemléltük a szomszédainkat, érzékenyebben figyeltünk Csehszlovákiára, ahol egy Vaclav Havel nevű úr nevét tanultuk és láttuk Lech Walesát. Észrevettük egy másik NDK-t, ahonnan ezrek érkeztek hozzánk és egy spontán sátortábor nőtt ki a német nagykövetség körül, aztán Páneurópai volt a piknik és Zalában, Sopron környéként otthagyott Trabantokat kerülgettek a népek.
Egy tágabb térség érzékelése is megváltozott. Európa ott volt már akkor is, erről tudhattunk, egy drótkerítéssel védett határ másik oldalán, de a határokat át kellett lépni és ez mindig egy akadály leküzdése volt. Abban az időben nem volt olyan szomszédunk, akikhez csak úgy beugorhattunk volna, afféle haverként. Rokonaink látogatása Erdélyben minden szempontból életkaland volt, a hosszú és kényelmetlen vonatutak, az autósok vegzálása a határon és a román töltőállomásokon, no meg, ahogyan az úttalan utak vegzálták magát az autót Csíkszeredára menet, Kolozsvárról jövet, a Királyhágóra előre fel kellett készülni lelkileg és műszakilag is, télen különösen. Ahogyan telik és múlik az idő, úgy süllyednek el a nosztalgiák mocsarába ezek a keretes képek. Harminc év az majdnem egy generáció alkotó életideje. Ezért válhat jelképpé egy egyszerű emberi mozdulat. A drótvágó ollóval átvágott szögesdrót, a berlini falból kalapáccsal kivert betondarabka, egy sajtófotó, amin ott a felszabadultan átfutók lendülete. Sokat idézett fotó lett ebből most.
Évforduló van megint és ha évforduló, emlékezünk. Fontos elmondani azt is, hogy volt egy világunk akkor is, nem voltunk benne sem otthontalanok, sem hontalanok. Ismerkedtünk és szerettünk. Barátkoztunk és barátainkkal eltöltöttük az időt és nem kellemetlenül. Megházasodtunk és fedelet kerestünk a családnak. Gyermekeink születtek és óvodába vittük később őket és tanultuk velük a beszédet, a világ változatosságát csakis a gyermekek szemével lehet felfedezni méltón és, ha éppen nem dolgoztunk azért, hogy megfizessük kis kuckónk árát, akkor velük tartottunk ezen az úton. Ez pedig nincsen ellentmondásban azzal, amit az előbb a szürkeségről mondtam. A politikai rendszer szürke unalmáról. A kiszámítható következetlenségekről. A következmények nélküliségről. Egy pártnomenklatúra zárt világáról. Nem is egy, hanem sok fizikai határ létezett abban a világban. Furcsa tilalomfák. Dolgok, amelyekről lehetett beszélni otthon, de nem lehetett olvasni róluk a lapokban. Emberi szövetkezések egy probléma megoldására, de amelyeket hivatalosan nem lehetett értelmes emberi cselekedetként elismertetni, mert valamilyen főhatóság ráütötte a gyanúsítottak pecsétjét. A nap azonban sütött akkor is, és kikerekedett a Hold, amikor eljött az ideje. Szerettünk, ettünk, ittunk a változó ég alatt. Európától elválasztott bennünket egy fal, egy kerítés, de Updike-ot, Hellert, Hemigwayt vagy Jack Londont olvastunk, Ginsberget és Kerouacot, Semprunt és mindegyikünk volt legalább egy Nagy Utazása, valahol, de inkább nem Nyugaton. Színes-kardozós francia filmek helyett már Volt egyszer egy Vadnyugat, Zazie a metróban, Szelíd motorosokkal szólt a Canned Heat és a Band, Robert Plant Whola lotta love-ja volt a sláger a házibulinkban és Piramis koncertre meg Geminire jártunk.
Magyarországon úgy omoltak le azok a kerítések, falak, hogy szinte észre sem vettük. Nem volt itt földrengés, a társadalom szeizmográfiájának mutatója ki sem lengett igazán. Voltunk akkoriban az utcán, sokat. Szabadságért kiabáltunk és élveztük a sajtó szabadságát. Aki követni akarta a változásokat, legalább a Magyar Nemzetre és a Népszabadságra előfizetett és még abban az évben is elég pontosan ott is voltak a megrendelt lapok a postaládában reggelenként. Lopakodtak a változások és valami volt a levegőben, valami új és valami más, valami élvezetes. Ha volt csillagéve Kelet- és Közép-Európának, mondom még egyszer, akkor az az év az 1989-es év volt, állócsillagok hullottak minden nap le az égről a sárba, kimondott és leírt szavakban volt az igazság, régi hazugságok kullogtak megszégyenülten el a kertek alatt. Apparácsikok sompolyogtak el a mellékutcákban.
Most önkormányzati választások vannak Magyarországon és én ezt figyelem és látom, hogy hogyan jöttek vissza az apparátcsikok, hogyan lopakodik az önzés és a hazugság, hogyan andalognak kéz a kézben a propagandisták a politikusokkal. Visszatért a cukrászok ideje. Még nyomdászinas koromban tanultam ezt mesteremtől, aki egyszer elmondta nekünk inasoknak, hogy az kemény ötvenes években a betűszedők teljesítményét is norma szerint ítélték meg. A Párt normásnak egy cukrászt küldött a nyomdába, aki sublerrel (!) mérte a szedéseket. (Itt a mester hangja elcsuklott és könnyek tódultak a szemébe.) „Sublerrel, sublerrel!” emelte fel a hangját, „egy cukrász”. Hűséges tagja volt ő Pártnak, nem kellett azt tudnia, hogy a nyomdászok nyomdai pontrendszerben és nem centiméterben számolnak. Centiméterben mérni egy szedést az a szakmai megalázás csúcsa, de hát le kellett verni a keménykalapot a nyomdászok fejéről, ahogyan egy fontos elvtárs akkoriban megjegyezte. Mert ez volt azért annak a rendszernek a lényege: csak a Párt tudhatja, hogy mi a helyes.
A cukrászok most önkormányzati választásokra készítik fel a választóikat. A kampány legkeményebb üzenete mindenképpen az, hogy „ha nem találod el a helyes választ”, akkor a kormány majd megbünteti településedet, falud, városod, fővárosi kerületed, nota bene, magát a már többször is bűnösnek mondott Budapestet. Mondják is ezer decibellel ezek a cukrászok, hogy a helyes válasz csak a Fidesz, csak hogy félreértés ne essék, a Párt, az egyetlen valamirevaló politikai tömörülés, és másik nincs is. Egy hűséges apparátcsik az mindig cukrász, ebben az átvitt értelemben, egy üzenetű és személyes térfogat nélküli ember és most látni, hogy milyen sok van belőlük távoli falvakban, megyeszékhelyeken, fővárosi kerületekben.
Egészen biztos, hogy harminc évvel ezelőtt nem erről szólt a mese. A csillagév azonban attól ragyog, hogy fénye még most is idevilágít. Ennek a fényében kiolvashatjuk azt is akár, hogy rendszerváltás – értsd úgy, hogy megszabadulás - lehetséges vér, veríték és könnyek nélkül is.
Ide kell még írnom, hogy a kehli DownTown Caféban, ahol írom ezt a posztot, most idősödő német és francia urak ülnek, egyikük Schumacher frizurás, de a haja hófehér és az ő óhajtásukra Pink Floyd szól a zenegépből, 'Wish you were here now' és David Gilmour gitárján időtlen akkordok szólnak, időtlenek, akár az emberi vágy a Szabadságra. No meg most 'Lust for life', Iggy Pop-tól.