West Balkán – Balkán Kelet Internet. Kompországban.
„Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. Miért hazudták, hogy a komp - híd -, (…)”
(Ady Endre)
Kompországban az Élet újabb cédulát tűzött ki a Fiatalokról szóló Társadalmi Tudat kollektív Faliújságjára. Ez a cédula Rettenetes, mert vértől foltos. Mégis, beszélnem kell erről, itt is. Beszélnem kell, mert beszéltem már Duisburgról is (2010. júliusában). Akkor is, olyan körülmények között is meg kell szólalni most, amikor a tragikus események keltette érzelem-cunami hullámai még teljesen beborítanak minket és kapkodva vesszük a levegőt, ha a felszínre érkezünk ebből azért, hogy körülnézzünk.
Amit mára tudunk, az önmagában is felfoghatatlan, feldolgozhatatlan, sokáig eltartó gyászmunka. Három fiatal leány meghalt egy partyban, Budapesten, a West Balkán nevezetű szórakozóhelyen. Tragikus haláluk körülményeiről immár tengernyi adat áll a rendelkezésünkre. Az esemény utórezgéseiről is. Majd minden érintett – vagy a médiumok által érintettnek gondolt, illetve a érintettek által teremtett és üzemeltetett médiumok által - foglalkozási csoport képviselői nyilatkoztak a történtekről. Pszichológusok és a diáklányok iskolájának tanárai. Bauer Béla ifjúságkutató és party- vagy rendezvényszervezők. Rendőr- és mentőtisztek. A belügyminiszter. Jogászok. A tömegmozgást matematikai úton modellező kutatócsoport fizikus-matematikus tagjai. A kerületi önkormányzat polgármestere és jegyzője. Az egyik kereskedelmi csatornán az egyik áldozat családja is beszélt. Kommenteknek se szeri, se száma. A Facebook-on órák alatt „Szülői Riadólánc” szerveződött.
Nyilván rögzíteni kell ezeket a megnyilvánulásokat és célszerű és nagyon fontos lesz majd összeállítani az eseményekkel kapcsolatos megnyilvánulások repertóriumát. Biztos, hogy észrevesszük majd, ennek a repertóriumnak nemcsak az lesz a tanulsága, hogy az események értelmezése milyen széles tartományba esik, hanem az is, hogy milyen fórumok állnak az eseményeket értelmezők rendelkezésére. E szempontból egészen bizonyos, hogy média-történeti fordulópont tanúi vagyunk. A közösségi portálok kommentelői szakértői szerepeket alakítanak, a megnyilvánulásokra reagálók köztereket hoznak létre, a közbeszéd agórái születnek és élnek kérész-életet, a hivatalos nyilvánosság hangja pedig nem elég már ahhoz, hogy az interneten otromba „trollok” időnként kegyeletsértő, időnként pedig a hivatalosság megnyilvánulásait egyértelműen visszautasító és cigányok elleni gyűlöletet sokszorozó megnyilvánulásait visszaverhessék.
A későbbi korok elemzői azzal a nehézséggel szembesülnek majd, hogy nehéz lesz különválasztaniuk az ezekből az egymásra rakodó, egymást nyomó kommunikációs rétegekből azt az igazságot, amely az elemzés igazi tárgya lehetne.
Az ifjúságpolitikai tanulságok ösvényeit azonban egészen biztosan kirajzolhatjuk most. Az egyik majd arra kanyarog, ahol a Közvélemény (és ezt itt az idősebbek, a szülők, a tanárok, és a rájuk előszeretettel hivatkozó hatóság) a fiatalok világából a szórakozási szokásaikkal szembesülnek most. A „vad tínédzserek” világával, akik az Unalom Világából a partyk világába merülnek le, ahol olyan arcukat mutatják, amely a felnőttek számára ismeretlen. Beszélnek mostanában a „szórakozóhelyekre való beengedés” szabályairól, az „igazoltatásról” (ami sokszor elmarad) és arról, hogy ezek a tinik miket is fogyasztanak a partykra való ráhangolódás okán és mit is fogyaszthatnak a partyk fogyasztásra ösztönző légkörében. A felnőttek társadalmán morális pánik söpör át, ellenőrzésért, sőt fokozott ellenőrzésért kiáltanak és hatósági beavatkozások sora indul el. Ez még rendben is volna, természetes reakció ez, lényegében a féltés nyilvánul meg benne és mindenki – reméljük – a maga dolgát teszi majd és nem terjeszkedik túl a saját ható- és hatáskörén. Azt is tudjuk azonban, hogy az efféle beavatkozások nem változtatják meg azokat a szórakozási szokásokat, amelyek rendkívüli sebességgel képesek alkalmazkodni, átalakulni a külső környezet nyomására. A 70-es években a diszkó kiharcolta a létjogosultságát és azóta folyamatos fejlődésen-változáson ment át. A nagy fesztiválok együttléte meghonosodott (ezt éppen Budapesten és éppen most nem kell megmagyarázni – hiszen a Sziget Fesztivál és a Főváros ezekben a napokban árakról alkudozik) és a nagy fesztiválok is hidat teremtettek az Üzlet és a Szórakozás partjai között. A 90-es években a „Rave Partyk” felfedezése gazdag angol nyelvű szakirodalmat teremtett. Valamikor 1991-ben a svéd kutató, Benny Henrikkson úgy írta le ezeket a partykat pld, mint „szabad tereket, ahol a tinik kiszabadulnak a szülők ellenőrzése alól és megélik a maguk világát”.
Budapest most rácsodálkozik egy világra, amely az elmúlt másfél évtizedben a szeme előtt született meg, rácsodálkozik és megpróbálja értelmezni. A West Balkán-eset kapcsán megjelent sok száz oldalas cikkgyűjtemény egyik darabjaként nézzünk rá egy kicsit a Magyar Narancs legutóbbi számában (XXIII. évfolyam, 3. szám) megjelent írásra (http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir2.php&id=22954) és azért éppen erre, mert ez az írás láthatóan alapvetően arra a tudásra és tapasztalatra épít, amely ennek a budapesti szórakozó szkénában való jelenlét, ottlét által szerezhető meg csupán. Ha ezt összevetjük a tárgyban, a hvg-ben publikált írással, észrevehetjük, hogy ez a lehetséges megközelítések szempontjából egyáltalán nem közömbös különbségeket eredményez (http://hvg.hu/hvgfriss/2011.03/201103_tragedia_a_west_balkanban_tinedzserek_vad_e). Ez a két írás szerintem az elmúlt napokban megjelent jobb írások felsőbb minőségi tartományába esik – megszámolhatatlan, nem minőségi munka mellett!
Mi, felnőttek szívesen mondogatjuk, hogy tudjuk és ismerjük azt a világot, amelyben a gyermekeink mozognak, de most azon kell elgondolkodnunk, hogy valóban, mit is ismerünk itt? Ezek a fiatalok? (és itt tisztelet megint a debreceni kollégáknak az e kérdés körüljárása érdekében végzett emberi erőfeszítéseikért!) – így is fel szoktuk tenni ezt a kérdést és ezzel evezhetünk át a nekünk nagyon is otthonosan ősi vizekre. Ifjúságpolitikai nézőpontból szinte biztos, hogy e kérdés körül csikordul most majd annak az ajtónak a tengelye, amelyen keresztül – legalább a küszöbről - belepillanthatnánk egy világba, abba a világba, amely a mai fiatalok élete. Kérdés az lesz majd, hogy ezt akarjuk-e látni? Vagy az, amit így láthatunk, visszahőkölésre késztet? Ha igen, ellen-akciókra? Ki fogjuk-e találni azt, hogy mi a „jó” és a mi a „rossz” szórakozás a gyermekeinknek? Előírunk majd olyan normákat, amelyekről mi azt gondoljuk, hogy helyesek? Megküzdünk-e majd velük ezért?
Most nyilván az ebben a világban vállalkozók vállnak a közérdeklődés és a Jog célpontjává, hiszen őket „gondatlan veszélyeztetés” terhel. Tegyük hozzá azt azonban, hogy éppen úgy, mint minden olyan esetben, amikor sok ember van együtt egy rendezvény terében. A Hősök terén a Nemzeti Vágta alkalmával, az augusztus 20-ai tűzijátékon a Bem-rakparton, a debreceni Loki és az olasz Fiorentina által játszott Bajnokok Ligája focimeccsen, a Stadionban. Persze a Szigeten, a Volt Fesztiválon, a Bor Fesztiválon, a csabai Kolbász Fesztiválon és így tovább. Szeretünk másokkal együtt lenni. Nyilván ez táplálja nem múló érdeklődésünket az ilyen tömegesemények iránt. Csakhogy a Biztonság kérdése mindegyikük esetében megáll. Nem élet-kalandra indulunk. Hanem szórakozni. Vajon most miden ilyen tömegesemény mindenáron való biztosításának a követelményei vagy „csupán” a fiatalok által látogatott események biztosításának a követelményei kerülnek előtérben? Másképpen: a hatósági ellenőrzés kiterjesztése nevelési célokat helyettesít majd vagy úgy „általában” védeni fogjuk azt az embert – függetlenül a korától -, aki ilyen tömegeseményeken, közösségi megmozdulásokon jelen van?
Szerintem ennek a megfigyelése igen értékes hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, amit mindig megkérdezünk, aminek a megválaszolási kísérleteit mindig megszenvedjük. Ez a kérdés pedig az, hogy ha tudjuk azt, hogy a Család és az Iskola mellett a Közösség (és a Kortárs Közösség) az az intézmény, ami a fiatalok társadalom-tanulási lehetőségeinek a legfőbb motorja, akkor miért is nem fordítunk több figyelmet arra, hogy a becsületes Ifjúsági Munkát egy korrekt Ifjúságpolitika keretei között támogassuk? Ennek a korrektségnek a fiatalokkal és a fiatalokért megvalósuló tevékenységeket befogadó Terek, Kapacitások is eredményei lehetnének. Az Unalom-üző Szórakozás Üzletalapú Csarnokainak, Lépcsőházainak alternatívái. De ilyenek maguktól csak a legritkább esetben jönnek létre, vagy ha létre is jönnek, bátorítás nélkül tartósan fennmaradni nem tudnak. Ha a Hatóság be akarna avatkozni ebbe a világba most, mert a Társadalmi Nyomás (vagyis ez a morális pánik) ezt diktálja, úgymond, akkor jó lenne, ha a beavatkozások mértékének és mélységének a meghatározásakor vetne egy pillantást a lehetséges alternatívára is. Miért elképzelhetetlen az Kompországban, hogy az Ifjúsági Munka is lábra kaphasson, hogy bátoríttassék?
