Gyermekek játszanak a tankon. A tank az általános iskola és óvoda előtt áll, az iskola néhány lépésnyire van az új villamosmegállótól, ahonnan majd átsuhan a strasbourgi D villamosjárat Kehl-be, a Bahnhof elé. Egy rendeltetésszer használaton kívüli tank pompás játékszer. Felmászni a toronyba, függeszkedni a lövegcsövön jó kihívás a srácoknak. A tank egy Sherman, a francia 1. hadseregnek juttatott hadianyag része volt, az oldalán Cherbourg nevét firkantották oda egykoron a katonák. A francia harckocsizók francia településnevekkel keresztelték meg tankjaikat, a szülőföldre emlékeztek ezzel. A tank mellett egy emlékkő álldogál, az utolsó ilyen darab Franciaországban, a Voie de la Liberté-t jelölték meg ezzel, az Utat, a Csaták útját, ahogyan a franciák, immár felszabadítóként vissza(haza)tértek a szövetséges haderő részeként. A D-Day-en a franciák részvétele inkább jelképes volt, de Gaulle is, Churchill is ragaszkodott a jelenlétükhöz, az amerikaiak pedig ellátták őket felszereléssel, fegyverrel. Kiefer tengerészgyalogos kommandósai vitézül küzdöttek a hídfőben, francia hadihajók támogató tüzet zúdítottak az Atlanti Fal erődítményeire. Nagyobb tömegben francia katonákat majd 1943-ban Szicíliában, majd az Olasz-félszigeten, aztán 1944-ben a Dél-franciaországi partraszállásnál vetettek be. Soraikban ott harcoltak a marokkói, szenegáli, tunéziai ezredek. Az idegenlégió egységei, Kouffra hősei, akik megkezdték a harcot ott, a sivatag mélyén, Leclerc tábornok is onnan érkezett, az új francia hadsereg élére állt, a hadsereg, ahogyan előrenyomultak nőttön-nőtt, egyre többen csatlakoztak a felszabadított területekről, az Ellenállási Mozgalomból. 1944. novemberében érték el Strasbourgot. A várost tehát a francia alakulatok szabadították fel, így került ide ez a tank is, amelyen ma a gyermekek játszanak, az iskola előtt. A tanktól már csak egy pár lépés az új híd, amelyet a villamos miatt építettek a határfolyó, a Rajna felett. A villamosok menetrend szerint átsuhannak a határon, többen jönnek át most, mint bármikor korábban. Kehl-ben a bevásárlóutcában kis francia zsibvásár van. A számos dohánybolt felirata francia, a hirdetés verhetetlen árakat hirdet („Prix imbattable!”), de a reklámtáblán kötelezően feltüntetendő figyelmeztetés két nyelvű (Rauchen kann tödlich sein / Fumer tue, vagyis a dohányzás halálos lehet / a dohányzás öl). Egyébként a trafikosok nagy része is francia, ha bemegyek egy tabac-shopba Bon jour-al fogadnak elsőre. (Elárulom, hogy én mindig németül vásárolok a trafikban egyébiránt, mert szerintem a francia eladónak az a minimum, hogy beszéljen itt németül. Egyébként keine problem). Egyre többen jönnek át dolgozni is Németországba, Kehl-ben sok francia vásárolt már házat, lakást is. Hiába, ott Strasbourgnál olcsóbb az élet, olcsóbb az étel, az ital, a ruha, a cigaretta, a lakás, alacsonyabb a rezsi. Az árak könnyedén összehasonlíthatóak, euró van itt is, ott is, általános iskola alsó tagozati matek ez, megy ez még a frissen érkezett bevándorlóknak is, ezért van az is, hogy a kehl-i főutcán sok a fejkendő, vásárolni átjáró arab családok, szenegáli asszonyok, koszovóiak, oroszok, itt-ott még magyar szó is hallható. A német városka vidáman sütkérezik a napsütésben. A benzinkút melletti biergarten-ben wurst és Fürstenberger csapolt sör, a Schwanen helyi étterem menüje szerintem a nyitás óta változatlanul ugyanazokat a helyi specialitásokat kínálja, schweinebraten, wiener schnitzel, maultaschen, spaetzle, braut kartoffel, a szezonban spárga sonkákkal, vagy rántott szelettel, ahogyan ez itt szokás. Semmi franciás finesz, rafináltság, földközeli német vidéki konyha. Megint mondom, hogy áramlik, árad itt ez a két ország határára letett hétköznapi élet a villamosokkal, a hidakkal, a bevásárlókkal, a sörözőkkel, a tankon játszó gyermekekkel és körbeveszi a múlt meglévő emlékeit. Figyelmes szemlélő a hídtól nem messze észre veheti az egykori Maginot-vonal egyik kiserődjét, mellette azt az emléktáblát, amelyen az itt a folyóba lőtt francia ellenállók neveit örökítették meg. A németek végezték ki itt a foglyaikat 1944. novemberében, a visszavonulásuk közben, amikor a francia tankok már lövésnyi távolságra voltak a folyóparttól – és mindez arra figyelmeztet, hogy innen indult el az egész, innen és ezzel a teherrel kezdődött egy vadonatúj fejezet ezeknek a városoknak és az itt élő embereknek a történetében. Az emléktábláról egyenesen a hidakra látni, a múltból felpillantva a jelent fogja át a tekintet. Onnan ide jutottak. A jelen bekeretezi, körbeveszi, zavartalanul és elevenen körbecsobogja a múltat, mint a folyó a belészakadt köveket. A múltnak és jelennek ez a viszonya az egyik titka szerintem annak, hogy ezek a „nyugat-európai” országok nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, méltóságteljesebb emberi létezésformákat kínálnak a polgáraiknak. Mifelénk a múltnak mítoszai, valóságtól elrugaszkodott, aktualitásoktól átszínezett meséi és mégis kibeszéletlen történetei vannak. Városaink teli vannak régi korokban emelt emlékművekkel, és nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy vissza állítsuk őket, nem is vizsgálva azt, hogy egykori felállításukkor milyen eszmék, milyen aktualitások motiválták a megrendelőiket. Széll Kálmán vagy Tisza István vajon mit üzenhet a ma emberének? A Kossuth téren, a Parlament előtt a visszaállított szobrok vajon mit és hogyan üzennek nekünk egy modern, demokratikus parlamentről? A mi XX. századi történelmünk csupa képzavar, kidobott képek, összetört márványtáblák, lecserélt utcanevek és átnézünk a XX. század feje felett, de visszafelé. Nincsen egyetlen XX. századi hősünk sem és nincsen egyetlen olyan emlékhelyünk sem, ahol például az 1989-es nagy fordulatra emlékezhetnék, vagy arra az abból következő nagy fordulópontra, hogy az Európai Unió tagjai lettünk. Persze, mert még arra sem emlékezhetünk úgy, hogy ne szennyeznénk be azt azonnal különféle összeesküvés-elméletekkel, általában úgy, hogy a felelősség nyila mindig másokra mutasson, de ránk semmiképpen. Egy diktatúrából a demokráciába jutottunk pedig akkor, egy autoriter, monolitikus egypárt-rendszerből egy pluralista, a népfenség talaján, vagyis szabad választói akarattal meghatározott kormányok által irányított rendszerre váltottunk, de ennek a Nagy Pillanatnak emlékhelye, emlékműve Magyarországon nincsen. A nyugati határon áll ugyan egy emlékmű a határnyitás (emlékezhetünk: a műszaki határzár lebontása) emlékére, de a déli határon máris emeltünk egy másik, több nyelven beszélő, drága és költséges műszaki határzárat és ma már egészen biztos, hogy inkább az utóbbi, mint az előbbi lett ennek a kornak az emlékműve. Csak azt akarom mondani most, ahogyan felnézek a laptop képernyőjéről a kehl-i DowTown Caféban, ahol most írom ezt a posztot, a tankon játszadozó gyermekek friss képével a retinámon megőrzött emlékezet-képernyőn, hogy más egyebek mellett, de éppen a múlthoz, éppen a XX. században velünk megtörténtekhez való kétes és nem bizonyos viszonyaink miatt vagyunk ebben az örök megkésettségben, ebben a lelkeket kikezdő bizonytalan társadalmi állapotban, ebben a kölcsönös tehetetlenségeket eláruló közbeszéd-ellehetetlenülésben.
A tank (játszó gyermekek nélkül) és az emlékkő.
